Skandináv kerékpártúra, 104. nap. Norvégia, Hanestad. 2011. augusztus 20.
Augusztus 20. szombat, 104. napom
Szinte természetes már, hogy az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy szakad az eső. Különösebben meg sem lepődtem. Mérges, vagy inkább szomorú akkor voltam, mikor reggel 8-ra végképp kiment a szememből az álom, de az eső csak szakadt. Gondolatban berendezkedtem maradásra, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha Norvégiában minden esős napot kihagyok, akkor még három év múlva is itt leszek. De esőben csomagolni….
Megreggeliztem, a kávét a sátorban szolgálták fel, majd olvasáshoz fogtam. Leköt ez a Merle könyv, de azért végig azt füleltem, hogy mikor áll el. Egykor megebédeltem, csak úgy szerényen a krémemet, és ekkor abbahagyta! Nem bíztam benne, mivel az ég még ólmosan szürke volt, de próba szerencse, villámgyors csomagolásba kezdtem. Max. negyed óra telt el, a sátort kezdtem el bontani, mikor újra rázendített. Hát így, indulásra megint minden úszott.
Az első három kilométer ráadásul kemény kapaszkodó volt megint, de legalább haladtam. A környéket megint nem nagyon lehetett látni, volt, hogy a felhő vagy alattam volt, vagy körülöttem. Aztán egyszer csak az eső csillapodott, majd elállt, az út pedig nagyjából vízszintes lett, magyarul lehetett tekerni, még ha legtöbbször egyesben is. Egy apró, de sajnálatos baleset is történt. Tegnap írtam a kis szőrgombolyag megmeneküléséről, de úgy látszik a sorskönyvükben az volt megírva, hogy egyiküknek az én gumim alatt kell végezni, és ez ma be is következett, ezt már sajnos nem tudtam kivédeni.
Amúgy nagyon vakmerőek az erdő állatai, nem félnek az embertől. Most ahogy a pihenő padján ülve írok, egy villámgyors szürkeség, szerintem cickány vagy egyszerű kisegér, kiszaladt a fák közül, egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátott, aztán mivel pont erre vezetett az útja, nyíl egyenesen felém tartva, a lábamtól egy fél méterre szaladt el, és ment a dolgára.
Tegnapi történet, de a faluból kifelé tekerve, egy kamion kezdett előzni. Előttem 20 méterrel, ugyanakkor egy mókus szaladt ki a fák közül, és hosszú farkát maga után húzva iramodott az én oldalamra. Szurkoltam neki hogy átérjen, mivel a kamion nagyon a sarkában volt, és a kis lüke valószínű elejtette, amit vitt, a zsákmányát, mert megtorpant, visszanézett, és visszaugrott pár lépést, felkapott valamit az aszfaltról, és újra rohant tovább. Hát nem tudom, hogy úszta meg, rossz volt nézni, de átért. A kamion kerekei szerintem átmentek a farka leghosszabb szőrszálain.
Na, vissza mához, levetettem az esőszerelést, ki-kisütött a nap. Fél kettőkor indultam, öt óra után valamivel megvolt 36 km. Útközben településnek a nyomát sem láttam, de igazából még olyan jobb sátorozó hely sem volt. Ezért értékeltem, mikor hirtelen feltűnt egy pihenő, és ezért döntöttem úgy, hogy bár nem sok az a mai teljesítmény, de végül is alig pár órát tudtam jönni, és mégis haladtam elég sokat. Tehát: stop. A GPS támpontként annyit ír ki, hogy Stor-Elvdal közelében vagyok. Még igaza is lehet. A pihenő egy apró tavacska köré épült, vagy 20 beállóval, padok-asztalok a szokásos módon, van a környékről információs térkép, és van WC. Maradásom másik oka, hogy a szép melegen sütő napon egy kicsikét már meg akartam szárítkozni.
Ezért mindent kipakoltam, kiteregettem, a filmfelvevővel is csinálni akartam valamit, és megragasztani az egyik kazetta szalagját, amit széttépett egy kézszárító szele mikor ki akartam szárítani. Tehát precíziós munkában voltam benne.
Közben a szomszédban, talán a második asztalnál megállt egy böhöm nagy norvég lakóbusz, az álmaim netovábbja, és kiszállt belőle egy idősebb pár. A hölgy lazított, sétálgatott, a férfi pedig sétáltatta a kicsi kedvencet, egy fehér kiskutyát. Erre is kanyarodtak, láttam is a szemem sarkából, hogy pár méterre megáll, és nézeget, de részint épp a szalagvégeket illesztettem össze, részint nem nagyon volt kedvem az utamról mesélni, így nem néztem fel. De a következő pillanatban megállt a kezemben a kisolló.
– Gyere már drágám, nézd, milyen fura szerzet ül itt! – szólt a férfi, és magyarul! Felnéztem:
– Olyan fura, hogy még magyarul is beszél – válaszoltam, és most rajta volt a megrökönyödés sora. Nagy nehezen tudott csak kinyögni egy ne haragudjont, de akkor már ott volt a felesége is. Megnyugtattam, hogy én is nagyon meglepődtem. Bemutatkoztunk, most hogy így írom a sztorit, természetesen annyira nem emlékszem a nevére, mint ő az enyémre. (És nem csak azért, mert a beszélgetésünk közben a naplóról is szó esett, és mikor mondtam, hogy feltétlen beleírom a találkozásunkat, kicsit zavartan megkért, hogy a nevét ne írjam bele. Ő tudja miért, de természetesen megígértem.)
A hatvanas évek óta élnek kint, Oslo mellett egy kisvárosban. A férj vállalkozó, a felesége az otthonukat tartja rendben. (Az Ő megfogalmazása) De inkább én meséltem az utamról, a hölgy le volt nyűgözve, a kedves férj pedig érdekes módon végig a beszélgetés alatt mintha zavarban lett volna. Lehet, hogy a kezdeti sokk? Minden esetre megadtam a naplóm elérhetőségét, bár nem hiszem, hogy igazából érdeklődnének iránta. Ha most ezt olvassák, úgy elnézésüket kérem!
Mindenesetre jól esett egy kis magyar hangot hallani. Pár perc múlva integetve elhajtottak, én befejeztem a szalagot, az eső meg hirtelen elkezdett esni. Tehát mindenki tette a dolgát. A napsütést egy pillanat alatt takarta el a fekete felleg, és már hullott is az égi áldás. Villámgyorsan elkezdtem összekapkodni a cuccaimat, mire végeztem, elállt. De hisz ez a szép benne! Megvacsoráztam, most negyed tíz, felhős az ég és kezd sötétedni, és főleg hűlni. Az akku nem hiszem, hogy egy filmet kibírna, talán lámpánál álomba fogom olvasni magamat. Ma augusztus 20. van, otthon ünnepelnek, mindjárt kezdődik a tűzijáték. Azért hiányzik….
104. éjszaka, egy tóparton, Hanestad előtt, Norvégiában. 61°51’47.85″ 10°54’39.71″
