Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 24.nap, úton. Április 4. csütörtök.
Az előző részben megmásztam a Vinicunca-t.
24. nap, április 4. csütörtök.
Igaz, úgy láttam, hogy útközben nem lesz írás, de hét órája ülök a buszon, még 15 hátravan, tehát abszolút ráérek. Reggel megint korán mocorgott a szoba, hat óra körül én is felébredtem. Heverésztem még, vegyes érzelmekkel döbbentem rá, hogy ma indulok haza. Vegyes, mert hazatérni mindig jó. Ugyanakkor egy csodálatos álomból felébredni bizony néha nehezen akar az ember. Olyankor szorosra csukja a szemét, hogy még pár percet maradhasson az álomban. Mert ez a szűk négy hét nekem az volt. Nagyon messze eljöttem, egy másik világba, de legalábbis a világunknak egy teljesen másik, ismeretlen szegletébe. Ennek ellenére, – és ez is olyan, mint az álmunkban szokott lenni – a legelső pillanattól kezdve sajátom volt ez a világ, természetesnek éreztem, hogy én most ebben vagyok, jól éreztem magam benne, a helyemnek tekintettem és élveztem.
Otthon is jó alvó vagyok, (amikor nem kell megküzdeni a hét óra időeltolódással, és az időnként visszatérő magassági betegséggel) és mindig szépet álmodom, jó kimenetellel. Amibe jó visszaaludni. Sokaktól hallottam már, hogy rémálmai vannak, rosszakat álmodik, én soha.
Tehát, most van az ébredés. Fél nyolckor lementem reggelizni, elköszöntem a „mágyár vágyok” kis indián lánytól, és Artúrtól, az éjszakai recepcióstól, aki akkor ment haza. Este megkérdezte, mikor jöttem be, hogy hol lakom Magyarországon. Párszor lebetűztem neki, de amikor egy spanyol és egy „szögedi” akcentusú angol közös nevezőre akar jutni, abból semmi jó nem sül ki. Végül bementem a pult mögé, és beütöttem a Google-ba. Reggel mondta, hogy „körbenézett” Szegeden, nagyon szép város, mindent elolvasott és megnézett róla, nagyon tetszik neki. Természetesen meghívtam egy viszont látogatásra, és egy halászlére. Jót nevetett. Mondtam neki: ne nevess, féléve még én is vicc kategóriába soroltam volna, ha valaki azt mondja, hogy Cuscoba jövök. És tessék!
A csomagolásnál oda kellett figyelni, és átgondolni mindent kétszer. A buszon elveszik a nagy hátizsákot. Tehát a kicsiben kell hoznom, amit a 22 órás útra szükségesnek vélek. A repülőre szállás előtt átöltözöm, kéznél kell lenni mindennek, legalábbis felül, könnyen elérhetően. A busz biztos késni fog, nem lesz sok idő átmenni a repülőtérre. Induláskor láttam, hogy nem is a Plaza Nortéra érkezik, ahonnan indultam, és ahonnan nyílegyenes, negyedórás út vezetne a reptérre, hanem a Javier Pradora, egy másik buszterminálra délen, a város másik felén. Újratervezés. Majd a Moovit segít, okos megoldásokat szokott adni.
Azért összeállt. Lezuhanyoztam, az vasárnapig most elmarad, felöltöztem, felmálháztam magam, és elindultam. Gyönyörű idő, bárányfelhős kék ég, a tegnapi esőnek már nyoma sem volt. A főtéren egy lányt megkértem, fényképezzen le búcsúzóul az inka-szobros szökőkút előtt. Lassan ballagtam, még nagyon időben voltam. Még mindig találtam újdonságot útközben, egy monumentális falfestményt az inkák történelméről, vagy egy másik hatalmas piaccsarnokot, igaz, itt kizárólag szuvenírt, ajándéktárgyakat, emlékeket árultak, de azt rengeteget. Én már bevásároltam.
Olyan ügyesen sikerült beosztani a pénzemet, hogy az utolsó előtti perui reggelemre 15 sol-om maradt. Ez ugye 1300-1400 ft. Nem sok. Vizet hoztam a kistáskában két litert, jól bereggeliztem, vacsorát, holnap reggelit adnak a buszon, holnap vacsorától a KLM agyon etet-itat. Tehát ma ebéd, holnap ebéd, és a busz transzfer ára. Ez kell, hogy kijöjjön a 15 solból. A mai ebéd 3 banán volt, az utcán vettem gyümölcsárustól, 1 sol volt. A buszterminálon ettem meg, bőven elég volt, hatkor már hozták a vacsorát.
A beszállítás rendben ment, nem teltházas a busz, mellettem megint nem ül senki. Indulás előtt még szenvedtem egy kicsit a repülők becsekkolásával. Olyan rendszer van a KLM-nél is, hogy ha nem veszel helyet magadnak, (sok ezer, hanem tízezer Ft) akkor csak az indulás előtt 36 órával nyílik meg az online chek-in. A Ryanairnál ez 48 óra. A szállóban még nem engedte, sőt, csak 14 órakor nyílt meg, 30 órával az indulás előtt! A busz indulása pillanatában, már a buszon sikerült. De legalább előre kaptam helyet, ablak mellé! A Madridit is sikerült, bár annak a beszállókártyáját csak az Amszterdami leszállás után küldik a telefonomra. A Ryanairt meg csak Madridból tudom, igaz, ott lesz rá egy egész éjszakám.
Cusco-ból kivergődtünk, és nekivágtunk az Andoknak. Sötétedésig, kb. hatig jól ellehetett nézelődni, volt mit. Kelet-nyugati irányba szeljük át, 3 megállóval. Az elsőt már nyolc körül letudtuk, Abancay-ban cserélődött pár utas. Hajnalban Nasca, majd reggel Ica, aztán Lima. Megint megerősödött bennem, hogy a peruiak szenzációs sofőrök. Olyan veszett szerpentineken, hajtűkanyarokon fűzték át a hatalmas emeletes buszt, hogy félelmetes! Érdekes módon szinte végig volt net, saját is, wifi is. Így tudom követni az utat, nézni a GPS magasságmérőt. Többször kapaszkodtunk már 4000 méter köré, mikor egy-egy hágón átkeltünk. Nagyon sokat fényképeztem, filmeztem, gyorsan telt az idő. A sötétedés óta lelassult. Megnéztem egy feledhető filmet, mindjárt fél 11, valószínű lassan leengedem az ágyat, és alszom. Már szinte mindenki azt teszi.
