Skandináv kerékpártúra, 79. nap. Norvégia, Polarsirkelen. 2011. július 26.
Július 26. kedd, az utam 79. napja
Tényleg fáradt lehettem, az éjféli elalvás után 10.38-kor néztem meg először az órát. De akkor nagyon. Hajnalban észleltem a szokásos zajt, esett. A sátornak most sem sikerült kiszáradnia. Reggeli, kávé, majd nekivágtam az előttem magasodó emelkedőnek. Rögtön indulás után ott volt a Storjord-i Nemzeti Park hangulatos, többnyire fagerendákból készült épületegyüttese. Persze, így a korai órán elég üresen, viszont így jó képeket lehetett készíteni.
Aztán továbbindulás után jó ideig csak kapaszkodás volt. Most, mikor este megálltam, visszanéztem a domborzati térképen, hát ahonnan elindultam, onnan az út szép lassan felkapaszkodott 800 méterre. Volt olyan hogy úgy tűnt egy meredek emelkedő után, hogy kiegyenesedik, de amikor fel akartam ülni, gurult vissza az egész. Csak enyhült az emelkedő. Talán nevetséges, de öt óra alatt tettem meg 12 kilométert.
A folyó, ami, és aminek a dübörgése végigkísért, bámulatosan szép volt. Minden métere más, az egész, a sziklák közt megzabolázhatatlanul tomboló, építő és romboló hatalmas víztömeg a természet lényegét fejezi ki. Vad zuhogók, fehéren habzó kristálytiszta víz, hatalmas, az évezredek folyamán kiszakított sziklatömbök, és mindez fenyőerdővel kísérve, megint olyan, amit fénykép nem adhat vissza.
Nem volt hideg egész nap, főleg hogy meg is izzasztott az út, két óra körül volt egy kis eső-kísérlet, de annyit nem ért, hogy beöltözzek. Három helyen nem bírtam ki hogy ne másszak egy kicsit hegyet is, mikor nagyon hangos volt a víz, tudtam, hogy akkor nagyon vadregényes is lehet lent a kanyon, és a gépet letámasztva lemásztam. Hát olyan volt, amit órákig némán el lehet nézni.
Nem álltam meg ebédelni, részint mert jól bereggeliztem, részint igazából pihenő nem is volt. A harmadik, és legnyomósabb oka az volt, hogy egész nap nem volt település, és így nem volt bolt. Lehet, hogy ezt kicsit elmértem?… Házak voltak, valamiféle nyári tábor (?) faházai mellett is eltekertem, útba esett egy vasútállomás is, csak épp mindezek teljesen üresek, lakatlanok voltak. Egy emberrel nem találkoztam, főleg nem bolttal. Egyetlen élőlénnyel haverkodtam össze, a vasútállomás kutyusával.
Öt óra előtt egyszer csak eljött, amire végig számítottam, felértem a tetőre. Tudtam, hogy egyszer csak vége kell lenni a kapaszkodónak. Egy nyolcszáz méteres sima fennsík következett, ahol végig szépen, normálisan lehetett tekerni. Az út, a fennsík bejáratánál sorompót is kapott, olvastam,hogy a legváratlanabb időpontokban tud annyira elromlani az idő, olyan havazások, hófúvások törhetnek elő a semmitől, hogy ilyenkor muszáj (ha E6-os nemzetközi út, na nem) lezárni az utat a forgalom elől. Néha napokra. Szerencsére ezt megúsztam. A környék, a táj – hogy is fogalmazzam – nyomasztóan szép volt. Végtelenül kihalt, szürke, de félelmetesen gyönyörű! Persze annak, aki szereti a hideg szépséget…. Én igen.
Reggel a térképet böngészve a minimumcél a Sarkkör elérése volt mára. Hát túl nem teljesítettem, de azt elértem. Negyed nyolckor álltam meg. Itt már, lehet, hogy a magasság, lehet, hogy a fáradság miatt kezdtem fázni. Igaz hogy az egész napot egy rövid ujjú biciklis trikóban másztam, illetve tekertem végig.
Most tehát itt sátorozok közvetlenül a Sarkkörön. Harmadszor lépem át, kétszer Finnországban, és most itt, a vad északon. A finn részen sokkal melegebb, barátságosabb volt a környék, igaz, ott sokkal alacsonyabb a tengerszínt feletti magasság. (közben szakad az eső) Itt, az aljnövényzeten kívül más nincs a sziklákon. Körben mindenütt hófoltok, és az olvadó hólé sebes patakokkal, vízesésekkel szabdalja meg a zord hegyeket. A felhők, amiből most van bőven, körülöttem kavarognak, néha belepnek.
A tegnapi levertség mára megszűnt, út közben néha még énekeltem is. (mikor volt levegőm) Volt, most az út vége felé, egy nagyon kedves pár perces élményem is. Megálltam az úton, letámasztottam a bringát, fényképeztem. Az út szintjétől picit lejjebb, a zöld aljnövényzet közt vízfoltok, szikladarabok. És ahogy álltam, a fűben valahonnan villámgyorsan odaszaladt egy kismadár, felugrott a hozzám legközelebbi kis sziklára, és elkezdte mondani. Felém volt fordulva, és olyan szépen, és változatosan énekelt, mintha csak nekem szólt volna. Nem akartam elriasztani, lassan mozdultam, de egy perc múlva óvatosan leültem az út szélére. A tarka kismadár, akkora, mint egy veréb, ott állt a kövön tőlem két méterre, nézett rám, és ha nem csalt meg az időérzékem, jó 10 percig csak hozzám beszélt, nekem énekelt. De úgy, hogy abban nem volt két egyforma strófa. Na, ezek a percek maradnak meg örökre…
A norvégok is megadták a módját a Polarsirkelen-nek, ahogy ők hívják. Egy nagy, fából épült kerek épület a centrum, étterem, és természetesen ajándékbolt, ahol mindent lehet kapni, ami giccses, és természetesen mindenen rajta van a szélességi kör. Még a zoknikon is. Pár, különböző korú oszlop is jelzi a kör pontos helyét, a legkorábbi 1937-es. Hatalmas parkoló van, persze aki erre jár, mindenki megáll egy fénykép erejéig. Nagyon érdekes az épület feletti kis domb. Ameddig a szem ellát, kavicsokból, kövekből gúlák vannak emelve, szerintem ez olyan kabala, mint a szökőkutakba dobott pénz, ígéret arra, hogy egyszer még visszatérünk. Én is raktam ki egyet, bár…. És talán ami a legjobban meglepett, van itt egy második világháborús emlékmű, a szerb partizánoknak. Hogy azok hogy kerültek ide?
Az eső mostanra dübörgő zivatarrá fokozódott, és meglehetősen hideg van. A vacsorám egyéb híján egy adag forró leves volt, most, még ha bírja az akku ebben a borongós időben egy filmet megnézek, aztán alszok. Szerintem kabátban.
79. éjszaka, Norvégiában, Polarsirkelen, a Sarkkörön. 66°33’57.44” 15°23’01.41”
