Skandináv kerékpártúra, 135. nap. Dánia, Køge. 2011. szeptember 20.
Szeptember 20. kedd, 135. napom
Késő este még kaptam otthonról egy rossz hírt, nem tudtam elaludni. Éjfél körül lementem a tengerpartra, kiültem egy kisodródott vastag fatörzsre, és néztem, ahogy a holdfény csillog a hullámok taraján. Nem lett jobb kedvem. Majdnem hajnalig kint ültem, aztán feladtam, befeküdtem a sátorba. Hát, az út megkéri az árát….!
Hét órakor aztán, ahogy a nap megmutatta magát, én is készülődni kezdtem. Tudom, már sokszor belevertem a csúfot a gázpalackomba, de még ma is azzal csináltam kávét magamnak. Rájöttem, hogy hasonlítunk egymásra, én és a palack, mert őróla sem tudom, hogy honnan kapar még mindig össze energiát, hogy még egy kicsit működjön. Néha magamon is csodálkozom.
16 km. volt a fővárosig. Fél kilenc volt, meglehetősen szerény forgalom a tengerparti úton. Ráértem nézelődni, és megfigyeltem, hogy a házaknak az út mellett, azon kívül, hogy házszámuk van, mindnek saját neve is van, ami legtöbbször a ház homlokzatán, néha a bejárat melletti táblán olvasható. Útközben egy pihenő kínálta magát, mellékhelyiséggel, megálltam a reggeli tisztálkodásra, meg már borotválkozni is ideje volt.
Ugyanakkor állt meg egy legújabb típusú Mercedes is, és kiszállt belőle egy jól öltözött, jó kiállású középkorú férfi. Köszönt, kulcsot vett elő, kinyitott egy ajtót ahonnan vödröt, gumicsövet, kefét és tisztítószereket vett elő, és elkezdte takarítani a helyiségeket. Ő volt a WC pucoló! Hmmm!
Nagyon nem tűnt fel, mikor érkeztem be Koppenhágába, a házak folyamatosak voltak, és település jelző tábla sem volt, vagy csak elkerülte a figyelmemet. A külvárosi utcák feltűnően csendesek voltak, forgalom alig, viszont rengeteg volt a biciklis. Előre ugorva az időben, mikor már kifelé jöttem a városból, megállapítottam, hogy eddig még Európában, nagyvárosban ennyi biciklit, és biciklistát nem láttam. Eddig Amszterdam vitte a pálmát, de a dánok szerintem bőven rávernek.
A belvároshoz közelítve, egyszer csak útlezárás, és rendőrök, katonák, piros egyenruhás rendezők terelgették a járműveket és az embereket egy vége sem látszó kordon mellett. Aztán szirénázó rendőrmotorosok versenybringásokat vezettek fel, mellettük motorról a mozgó TV-operatőrök dolgoztak, a versenyzőket követő edző kocsiból pedig megafonon bíztatták őket. Hát egy nagy verseny közepébe csöppentem. Akkorába, hogy gyakorlatilag az egész városon keresztül tolni kellett a bringát, ha megpróbáltam felszállni és tekerni, abban a pillanatban leparancsoltak a rendezők, vagy a rendőrök. Ráadásul kényszerpályán mozogtam, mivel csak a verseny útvonala mellett lehetett haladni, egyik oldalról a másikra átmenni nem! Igaz, a startig volt így, ami a város központjában, a Christiansborgnál volt, lezárva az egész környéket.
Az operánál, a Tivoli park mellett az úttestre lelátókat építettek, a szomszédos utcák zsúfolva voltak a különböző versenyistállók buszaival, szervízkocsijaival, mindenütt hatalmas kivetítőkön mutatták az egész útvonalat, amit a levegőben köröző helikopterekről közvetítettek. Mintha a Forma 1-en lettem volna. Szívesen kihagytam volna ezt az eseményt, nem az hogy nem szeretem a sportot, (bár nem igazán) de tönkretette a városnézésemet, a legtöbbször mozdulni sem tudtam a hatalmas tömegben a szerelvénnyel.
Próbáltam mellékutcákba kanyarodni, ott meg látnivaló nem igazán volt. A kikötőt is csak a távolból láttam, egyszerűen ötletem nem volt, hogy, és milyen kerülővel lehetne oda eljutni a rengeteg lezáráson, terelésen keresztül. Az egyik metróállomás mellett egy fehér lakókocsi oldalán érdekes felirat tűnt a szemembe: Toni’s lángos! Tóni lángosa! Na, ez érdekes, odamentem egy hölgy és egy úr szolgált ki, próba szerencse alapon magyarul rákérdeztem, hogy fokhagymás lángos van? A nő megértette, de csak annyit tudott rá válaszolni törve, hogy „én nem beszél magyar”.
Áttértünk az angolra, és magyarázni kezdte nagy büszkén, hogy épp most ért vissza Budapestről, és mutatta a szatyrából akkor kipakolt Pick-szalámikat. Megbeszéltük én merre jártam, és az első reakciója ezzel kapcsolatban az volt, hogy jól kifogtam az időt, hogy mindig esett, Pesten 25 fok van, és ragyogó napsütés. Hát nem vígasztalt meg. Amúgy több szájból hallottam, hogy a skandinávok megszokták az esős időt. Mégis mindenkivel, akivel szót váltottam, az első az volt, hogy panaszkodott a rengeteg esőre. Hogy is van ez akkor?
Na, szép lassan kiaraszoltam a Koppenhágából, éreztem, hogy ebből olyan tartalmasabb városnézés már nem lesz. Az dicséretre méltó, hogy bent a városban is, és eddig az egész itteni utamon, mindenütt remek kerékpárút vezetett. Most, estére 50 km-re távolodtam el a fővárostól, de itt kint a prérin, a fenyőerdő közepette, itt is a 151-es út minkét oldalán kiépített, külön, jó minőségű bicikliúton lehet haladni. Ma sikerült a vízszintes úton jól haladni. Ameddig a tengerpart mellett jött az út, addig szinte egy településként folyamatosan be volt építve az út mellett végig. És ez 40 km! Most, kb. Koge-től, ahogy elkanyarodott az út a víz mellől, most ritkultak csak épületek tanyákká. Egy út melletti fenyőerdőben vertem egyéjszakás tábort, reggel indulok tovább. A borús idő miatt ennyire futotta az akku, ma film nem lesz, megvacsorázok, olvasok egyet, és mivel már úgyis sötétedik, pihenek. Jó éjt!
135. éjszaka, Koge után, egy sötét erdőben. 55°22’44.55” 12°06’07.64”
