Skandináv kerékpártúra, 73. nap. Norvégia, Lofoten.

Skandináv kerékpártúra, 73. nap. Norvégia, Lofoten. 2011. július 20.-a.

Július 20. szerda, a 73. nap

Azért csak látszik, hogy eléggé északra vetődtem. Mióta Norvégiában vagyok, nem volt olyan két egymást követő nap hogy jó idő lett volna. Sőt, még 24 óra sem volt egyben! Megszoktam már a hideget, de azért néha kicsit irigylem, mikor az otthoniak beszámolnak a hetek óta tartó kánikuláról. Bár, ők meg arra panaszkodnak… Valahogy ebben is az arany középút lenne jó. De nem panaszkodom, én választottam magamnak hogy az idén nem lesz nyaram, illetve hogy ilyen tizenegykét fokos lesz.

Éjszaka hideg volt, reggel 10 fok, és a felhők megint a földet söpörték. Gondolkodtam mit tegyek, de végül is haladni is kell. Pakoltam. Közben átnéztem az út túloldalára, és egy cég megállító tábláján megütötte a szememet a propán felirat. Átmentem, egy LPG töltőtelep volt, de árusítottak lakóautókat-kocsikat is, ezenkívül gázpalackot minden méretben. Próba szerencse, elmagyaráztam, hogy nekem van palackom, azt nem akarok venni, csak megtöltetni szeretném. Rábólintottak, hozzam, megpróbálják. Átvittem, bevitték egy konténerbe, ahol tényleg volt olyan nagynyomású szivattyú, amit otthon is láttam a töltéshez használni. A palackot nagyon nézték, sőt egy harmadik szakembert is hívtak hozzá. A csatlakozója adta fel nekik a leckét. Végig próbálták az összes létező adapterüket, egyik sem volt tökéletes. Mikor rányitották a cseppfolyós gázt, orrán-száján ömlött a fehér felhő, deresedett le a környéken minden. A konténernek egy szikra kellett volna, és Narvikból kellett volna visszahozni. Ki is küldtek, aztán próbálkoztak teflonszalaggal, meg még ki tudja mivel, majd hozták a palackot, hogy sajnos nincs ilyen csatlakozójuk, és csak másfél kilót tudtak belenyomni. Mikor a kezembe adták, én ugyanannyinak éreztem, mint mikor odaadtam, de jó, hívő ember vagyok, legyen másfél kiló. Irány a pénztár. Mondom a másfél kilót, a hölgy oszt-szoroz, és kivágja, hogy 151 korona! Megfordult velem a világ, 6000 Ft. a semmiért, de mit lehet csinálni? Adtam a kártyát, kifizettem. A számlán láttam, hogy kerekített a hölgy, a másfél kilót felkerekítette kettőre, azt kellett kifizetnem. Pedig jó ötletnek látszott, örültem, hogy végre nem kell centizni minden főzést, melegítést.

Hát így ezt még az időjárás mellé téve, nem túl jó hangulatban vágtam neki Lofotennek. Kezemben van az angol nyelvű tájékoztató füzet, ami úgy reklámozza a félszigetet, hogy a „Leggyönyörűbb sziget”. Igazából nem is sziget, meg ugye kinek milyen az ízlése. Az első nap benyomása az, (de szerintem ez nem is fog változni) hogy nagyon szép, festményeknek beillő tájak, részletek bukkannak elő minden pillanatban, de ez is csak egy darab Norvégia. Ez nem Lofoteni specialitás, ugyanezek a fjordok, sziklák, ugyanezek a képek kísérnek végig az egész országon.

A leggyönyörűbb szigetről, ha egyáltalán létezik olyan, nekem más az elképzelésem. Bár mindenkit egyformán megigéző abszolút szépség nincs is. Aki szereti a vad, félelmetes, zord északi tájakat, annak ez a legszebb. Én nem vagyok oda a hideg szépségért, nekem a mediterrán jobban bejön. Persze ez nem fanyalgás, egyszer mindenképp látni kell ezt is, hisz ez is egy darabja az ezerszínű csodálatos világnak. Csak az a leggyönyörűbb jelző gondolkodtatott el.

Napok óta töröm a fejem, hogy mihez hasonlít, hol is láttam már én ezt a tájat, mire is emlékeztet. És ma beugrott: egy az egyben a Gyűrűk ura trilógia miliője vesz körül. Nem tudom, szerintem azt is valami hasonló helyen forgathatták. Sajnos, és ez is gátolja a „teljes műélvezetet”, hogy az időjárás sem kegyes hozzám, nagyon sok mindent eldug előlem ebből a szépségből. Folyamatosan ködbe, párába, felhőbe tűnik el minden, néha a panoráma előre is, és felfelé is csak 50-100 méterig terjed. Olyan igazi, tiszta, 30-40 kilométeres távlatot szeretnék látni tündöklő napfényben, biztos csodálatos látvány lenne! (tetszett hallani odafent?!)

Az útviszonyok a megszokottak, amennyit toltam felfelé, ugyanannyit gurultam lefelé. Volt egy alagutam, és négy hidam. Az alagútban az volt a rossz, hogy végig emelkedett. Ott azért nem illik tolni a bringát, a sötét, nyirkos kis csőben egyesben végig kínlódtam az egészet, de a végén már majd kiköptem a tüdőmet. A hidakból egy volt durva, az úgy volt építve, hogy nagy hajók is átférjenek alatta, tehát a vízszintről hirtelen, meredeken felszaladt 100 m magasra, majd ugyanolyan gyorsan le. Természetesen felfelé tolni kellet, bár az sem volt egyszerű. Viszont kárpótolt a csúcsról a csodálatos kilátás, igaz, kapaszkodni kellett, mert majd lefújt a szél.

Ma mindentől függetlenül elég jól haladtam, 49 km-nél álltam félre egy tetőn levő pihenőben. Innen is bámulatos panoráma nyílik a mélyben kanyargó vízre, az ezt körülvevő, hirtelen égbeszökkenő hegyekre, és a víz mellett megbújó kis barna-fehér játékházakra. Felhő az rengeteg, tényleg jó lenne valaki meghallgatott volna odafent, és reggel már napos, jó idő fogadna. Most 11 fok van, szerencsére nem esik, elég sok mindenem ki van idefönt teregetve, várom, hogy száradjanak.

Hatalmas az antennával befogható távolság, de sajnos használható wifi most sincs. Szerintem ez a túlbiztosítási szokás ebben az országban már nem is fog változni. Vacsorára virslit főztem, és az energiatakarékosság jegyében a főzővíz is hasznosítva lett egy forró zacskós-leves formájában. Kilenc óra, elég nagy itt a pihenőben a forgalom, úgy nézem pár lakókocsi is itt éjszakázik. De elférünk. Még egy film, aztán beburkolódzom, és alvás. Igyekszem valamelyik görög szigetről álmodni.