Skandináv kerékpártúra, 84. nap. Norvégia, Storforshei.

Home » Skandináv kerékpártúra, 84. nap. Norvégia, Storforshei.

 476 ember olvasta mar el ezt az írást

Skandináv kerékpártúra, 84. nap. Norvégia, Storforshei. 2011. július 31.

Július 31. vasárnap, 84. napja vagyok úton

Július utolsó napja! Hihetetlen hogy lassan három hónapja hogy úton vagyok, még egy hónap és vége az iskolaszünetnek, ami csak álom volt az érdekelteknek mikor elindultam. És néha az is nehezen megemészthető, hogy még csak fele úton vagyok, fele időben. Mennyi minden történt ez alatt az idő alatt, mennyi mindent láttam, és mennyi minden fog még történni! Ez az út a rendelkezésemre álló nagyon behatárolt lehetőségek miatt alakult így, hogy egy szuszra, fél év alatt kell befogadni egy új világot, elraktározni egy félkontinensnyi látnivalót, és feldolgozni hat hónap minden nap megújulva rám zúduló élményét. Tömény és fárasztó. Ha valaki követni akar, azt tanácsolom, hogy három hónapnál ne legyen hosszabb egy út, és annak ülepedésére, az újabb élmények befogadására alkalmas „tárhely” felkészítésére szánjon nyugodtan fél évet.

Skandináv kerékpártúra. útvona
Storforshei

Ezt az utat sajnos nem lehetett „kettévágni”. Nagyon jó volt, de csak afféle „pótlék” volt ez a pár napos pihenő. Visszaolvasgattam a naplót, nézegettem a fényképeket, és bizony nagyon sokszor belém nyilallt az, hogy „te Úristen, de rég is volt ez!” Pedig nem, csak sok minden egyéb történt azóta, és az új élmények minden nappal picit halványítanak a régebbi történések emlékein. És mint minden emlékezés, még a legszebb és legvidámabb pillanatokra történő is, mindig magában hordoz egy kis szomorúságot is, azzal hogy elmúlt, és hogy az, úgy, többé már soha nem fog megismétlődni.

Aztán ma délelőtt azon az érzésen is elgondolkodtam, amit pár napja írtam, az először érzett egyedüllétén. Ez a tömény magány is nagyon hirtelen jött, és szélsőségesen nagy volt a két életforma, az út előtti, és a mostani közti különbség. Mielőtt elindultam, és gyakorlatilag, ami miatt – többek közt – ebbe a kalandba belevágtam, olyan két évem volt, amikor nagyon pici túlzással lehet azt mondani, hogy a nap 24 óráját kirakatban, emberek közt, velük foglalkozva, és nekik viselkedve éltem. Azt már nem tudtam volna tovább csinálni, rettentően vágytam már egy kis magányra, elvonultságra. És most lassan három hónapja minden átmenet nélkül abban élek.

(Most volt egy fél órás meglepetés-szünet az írásban, de erről kicsit később.)

A mai nap is úgy indult, mint a többi itt töltött, lazán, lustálkodva, és csendben. Mikor rászántam magam hogy kimásszak a sátorból, a bolt nem lévén nyitva, első utam a 200 m-re levő benzinkúthoz vezetett, elvégeztem a reggeli szervizt. Itt is forró víz, tisztaság, szappanok, és a megfelelő papírok hiánytalanul. Megreggeliztem, megkávéztam, kicsit ültem kint az alakuló jó időben, csak úgy, élvezve a csendet. 10 óra múlt, aránylag a kis település központjában vagyok, sétáltam is, de egy szál embert, egy mozgó autót, egy lopódzó macskát nem láttam, és a néha az országúton elhúzó lakóautók hangján kívül egy neszt nem hallottam.

Skandi 1925
Storforshei

Aztán belekezdtem egy Merle könyvbe, annyira ellustulva, hogy azt is a sátorban fekve olvastam. Kettő körül a már elviselhetetlen, 35 fokos hőség kihajtott a ponyvák alól, bár kint is csak nagyon kicsi szellő lengedezett. Megcsináltam a gyors ebédet, paradicsomos bab volt virslivel, és jóllakattam magam vele. Ahogy elmosogattam, jött az első ember, akivel ma találkoztam. És, mint kiderült, közvetlen hozzám jött. Remekül beszélt finnül, sajnos magyarul és angolul egy szót sem, de azzal a bizonyos metakommunikációs módszerrel azért valahogy elbeszélgettünk.

Én elmutogattam, (többek közt térképen) az utamat, származásomat, Ő hogy ebből már merre járt eddig, és az ujjával pedig konkrétan azt a házat a bolt mellett, amelyikben lakik. Miután így örültünk egymásnak, elment. Nem telt el sok idő, jött vissza, és mondta, hogy menjek el hozzájuk, itt van a családja, és meghívnak egy kávéra. Meglepődtem, de kíváncsian és köszönettel elfogadtam. Egy emeletes, sokszobás, szépen berendezett házba vezetett. Az emeleten a nappaliban volt a család. A felesége, a lánya, a norvég veje, és a kislány unoka. A lányáék, akik a közeli Mo-ban laknak, látogatóban voltak, a vő beszélt angolul, de nem beszélt finnül. A kérdezz-felelek úgy zajlott, hogy a lány fordított mindent finnről norvégra, a vő, pedig nekem angolra, és ugyanez vissza. Érdekes beszélgetés volt!

A családfő mentőautó sofőr volt, már nyugdíjas, a felesége szintén nyugdíjas, és áttelepültek ide, mivel itt ment férjhez a lányuk, a család közelébe. Ők is szeretnek biciklizni, értékelik a nagyobb teljesítményeket. Valószínű a házuk helyzetéből adódóan, (és persze a rendkívül kedves és barátságos hozzáállás okán) már több teljesítmény-biciklis vendégeskedett náluk, akikről egy különös emlékkönyvet vezet. Persze ezt én is megkaptam, azzal a kéréssel, hogy írjak bele egy pár sort. Volt benne osztrák, német, holland, finn bejegyzés, de a csúcs egy japán biciklista névjegye volt, aki Oroszországon keresztül érkezett, és Európa bejárása után Törökországon keresztül Kazahsztánba, meg még csoda tudja milyen szovjet utódállamokba tartott. Én is írtam egy pár sort magyarul, majd ugyanazt angolul is, majd aláírtam.

Ezután mentünk az étkezőbe, kávéztunk, fagyiztunk, sütemények voltak, üdítő. Nagyjából kimerítettük a megbeszélhető témákat, nem is akartam vasárnap délután a terhükre lenni, kapóra jött az eleredő hirtelen zápor, elköszöntem. Visszajöttem, és csak úgy érintőlegesen eszembe jutott, hogy ej, ha még egy zuhanyra is meghívott volna…. Ugye milyen telhetetlen is az ember! Kipakoltam ide az asztalra, elkezdtem írni a naplót, és akkor jött ez az előbb említett meglepetés-szünet. Minden vágyam így teljesüljön! Jött vissza vendéglátóm, kezében egy papír, amire angolul kiírva, hogy menjek, és zuhanyozzak le náluk! Szedtem elő a kis tisztaságcsomagomat, de mondta, hogy ne vigyek semmit, minden van.

Tényleg, egy nagyon klassz fürdőszobába odakészítve sampon, szappan, szivacs, két törülköző, megmutatta, hogy működik a vízkeverő csap, és vettem egy jó félórás forró fürdőt. Szükségben megoldja az ember a tisztálkodást áruházban, WC-ben, hajóállomáson, kompon, patakban, tóban, fjordban, ha kell, de azért ez az igazi. Mit mondjak, jól esett. Legalább annyira a fürdő, mint az önzetlen emberi jó szándék. A fürdőszobából nyílt egy igazi finn szauna, én rácsodálkoztam, de nem kellett volna, mert már gyújtani akarta be, hogy szaunázzak. Persze mindennek van határa…

Még felmentünk, az emlékkönyvbe pótlólag beírtam a weblapom címét, hogy – bár nem volt internetük, de hozzá tud férni – az út képeit megnézhesse. Már akkor a beírásom alatt ott volt az Ő bejegyzése is a találkozás időpontjáról, körülményeiről. Búcsúzóul még megajándékozott egy vödör áfonyalekvárral, jó lesz reggelikre.

És közben, míg ezeket leírtam, megint jött, egy Trondheim-i képeslapon a nevével, címével, most tehát már meg is tudom nevezni kedves vendéglátómat, Ő Jaakko Leppänen. Egy közös fényképre is felkértem, aminek apropóján Ő is hazaszaladt, és immár sokadszor vissza, hozta a saját gépét is, és Ő is csinált két emlékképet rólam.

Skandi 1926
Storforshei

Hát így, ilyen barátságban és a bejegyzés elején panaszolt magány-érzést oldó hangulatban telt a mai nap. Most este 8 óra van, még egy majonézes krumplit benyomok vacsorára, és mivel elég rég voltam már net-közelben, kiírom a naplót és a fényképeket pendrive-ra, és holnap Mo-ban megpróbálom valahol felrakni.

84. éjszaka, Norvégia, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

80-84.
Storforshei