Skandináv kerékpártúra, 88 nap. Norvégia, Svenningvatna. 2011. augusztus 4.
Augusztus 4. csütörtök, 88 napja vagyok úton
Reggel indulás után az jutott eszembe, hogy csak van valami szimpátia irányomba „Odafent”. Úgy indult az út, mintha meghallgattattam volna. Kímélve a biciklit, az első 15 km tükör sima, könnyen tekerhető volt, legtöbb, ami ebből a domborzatból kihozható. Aztán helyreállt az egyensúly, volt ilyen is, olyan is.
Általában ezekben az út melletti pihenőkben ki van írva három nyelven, hogy a létesítmény a hosszú vezetés monotóniájának a megtörésére, egy-két órás pihenésre, felfrissülésre készült. Olyan szépen fogalmaznak: „ez idő után elköszönünk, és további jó utat kívánunk”. Magyarul, „no camping”, nem alvóhely. Na, most a fegyelmezett, és csendes norvégok ezt kb. annyira veszik komolyan, és tartják be, mint én, a zabolátlan magyar. (mondjuk én a kis sátrammal, kerékpáros turistaként előjogokat élvezek) Mivel rengeteg lakókocsi, lakóautó (nagyon tetszett a norvég elnevezésük: bobil) van úton, este már megkezdődik a vadászat a helyekért, és éjszakára azért általában teltházasak ezek a pihenők. Most is négy-öt úton levő pihente itt ki magát.
Példaként szolgálhat viszont a rendezettségük, a felszereltségük, és a tisztaságuk. A pázsitot hetente nyírják, a szemetes mindig ürítve van, soha nem láttam, hogy nem fért volna bele több, vagy mellé lett volna pakolva, a WC-ben, ami patyolat tiszta, mindig van papír, esetenként forró vizes mosdó, folyékony szappannal, kéztörlővel vagy szárítóval. Igaz, ezeket nem viszik el, nem rongálják meg, nem graffitizik össze, egyszóval vigyáznak rá. Lehet tanulni!
Azt viszont megfigyeltem, hogy mindig én vagyok a legkorábban ébredő. Ma is fél nyolckor keltem, és mikor a reggeli ceremónia után, negyed tízkor elindultam, még mindenki csendben volt, elfüggönyözve. A folyó, mint kísérő megmaradt, a vasút is ezt a sokmillió év alatt kitaposott ösvényt választotta.
Elmaradt mögöttem a Nordland, az Északi-föld, most már stílszerűen Közép-földén, vagyis az ország középső részén karikáztam. Itt valami okból nagyon kevés komolyabb település van, inkább szétszórva tanyák, öt-hat házas pici, bár névvel rendelkező falucskák vannak. Így infrastruktúra is alig. Ezért kell nagyon észnél lenni az én sebességemmel az ennivaló és vízkészletre. Most néztem a térképet, az útba eső első nagyobb település ahol talán bolt is van, Steinkiel 202 km. Az én dimenziómban ez 4-5 nap. Mert úgy tekerek, a tegnap felfedezett katasztrofális állapotromlás tudatában, mintha tojások lennének a talpam alatt. Muszáj vigyázni!
Szerencsére Trofors-nál találtam egy útszéli fogadót, (érdekes neve volt: Trixie, és két szerintem arab, de mindenképp mediterrános fickó vezette), és ott feltöltöttem a vízkészletemet, ami 6 liter. De a napi fogyasztásom is, csak ivásra min. 3-4 liter. Pláne az olyan melegben, mint ami ma volt. Most negyed kilenc, de már hűl. Ja, és láthatóan haladok mind földrajzilag, mind időben, ugyanis az éjszakák kezdenek szürkülni. Sötét még nincs, de arrafelé haladunk.
Az egyik tolós kapaszkodó tetején megálltam némi oxigénért, és ahogy lenéztem az út melletti meredélyre, rengeteg vad-, vagy erdei szamócát fedeztem fel. Na ha már gombát nem is merek, bár ma is rengeteg incselkedett velem, ezt azért már nem hagytam ki, jól belaktam. Nagyon szaporátlan, mert egész apró minden szem, rengeteget kell vele, a csumázásával bíbelődni, de az íze…! Az illata, a zamata sokkal „epresebb”, jobb, mint a boltban kapható termesztett.
Aztán volt egy sokkoló élményem is. Szintén gyaloglós szakaszon történt. Épp felértem a tetőre, jobbról véget ért a kibontott függőleges sziklafal, ami az út mellett egy zöld rét lankájában folytatódott. A sziklafal után rögtön egy nagy bokorszerű fa állt az út mellett. Alig kapva levegőt, a fa mellett épp megálltam, mikor mögüle, két méterre tőlem egy tehén hatalmas „Múúúúú-val” lépett ki. Olyan közel volt, és olyan teli torokból üvöltötte el magát, hogy éreztem az arcomban a bendő-szagú leheletét. Biztos megijedt a nagy csendben felbukkanó furcsa „jószágtól”, de engem is csak a hajszál választott el, hogy ne dobjam el a biciklit! Annyit tudtam csak kinyögni válaszul, hogy: „a tiedet!” Egy darabig néztük egymást a villanypásztor két oldaláról, aztán valószínű látta, hogy veszélytelen vagyok, mert legelt tovább. Nekem meg megszűnt a remegés a lábamban, elkezdtem csorogni a lejtőn.
Egy félórás ebédszünetet tartottam a folyó fölé nyúló egyik sziklán, gyönyörködtem a látványban, de amúgy folyamatosan haladtam. Jónak mondható, 53 km-es szakasz után jött az indulás utáni első szép pihenőhely. Tudom, hogy itt ritkábban van, és bár még csak négy óra múlt, de úgy döntöttem, hogy elég is ennyi, beálltam. Gyorsan sátrat bontottam, és elkezdtem olvasni. Csak fáradt lehettem, mert 5 perc után úgy elaludtam, hogy észre sem vettem. Fél hétkor arra ébredtem, hogy fázok, megvacsoráztam, a pihenő közben teltházas lett, de jó csendes helyen vagyok. Az este a szokásos, reggel meg remélem, ilyen szép napra ébredek, mint ma, és araszolhatok tovább.
88. éjszaka, a Svenningvatna partján, Norvégiában. 65°19’34.21″ 13°22’38.37″
