Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 21.nap, Machu Picchu. Április 1. hétfő.
Az előző részben egy csöndes pihenőnapon készültem az új kalandra.
21. nap, április 1. hétfő.
A szokásos betegségem ma éjszaka is velem volt, ha időre kell ébrednem, hiába van beállítva az ébresztő, nem tudok nyugodtan aludni. Most is fel-felébredtem, többen elég későn értek be, lényeg, nem aludtam kómásra magamat. 3-kor nem is erőltettem tovább, lezuhanyoztam, csöndben felöltöztem, összepakoltam a napra. Elég nehéz felkészülni, ugyanis a legjobb időjárás előrejelző oldal sem találja el, milyen idő lesz a hegyek között. A magas szárú túracipőt, hosszú vászonnadrágot, pólót, mellényt vettem, és hoztam esődzsekit. 2 liter víz, 3 zsemle, technika, és először vetettem be a magammal hozott nordic walking botot. Igaz, ahogy szétnyitottam, és mentem vele, 20 méter után összecsukatták, mert nem volt a fém tüske végén gumi, és megsérti a járóköveket.
Fél négykor még egy kávét megittam, majd kiálltam a kapu elé, Lizbeth-el úgy beszéltük meg, hogy ott vesznek fel 3.50-4.00 közt. Természetesen nem voltak ott időben. 4.10-kor ráhívtam Lizbeth-re, a netes kártyám helyi hívásra is jó. Kicsöngött, nem vette fel, normális ember ilyenkor alszik. Aztán 2 perc múlva Ő hívott meglehetősen álomittas hangon, és mondta, hogy a kisbusz a fenti kis téren vár, rossz irányból jöttek, egyirányú az utca, mindjárt jön értem a hölgy. Aki, már kiabált is fentről, ébresztőnek trappoltam egy nagyot. Tele volt a kisbusz, az én egy helyem volt meg, mind helybeli volt, szerintem csoport, én voltam a kakukktojás.
Egy nagy hajtás következett, először még aszfalton, majd durva földutakon. A hátsó tengelyen ültem, még levegőt venni is csak dadogva tudtam. De, az 5.40-es beszállításra megérkeztünk Ollantaytambo-ba. (Most puskáztam a jegyről..) Amit láttam belőle, egy nagyon izgalmas kis hely lehet, kár, hogy csak pár perces átszállásra használjuk, szétnéztem volna szívesen. Innen indult a Perurail Machu Piccura induló első járata, 6.10-kor.
Alapvetően 3 módon lehet megközelíteni az Inka romvárost, gyalog, ( 4 napos túra ) helikopteren, vagy vonaton. Közúton nem. Aguas Calientes-nek hívják tulajdonképpen azt a kis települést, ahová a vonat kb. másfél óra után befut. Ahogy inkább nevezik, és mindkettő hivatalos, Machu Picchu Pueblo. Tehát, Machu Picchu Falva.
Szóval az én túrám is egy ilyen egy napos túra volt, igaz, fullos, tehát mindent foglaltak, intéztek, beszereztek, de pl. drágább volt, mint a 3 napos dzsungel túra. A mai világ hét csodája közé sorolják a helyet, és ezt ki is használják, igen fontos bevételi forrása ez a környéknek, és a hozzá kapcsolódó ezer szállal, az országnak is.
Tehát, vasútállomás. Több lépcsős beléptetés, mindenütt irat, útlevél ellenőrzés, a jegyek névre és helyre szólnak, és a kb. 30-40 km-es jegy 63 dollár egy útra. Az állomási büfében már 2-3-szoros Cuzcoi árak. A kocsik, és a mozdony kék színben ragyognak, és keskeny nyomtávon futnak. A kocsira még egy becsekkolás után, az odarakott lépcsőn lehet beszállni, az egyenruhás kísérők lecsippantják a QR kódot, és elveszik a jegyet. Belül patyolattiszta, tetőn panoráma ablak, kár, hogy még sötét van. Érdekesen kísért a 11-es szám, a születésem napja, a buszokon mindig a 11-es ülésen ülök, igaz azt én foglaltam, de itt is, sőt, visszafelé már másik kocsiban, de ott is a 11-esen ülök. A lényeg, ablaknál.
Pontosan elstartoltunk, és szinte egész úton nem távolodtunk el a sebesen rohanó Urubamba folyótól. Itt, végállomáson is, 10 méterre csörtet a sziklás medrében az állomástól. Útközben az igazi Andokot láttam végre! Szemléltető szavakkal, jelzőkkel ezt nem lehet, sőt nem szabad leírni, mert azzal csak a valóságot csúfolnánk meg. Kicsit egész úton tátva volt a szám, rengeteg kép, film készült, bár az ablak párás volt végig. Egy kanadai turistacsopot közepén utaztam. Párezer kanyar után, megérkeztünk. 8 előtt voltunk még.
A busz innen indul az állomás elől, hisz azzal lehet felkapaszkodni a tulajdonképpeni látnivalóhoz. Rengeteg Mercedes kisbusz megy, ahogy egy megtelik, indul. A jegy 13 dollár, nekem megvolt. Lehet gyalog is menni, de mire az ember felérne, szerintem már nem lenne sem kedve, sem ereje nézelődni. Végig murvás földút, nagyon keskeny, ha szembejön a másik busz, egyiknek vissza kell tolatni egy kitérőig. Fentről látszott csak, hogy micsoda ijesztő „szerpentin”. De, felértünk.
Tegnap mondta Lizbeth, hogy a túrához idegenvezetés is tartozik, benne van az árban. Ahogy a vonatról leszálltam, egy fiatal srác kiabálta a nevemet. Igazság szerint szét akartam kicsit nézni, a folyó ügyeket az ingyen mosdóban elintézni, de Ő rögtön karon ragadott, nagyon örült nekem, és vitt a buszhoz. Közben elmagyarázta, hogy az én idegenvezetőm Robert, vagy Ronaldo, már nem emlékszem, aki a fenti állomáson zöld zászlóval fog várni. Na, most két dolgot rühellek nagyon, a csoportos turizmust, meg a zászlós (léggömbös, világító botos, táblás, stb. ) vezetőket. Felértem, ott volt egy fiatal indián, zöld zászlóval. Illem is van, odamentem, bemutatkoztam, kérdeztem Ő-e Robert, mondta, hogy nem, várjak, nemsoká jön. Na, ez el is döntötte, ma Robert engem nem vezet.
Elintéztem a mosdót, itt már 2 sol, négyszeres Cuscoi ár. És, bementem. Persze itt is csomagellenőrzés, útlevél, beléptető kapu. Jó korán értem, amúgy naponta max. 2200 főt engednek be, és különben is drákói szabályok vannak. Most idézek „A perui Times közreadta a helyi hatóságok egyéb rendelkezéseit is. Nem szabad dohányozni, beleértve az elektromos cigarettákat is, falra, sziklára mászni, alkoholt fogyasztani, enni, inni, de ügyelni kell az erkölcsre és a jó viselkedésre is. Ezenkívül tilos a tűsarkú vagy nagyon kemény talpú cipők viselete, amelyek megsérthetik a talajt. A pálcás szelfizések és az állványra szerelt fényképezőgépek használata is korlátozott.”
Végülis, jogos, bár, a személyzet azért nem ennyire merev. Bár, a botom… Mindenesetre őrökből nincs hiány, szerintem bőven 100 fölött vannak, egyenruha, rádióadó-vevő. Az mindenképp megállapítható, ha figyel az ember, és mindent számba vesz, hogy az inka ősök ma nagyon sok embernek adnak kenyeret, még így évszázadok múltán is. És ne felejtsük el, hogy a világ mennyit köszönhet a Yale Egyetemen dolgozó Hiram Binghamnak, aki1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, és ennek eredménye ez a hatalmas felfedezés. És, hogy mit is fedezett fel. A mai Peru legmonumentálisabb helye ez, a régi inka nemesi családok otthonának, templomainak romjai. A név jelentése, Machu Picchu (Öreg hegy). Cusco-tól mintegy 112 km-re fekszik a Huayna Picchu (Fiatal hegy) tőszomszédságában, mintegy 2490 méter magasan a tengerszint felett. Ezek a lexikális tények. A rendkívül érdekes történetébe, a hely pontos leírásába most nem megyek bele, a Wikipédián, a Google-n minden megtalálható, érdemes elolvasni akit érdekel, én is azt olvasgattam a túra előtt.
Az időjárás kegyes volt, végig sütött a nap, a mellényben is folyt rólam a víz. Persze ennek egyik oka az egész területre jellemző szintkülönbség. Edzett emberek lehettek az inkák. Elképesztő volt látni ezt a remek állapotban megmaradt jó 600 éves várost. Azt a bámulatra méltó precíz építészeti technikát. Azt a mérnöki bravúrt, ahogy ebbe a bevehetetlenül védett, szinte megközelíthetetlenül eldugott völgybe, egy funkcionáló várost, kerteket, szentélyeket, obszervatóriumot, stb. beillesztettek. És akkor gondolkodhat az ember, az akkori technológiáról, ha szétnéz, és látja azt rengeteg beépített követ, az akkori szállítási lehetőségekről, alapjában véve az emberi tudásról. És csak bámul. Fél óra múlva csörgött a telefon, Lizbeth keresett, hogy hol vagyok, mert az én vezetőm nagyon keres. Mondtam, hogy bent, épp az Inka-bridge felé tartok, és Robertnak vagy kinek mára adjon szabadnapot, nem igénylem a szolgáltatását. Kicsit sértődötten tette le..
Kb. 5. órát bolyongtam végül, és nagyon örültem, hogy nem „idegenvezetve” hanem saját ízlésem szerint nézve, (és látva) érezve, bele- és átgondolva, és mindezt a saját tempómban. Nagy élmény volt, életem egyik tényleg felejthetetlen élménye.
Valamelyik inka isten érezte, hogy végeztem, indulok vissza, mert amit úgy látszik már nagyon visszatartott, a kijáratnál eleredt az eső. A busz már esőben jött le, és azóta is kitart. Még sétáltam egyet a kisvárosban, melegem volt, nem zavart az eső. Rengeteg helyre invitáltak, szinte rángattak ebédelni, de nekem bőven megfelelt a kisboltban vásárolt 20 dk. csokisnápolyi. Az éttermi árak amúgy is…
Aztán beültem az állomásra, és megírtam ezt a mai napot. Még három említeni való sztori, és egy kisebbfajta csoda történt. Az egyik, a kezesbárány alpakák. Ott legeltek a látogatók közt, megszokták őket, és még simogatni, kicsit dajkálni is hagyták magukat. A másik, „emberi” volt, épp a jószágokat fényképeztem, mikor a hátam mögött üvöltés, sikongatás hallatszott. Első gondolatom az volt, hogy de jó kedvük van. Aztán hátranéztem, egy fiatal srác üvöltött, már felvette a box-állást egy középkorú, nála kétszer nagyobb férfival szemben, a hölgyek közéjük álltak, az őrök szaladtak, szóval, buli volt. Nem tudom ott konkrétan min tudtak összeveszni, talán egy beszólás. Ott hagytam őket. A harmadik a kalapom műve. Már sokszor legringóztak, de ma jobb volt. Egy jókedvű lánycsapat jött szembe, viháncoltak, az egyik ram nézett, és felkiáltott: Itt van Indiana Jones! Ezt már én sem bírtam ki nevetés nélkül. A csoda, pedig az, hogy a fényképezőgépem, amit eláztattam, és már lemondtam róla, csak néha rápróbáltam, szóval a gép, ma, a romok közé érve működött, és rengeteg jó képet csináltam vele. Hogy miért, azt csak az inka istenek tudják!
Most már vonaton ülök, kint besötétedett, a zötyögés miatt pedig alig tudok írni. A vonatunk végül késett. Reggel nem is vettem észre, hogy a vonalon pár kétvágányú hely is van kitérőnek, (nagyképűség lenne állomást mondani) ahol a szembejövők elkerülhetik egymást. Most 2 helyen is vártunk elég sokat. Így, késtünk, amiért a társaság a hostesseken keresztül többször elnézést kért.
Még az indulás előtt küldtem egy SMS-t Lizbethnek, hogy mi lehet a rendszáma a kisbusznak, amivel reggel jöttem, és ami elméletileg vár rám, hogy hazavigyen Cuscoba. Azt válaszolta, hogy majd a reggeli hölgy várni fog. Na, ez szép, gondoltam, mert a sötét hajnalban, félkómában még az autó színét sem jegyeztem meg, nemhogy a hölgyet. Szerintem csak hátulról láttam.
Az állomásról kilépve hihetetlen káosz fogadott. Kavargó tömeg a keskeny sikátorban, üvöltés, hangzavar, többszáz kocsi és kisbusz bezsúfolva az állomás környéki szabad területekre. Mikor kiléptem a kapun, szűk két sor között kellett végigmenni, és üvöltve invitáltak, kapták el a hátizsákot, hogy ő visz legolcsóbban Cuscóig. És annyira jellemző volt ez a kétarcúság! Az állomások szigorúan magas kerítéssel elzárva. Belépni csak jeggyel, útlevéllel lehet. A zárt peronra csak indulás előtt 20 perccel, egy újabb teljes ellenőrzés, jegy lepecsételése után. A vonatra felszállni egy odatolt, szőnyeges rámpán lehet, a harmadik ellenőrzés után. Csak ülésszámra lehet ülni. Szóval, az abszolút rendezettség, szervezettség, fegyelem. Kint, öt méterrel odébb maga a megtestesült káosz. De, mennek a dolgok.
Én is mentem, figyeltem, kerestem a jelet. Aztán kiszúrtam, hogy vagy 30 ember, akik szintén kiabáltak, táblákat tartanak a magasba, rajta filccel írt nevekkel. Megvan! Ott kell keresnem a nevemet. És nemsoká meg is volt, egy hölgy tartotta táblán. Lehet hogy ő volt reggel is? Nem volt ismerős… Jelentkeztem, az ujjával áthúzta a filccel írt nevemet, intett, hogy álljak mögé. Pár perc múlva megvolt mindenki, mentünk a kocsihoz. Ott egy kis gubanc volt, mert csak úgy fértünk fel, hogy ketten a sofőr mellé ültek, és a vezető hölgy már nem fért fel. Sebaj, ő már valahogy csak eltalál Cuscoba. Hát, ilyen egyszerű ez kérem. A parkolóhelyről való kijövetel is egy akciófilm volt, dudálással, milliméteres távolságokkal, kis surlódással, de végül kifészkelődtük magunkat, és egy nagy, és rázós száguldás után, 10 órakor itthon voltunk. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyben csodálatos és emlékezetes is. Megérte! Holnap pihenőnap.
