Skandináv kerékpártúra, 92. nap. Norvégia, Formofoss. 2011. augusztus 8.
Augusztus 8. hétfő, a 92. nap
Kezdjük először is két jó hírrel. Az első, hogy úgy aludtam, mint a bunda. A második, és ez a fontosabb, Közép-Norvégiában megszűnt az aszály veszély. Tegnap óta egyfolytában esik. Már az esti film közben elkezdte, azóta eltelt bő 24 óra, és még nem hagyta abba egy percre sem.
Ébredés után, nyolc óra felé megint nagy volt a kísértés, de úgy voltam vele, hogy így gyakorlatilag minden második napot kihagyhatok, ha az eső miatt megállok. Fedett asztal mellett voltam, így legalább a csomagolásnál már nem ázok tovább, nekiláttam. Beöltöztem esőszerelésbe, gumicsizmába, és jöjjön, aminek jönnie kell! Kilenckor kinyitott a bolt is, egy kis készlet kiegészítés, vízfeltöltés, na meg persze a reggeli tisztálkodás is megvolt a jó forró vízben. Igaz, kicsit várni kellett, mert egy lakókocsival levő négytagú német család ugyanezt intézte előttem, ők még az esti vacsora edényeinek elmosogatásával megspékelve.
Indulás után az út elkezdett kapaszkodni felfelé. Tegnap is már találkoztam azzal, amit út közbeni elmélkedéseimkor hiányoltam, vízi erőművekkel. Az országnak számtalan nagy vízhozamú, és nagy szintkülönbségen folyó, sebes sodrású vize van, amiben rengeteg energia tartalék rejlik. És eddig (bár biztos volt) de nem láttam egyet sem. Itt, Harran környékén hirtelen három nagy duzzasztómű, három erőművel. Erre utal a mellettük levő nagy épületekből kijövő nagyfeszültségű távvezeték.
Az egyik mellett még egy nagy épületegyüttes, parkolóval, a ház fölött egy hatalmas, levegőben úszó lazaccal. Az volt kiírva, hogy lazacakvárium. Megálltam, közelebbről is megnéztem, a tájékoztató szerint egy kiállítás a hal biológiájáról, tenyésztéséről, előfordulásáról, halászatáról, feldolgozásáról. Na és persze a lazaccal összefüggő emléktárgyak, lazac-étterem, és még horgászni is lehetett ebben a gyönyörű időben. Persze minden a megfelelő áron. Szeretem a halat, a lazacot is, de azért maradtam csak külső szemlélő.
Ahogy tovább kapaszkodtam az úton, volt időm a tájban is gyönyörködni. A rengeteg eső beindította a rejtőzködő, vagy alig csordogáló vízfolyásokat, rengeteg bővizű vízesés zuhogott a magasból. Egy csoport különösen megkapó volt, sajnos a fényképezés lehetetlen volt, óvtam a gépeket a becsomagolással, meg a szürke, ködös tájon, a szakadó esőben nem biztos, hogy az objektív látta volna azt, amit a szem még észlelt.
Egy szűk, de mindkét oldalt meredek sziklafallal szegélyezett völgyben szaladt a folyó. Az egyik oldalon kapaszkodott fel az út, a másik fenyőerdővel borított. Ebben az erdőben volt egy nagydarab, csupasz gránit, ami szinte függőlegesen szakadt alá. És ennek a tetején bukkant elő a fák lábától egymás mellett, teljesen egyforma távolságra négy egyforma vízesés. Olyan különleges látvány volt a hasonlóságuk, úgy néztek ki, mint egy kéz lefelé kinyújtott ujjai.(Na jó, fűrésztelepi munkás keze.)
Aztán a másik, amire így ráérő kapaszkodásomban felfigyeltem, hogy a lombhullató fák levelei kezdenek sárgulni, barnulni. Közeleg az ősz? Ilyen korán? Azt mondtam nem írok többet a gombákról, egy aranyos sztorit mégis elmesélek. Az a ritka pillanat volt, hogy egy szelídebb emelkedőn tekerni bírtam, amikor hirtelen az út mellett, kicsit lejjebb a domboldalban egy hatalmas, világbajnok méretű gomba szaladt el mellettem. Csak egy pillanatra villant be, de felismertem, az az okkersárga kalapú fajta volt, amiből már annyit láttam, de ekkorát még nem. Beletapostam a fékbe, ezt muszáj megörökíteni! Letámasztottam nagy nehezen a bringát, visszasétáltam, és elkezdtem leereszkedni a csúszós oldalban. Pár perc alatt lemásztam, és ott volt előttem, a zöld aljnövényzet tetején trónolva, egy nagy, kerek, okkersárga, elázott és kidobott ülőpárna! Csak kell nekem az a távolbalátó szemüveg is!
Két óra körül egy pici városkába, Grongba érkeztem. Az út elment mellette, egy hídon át kellett kelni, hogy a városba jussak, de bementem. Egy pár perc pihenőre fedett helyen, meg elfogyott a csoki krémem is. Nem volt Rema, de a másik hálózat boltjában, (Rimi) szintén kaptam, igaz más márkát és kicsit drágábban, de ebédre jó volt. Leültem a bevásárló központban egy padra, kicsit száradni, és fél üveggel be is ebédeltem. Aztán tovább.
Nem volt különösebben szörnyű az út, vegyes volt, amennyit kapaszkodtam fel, annyit gurultam le. De ebből sok volt. Ebben a körzetben felvették azt a hasznos szokást, hogy egy pihenőhely mellett kiírják, hogy hány kilométerre van a következő. Én három óra körül kinéztem magamnak a 16 km-re következőt, ez volt a napi cél. A szomorú az volt, hogy jelét nem mutatta annak, hogy valamit csillapszik az eső, nem felhők voltak az égen, hanem egy mindent befedő szürkeség vett körül.
Így értem el az esti pihenőt, igaz, a 16 km három és fél órába telt. Most itt vagyok, nem akarom a helyzetet különösebben tragikusnak felfogni, de minden teljesen elázva, csurom víz. A sátor ugye nem tudott kiszáradni, a belső rétegéből is csöpög a víz, amit levetettem magamról, szintén. Az alsóneműt, zoknikat kidobtam, úgysem fognak megszáradni. A csizmából két-két deci vizet öntöttem ki, nem ázik be, de a tekerés közben a szárán felül befolyt. A vízálló kabát olyan jól tartotta a vizet, és a mandzsettája olyan jól zárt, hogy oda gyűlt össze az izzadság, és ahogy elhúztam a gumit a karomtól, onnan is egy-egy deci folyadék jött ki. Bent a vizes sátorban teljesen levetkőztem, megpróbáltam szárazra törölni magam, és teljesen átöltöztem. Ez a szerelés hátul volt, ez nem csöpög, de nyirkos, nedves. Ugyanúgy, mint sajnos a matrac, és a hálózsák is.
Bent a sátorban főztem egy kis virslis rizst, legalább kis időre meleg lett odabent a gáztól. Most belaktam, sajnos a napfény hiánya miatt már filmezésre nem futja az akku energiája, de nem is bánom, alszok. Tíz óra múlt, lehet, hogy a levegő is lehűlt egy kicsit, mindenesetre én, szégyen, nem szégyen, most jelen pillanatban a hálózsákban, és három hosszú ujjú pólóban vacogok. Jó lenne most egy kicsi az otthoni kánikulából!
92. éjszaka, Formofoss közelében, egy folyó melletti pihenőben. 64°24’48.41″ 12°19’38.90″
