Skandináv kerékpártúra, 94. nap. Norvégia, Stjørdal. 2011. augusztus 10.
Augusztus 10. szerda, 94. nap
Bizony, ezt a mai napot nem raktározom el a „hú, de csodálatos nap volt” rovatba. Semmi különös, csak sok apróság. Reggel 8-kor az éjszaka összegyűlt négy norvég lakókocsis között megint én voltam a legkorábban kelő. Széthúztam a cipzárt, óvatosan kikukucskáltam a résen, kék az ég! Hurrá! Szétnyitottam a sátrat teljesen, boldogan kiléptem, és csak az a keskeny sáv volt kék, amit bentről láttam, amúgy minden csupa szürke, esőre állóan felhős. Na jó, azért a sátor a szélben legalább kiszáradt.
Megreggeliztem, elkezdtem pakolni, bár tudtam, hogy nem lesz hosszú életű az esőmentes szakasz. Bajban voltam megint az öltözködéssel, a hosszúnadrág, fekete póló még mindig csurom víz, így maradt a nyári szerelés, bár az idő nem volt az. Indulás előtt elszaladtam WC-re, mire két perc múlva kijöttem, esett. Nem öltöztem be, beültem a fedett padra és vártam, öt perc múlva elállt. És ez volt a menetrend egész napra, ezt nem részletezem, csak annyi, hogy azért négyszer vagy ötször beöltöztem-levetkőztem az esőszerelésbe.
Nekivágtam a tiltott útnak. Az eddig itt töltött jó egy hónap alatt szinte nem láttam rendőrt, most jött. Ahogy kikanyarodtam, ő be elébem. Megállt, és megkérdezte, hogy ugyan mi a csodát is keresek én ezzel az általa még soha nem látott, méretes, de mégiscsak a kerékpár kategóriába sorolható nehézkes förmedvénnyel a kerékpárosoknak tiltott úton. (norvégül mondta, nem értettem egy szavát sem, de a hosszából erre saccolok.) Én is kimerítő választ adtam: „sorry!”. Mindketten nagyon mosolyogtunk, (más-más indíttatásból), a válaszom teljesen kielégítette, és intett, hogy induljak el, majd ő szolgál, és véd. Mármint engem hátulról, ugyanis bekapcsolta a kék villogót, és hátvédként, lépésben elkísért a tiltott szakasz végéig. Mint egy miniszterelnök olyan kíséretet kaptam. A végén egy rövid szirénával, mosolyogva, integetve kívánt jó utat. (pedig már úgy kiterveztem, hogy a fogdában két-három nap alatt kipihenem magam, és meg is szárad mindenem. Hátha még főznek is rám…) De nem, elküldtek!
Elég jó szakasz következett, lehetett haladni, szinte csak az átöltözésekhez álltam meg. A hegyek egy kicsit szüneteltek, Steinkjer-től hatalmas búzamezők szegélyezték az utat, és mindenütt nagy, farmszerű gazdaságok feküdtek a sárgálló gabonaföldek közepén. Látszott, hogy nagyváros felé közeledtem, jelentkezett annak minden szokásos hátránya. Az úton a forgalom ugrásszerűen megnőtt, bár az út minősége ezt nem követte. Megint tömegével jelentek meg kedvenceim, a hatalmas vízfüggönyt maguk után húzó kamionok. Nem tudni milyen logika szerint, a végig egyforma minőségű utat időnként ötletszerűen átminősítették autóúttá. A kétszer egy sáv megmaradt, (keskeny sávok, 20 cm-es padkával) csak annyi volt, hogy a két irányba menő sávok közé acél terelőkorlátot tettek. Ennek annyi „eredménye” volt, hogy az igen keskeny sávokban az autók, és főleg a kamionok nem bírtak átmenni a szembe jövő sávba kerüléskor, még akkor sem, ha nem jött semmi. Ilyenkor vagy lépésben jöttek utánam a következő leállóig, vagy ha már túl hosszú volt a sor, én lehajtottam az útról, és elengedtem őket.
Szintén ötletszerű volt az, hogy hol engedték fel a bicikliseket, és hol nem. Néha volt egy-egy szakasz bicikliút is, de volt ahol ennek megléte esetén is lehetett menni az autóúton. A bicikli utat szeretem, nagyon praktikus, ha vonalvezetésben és szintben igazodik az anyaúthoz. Nagyon sok remek ilyen úttal találkoztam az utam során eddig, ez nem ilyen volt. Előfordult, hogy a szerviz utat, vagy a régi, már nem használt utat nevezték ki bicikliútnak. Volt, hogy ezek teljesen más vonalon mentek, mint a főút.
Egy település előtt letiltottak és tereltek a falut a fjord partján, tengerszinten megkerülő útról, és egy hirtelen emelkedő, a házakat felülről, a domboldalban megkerülő utat nevezték ki bicikliútnak. Ez aztán egyre csak távolodott az E6-tól, és bevezetett a környező dombok közé, olyan emelkedőkkel, hogy a távolság több mint felét toltam. Márpedig ez a távolság 16 km. volt, szemben a főút 5 km.-jével. És itt meg is történt a baj.
Mikor már kezdte megközelíteni a két nyomvonal egymást, türelmetlenül lestem, hogy közeledik-e az anyaút. Épp egy tekerős szakaszon mentem normál sebességgel, mikor oldalra néztem, és abban a pillanatban beleszaladtam az út egy vízzel takart hatalmas gödrébe. Iszonyatos zökkenés, egy reccsenés, és mikor megálltam, hogy felmérjem a kárt, szomorúan láttam, hogy még egy küllő szakadt ki csavarostól a felniből. Bő 300 km-en keresztül úgy tekertem mintha tojás lenne a lábam alatt, és egy pillanat figyelmetlenség miatt megtörténik a baj. Akkora nyolcas van a leterhelt hátsó kerékben, hogy az már 88.
Az egyik bicikliúton találkoztam egy sorstárssal. Az út mellett pihent, üdvözöltük egymást. Pár km-el odébb megálltam inni, mikor utolért, megállt, és beszélgetni kezdtünk, ami után jócskán megcsappant az önbizalmam. A húsz év körüli belga srác már tavaly elindult otthonról. A Duna mellett letekert végül egész Isztambulig. Nálunk is járt, megkerülve a Balatont. A törököktől visszafordult, és felkarikázott a Nordkappig. Onnan van most útban hazafelé, Brugge-be. Hát nem semmi, hol van ehhez az én kis kirándulásom! Ja, és a harmadik biciklijét koptatja a 20 ezer km-es úton. Elköszöntünk, Ő, bár elég sok táskával, de szóló géppel volt, gyorsabban haladt. Aztán este 6-kor, itt a táborhelyem előtt megint mögöttem bukkant fel. A tükörből láttam, hogy jön, félrehúzódtam, hogy elengedjem, menetközben csak nevetve annyit kiabált oda, hogy – Este te fizeted a sört! A sörből nem lett semmi, mert én pár száz méter, és a mai hatvan km. után kiálltam.
Egy volt kempingben vagyok. Egy fjord végénél, a bele ömlő kis folyó partján van a bezárt létesítmény, a bejárata lánccal lezárva, de ez ugye egy biciklinek nem akadály. Körbejártam, gyakorlatilag minden működőképes csak be van zárva, egyedül a konyha volt nyitva, érdekes módon ott jó meleg volt, és mindenütt volt áram. Én egy füves területen vertem sátrat, körülöttem gombamező…
A magányom nem tartott soká, épp a sátorban vacsoráztam a szafaládés rizsemet, mikor egy fej jelent meg a bejáratban, egy kutyafej. A viselkedésével nagyon udvariasan érdeklődött, hogy nem hívnám-e meg egy pár falatra ebből a jó illatú csemegéből, de aztán a norvég gazda füttye visszahívta. Igaz azóta párszor megszökött a lakókocsiból, és visszajött, hátha csak félreértés volt az elutasításom, de most már el is fogyott a csemege. Most már gazdástól alszanak.
Az akku még gyenge, nincs igazi nap, úgyhogy én is kímélem, ezután alszom egy nagyot. Odakint negyedóránként átfut egy zápor, mindjárt 11, szinte sötét van, hátha holnap egy jobb napra ébredek. A mai nap igazi esztétikai élménnyel, művészi meglepetéssel is szolgált. Láttam egy norvég rendszámú Trabant 600-ast, mint az első kicsim volt 1972-ben! A sokkoló hatást fokozta a matuzsálem fényezése, ízlésesen ötvözték a baba-rózsaszínt a püspöklilával. Bár elég gyorsan tovasuhant, még percekig a látvány hatása alatt álltam. Mert ami szép, az szép!
94. éjszaka, Norvégia, Strojdal előtt, egy bezárt kempingben. 63°33’54.15″ 10°56’34.47″
