Skandináv kerékpártúra, 80. nap. Norvégia, Storforshei. 2011. július 27.
Július 27. szerda, a 80. napom
80. nap! Nekem nem sikerült, mint Verne hősének, Phileas Fogg-nak ennyi idő alatt megkerülni a Földet, de azért ez az 5000 km körüli teljesítmény, főleg 59. évesen, szóval ez sem rossz….
Jó hideg, igazi sarkvidéki éjszaka volt, folyamatos esővel. 8 körül ébredtem, és mivel a Centrum is akkor nyitott, bementem, és a reggeli tisztálkodás mellett a jó forró vízben elmosogattam az esti vacsora edényeit. Ilyen kora reggel még nem sok turista van úton, a parkoló is szinte üres volt. Ólmos, fekete felhők úsztak az égen, nem sok előjele volt a pár órával későbbi gyönyörű időnek.
Mikor visszaértem a sátor körül két idegent találtam! Illetve én voltam az idegen nekik, és levizitáltak, hogy miféle szerkezet is tolakodott az ő felségterületükre. Két sűrű, barna-fekete mintás bundát viselő aranyos kis szőrgolyó futkározott a sátor körül. Akkorák voltak, mint egy hörcsög, de sajnos a biológiai ismereteim elég hiányosak ahhoz, hogy meg is tudjam nevezni őket. Turcsi orruk volt, és olyan sebesen cikáztak, mint ha gurulnának. Egy darabig figyeltem őket, de mikor közelebb léptem, egy pillanat alatt eltűntek. Nem láttam hová, de a sűrű aljnövényzetben mindenütt kis lyukak voltak.
Megreggeliztem az utolsó pár szelet kenyeremet egy kis margarinnal, sátort bontottam, és beálltam még az épület elé, feltölteni a vízkészletemet.
Na, mostanra már megállt két turistabusz, egy holland és egy német, mire mentem vissza a géphez, filmezték, fényképezték. Ilyenkor a kellő szerénységgel meg szoktam várni még elmennek, most indultam volna. Természetesen jöttek a kérdések, kicsit mesélni kellett, aztán elköszöntünk. Az egyik holland hölgy, olyan korombeli, még örömmel újságolta, hogy szeptember elején a férjével, biciklivel jönnek Magyarországra. Meghívni sajnos nem tudtam, de biztosítottam, hogy Magyarország gyönyörű, vendégszerető ország Ezen annyira fellelkesült, hogy megsimogatta az arcom, majd az érzelmi részt letudva, neki vágtam a reményeim szerint kedvező domborzatú napnak.
Most nem mertem rövid ujjúban elindulni, és az első két órában igazam is volt. Az jött be, amire számítottam, jó pár kilométeren keresztül szinte vízszintes, talán egy nagyon kicsit ereszkedő volt az út. A távolban voltak csak még magasabb hegyek, de itt is a hóhatár közelében, azzal egy szinten vitt az út, az árnyékos árkokban hófoltok fehérlettek. Tekerni igazán könnyű volt, alig kellett. Furcsa módon itt megint a szimpátia visszatérését figyeltem meg, szinte minden szembejövő autóból mosolyogtak, integettek, villantottak. Ez Lofotenen, illetve Bodo után nem volt így, igaz, talán ott több is volt a biciklis. Itt, most már két napja megint nem láttam egyet sem.
Azt még nem is említettem, hogy a félszigeten milyen sok kerékpárossal találkoztam. Az első pár után meg is lepődtem, hisz azért elég északon, és elég zord helyen jártunk. Aztán észrevettem, hogy a sporttársaknál nem, vagy alig volt csomag. Tehát biztos nem sátras utazók voltak, főleg azért, mert ahhoz túl elit volt minden rajtuk és alattuk levő szerelés. A csúcsot az jelentette, és akkor értettem meg valamit a módszerből, amikor egy darabig kerülgettük egymást egy szuper gépet tekerő úriemberrel, majd szinte együtt álltunk be – ez 20.-án este volt – abba a magaslati pihenőbe. Én sátrat állítottam, őt pedig várta feltehetően a felesége egy hatalmas lakóbusszal, ahol zuhanyozás után kiültek egy italra, és a csodálatos panorámában gyönyörködni.
Na de vissza a mához. Egy idő után elkezdett erősödni a lejtő, emelkedni az út mellett levő hegyek, és tudtam, hogy ez nem jó jel, kezdődik újra a libikóka. Mert ha egyszer lemegy az út, az nem soká újra vissza fog kapaszkodni. Így is volt, nagy lejtők, nagy mászós emelkedők következtek. Egy óra magasságában végleg eltűntek a sötét felhők, én pedig álltam félre átöltözni. A biciklis-trikó megint bőven elég volt, még abban is folyt rólam a víz.
Az út mellé visszatértek a fák, egy folyó, és a Trondheimi vasútvonal kísérte az aszfaltot, megszaporodtak a házak is. Település, és így bolt, egy sem. Egy helyütt volt egy nagyobb gépkocsi csoportosulás, örültem, hogy valami olyan hely, ahol vásárolni is lehet, ehhez képest vad puskaropogás fogadott. Mint kiderült, valami országos lövész verseny volt egy erdőben levő táborban, azért volt a sok kocsi, és természetesen le volt zárva az egész, tele biztonsági őrrel.
Három órakor egy hangulatos kis pihenőben megettem az utolsó fél üveg csoki krémemet, meg volt az ebéd. Meg is álltam volna, megint nagyon sokat kivett belőlem az út, de nem volt egy falat kajám sem, és település még sehol. Ledőltem a padra, fájt a hátam rendesen, és ahogy nyújtóztattam magam, a napon rajtaütés szerűen elaludtam. Egy óra múlva ébredtem, akkor meg a kemény derékalj miatt alig bírtam felkelni. Szédelegve indultam tovább.
Szerencsére pár km. és egy bő óra múlva egyszer csak egy Coop üzlet reklámja csalogatott egy pár ház közé. Kiálltam, bevásároltam két napra, aztán körbenéztem. 50 méterre a bolttól egy nagyon csendes kis zug van, paddal, asztallal, ide letelepedtem, és szerintem maradni is fogok egy kis pihenőre.
Csináltam vacsorát, berendezkedtem, zsibog minden tagom. Még talán egy film, és nem kell ringatni. A továbbiakat holnap átgondolom.
80. éjszaka, Norvégia, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”
