Mauritius 1. rész
„Isten először megalkotta Mauritius szigetét, majd lemásolta és létrehozta belőle az Édenkertet.” (Rudyard Kipling)
2010.02.04. – 02.10.
2010 januárjában, amikor a munkahelyemen már lecsengett a karácsonyi őrület, és ezért már szabadnapot is kaptam, úgy alakult, hogy Írország fővárosában Dublinban csavarogtam. Természetesen a Temple Bárban bedobtam jópár pint Guinness sört, ami a sörvilág Forma1 kategóriája.
És akkor, ott valahogy össze álltak a dolgok:
– szabadnapom is volt,
– a karácsonyi túlórák miatt volt egy kis extra pénzecském is,
– a napocska is biztatóan kacsingatott a kivételesen nem felhős, januári Dublini égbolton, és szép kékre varázsolta az amúgy jellemzően szürke, felhős Ír eget,
– pont egy utazási iroda elé sodródtam, ahol akciós repülőjegyeket hirdettek, jó nagy betűkkel, egzotikus cél-állomásokra,
– és hát szomjas sem igen voltam már, az elfogyasztott sőröknek köszönhetően.
Így történt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve betértem az irodába, és ott elég hamar vettem egy repülőjegyet egy egzotikusnak mondott helyre.
Mire hazaértem megettem pár hambit, ami szívta az alkoholt, és a friss levegő is jót tett, így részben Jefgenyij nevű szabadság felelős kis-főnökömtől kértem szabadságot az adott időszakra, és részben elkezdtem tanulmányozni, hogy mit is vettem, hova, mennyiért, és mi van benne.
Tételesen: Vettem egy oda-vissza repülőjegyet, Londoni átszállással Mauritius országba. Ennyi. Se szállás, se kaja, se programok, se reptéri transzfer, semmi, csak a repjegy. Ekkor már igencsak érdekelt a dolog, igy elkezdtem a Google keresőbe beírni a nevet, hogy kissé utána olvassak: Maurit….. És már jöttek is a fontos tudnivalók: Turisztikai szempontból a legkevésbé látogatott országok egyike, zavargások, polgárháborúk, az emberek egyik legfőbb bevételi forrása a kalózkodás, és egyáltalán nem ajánlott a látogatása. Pompás! Tehát erre ment el a karácsonyi bónuszom igen jelentős része: 825 euró. De jó ötlet volt! Karácsonyi bónusz: nehezen jött- könnyen ment. Na mindegy, van ez így. Ekkor azért több dolog is eszembe jutott. Vajon ki lehet-e cserélni a jegyet valahova máshova? Ha nem, akkor mit fogok csinálni egy hétig a repülőtéren, és ezért nagyon sürgősen meg kell néznem Tom Hanks aktuális oktató filmjét: A terminál-t. Részben pedig az is eszembe jutott, hogy talán mégsem olyan jó ötlet félrészegen repülőjegyeket vásárolgatni.
Ekkor már gyorsan józanodva és sokkal több adrenalinnal feltöltve, bár kevesebb lelkesedéssel ismét elkezdtem a keresgélést, ám most már egy szubtrópusi paradicsomról, egy Indiai óceáni érintetlen gyöngyszemről találtam írásokat, ahol a helyiek nagyon barátságosak, és vendégszeretőek.
Először nem igen értettem, de pici nyomozás után meglett a megoldás: Jelenleg MAURITIUS mese szigetéről olvasgatok, viszont a keresési előzmények egyértelműen mutatják, hogy elötte MAURITANIA nem épp turista barát országáról olvastam. Újabb izgalom és villámgyors jegyellenörzés: vajon az én jegyem ezek után hova szól? Volt ám nem pici megkönnyebbülés, amikor kiderült, hogy az én jegyemre az van irva, hogy: Mauritius.
Mivel még tisztán emlékszem a londoni utazásom egyik legnagyobb meglepetésére, amit én kaptam saját magamtól, konkrétan, hogy nem volt szállásom, mert elfelejtettem foglalni, így mivel ezt most szerettem volna elkerülni, ezért lelkes szállás-vadászatba kezdtem. Mivel angol nyelvtudásom ekkor még a legnagyobb jóindulattal sem volt mondható kezdőnek sem, és ezzel párhuzamosan rossz informatikai internethasználói tudásom volt, így ez a keresgetés inkább hasonlított egy jó drága online zsákbamacska vagy tombola vásárláshoz. Na de nyilván nem fogunk mindenféle apróságokkal ismerősökhöz szaladgálni, hogy oldják meg helyettünk. Nemigaz? Végülis elméletileg találtam egy, a képek alapján jónak tűnő óceánhoz közeli helyet, “Villa Jorico” néven, ahova egy emailt is írtam (google fordító) és még választ is kaptam.
Tehát van repjegyem, van szállásom is. Mi kell még? Áhh… megvan! Valami program. Rövid kutatás után találtam egy kellemesnek ígérkező időtöltést, amiről videót is láttam, mely szerint cuki, édi-bédi kölyök oroszlánokkal lehet játszani, és simogatni őket. Remek. Erre majd benevezek.
Szerintem minden megvan ami fontos. Olyan apróságokkal, mint vízum (mint kiderült nem kell), vagy a repülőtérről a szállásra eljutás nyilván eszembe sem jutott foglalkozni 😀 .
Elérkezett az utazás napja. Rövid repülés Londonba a Heathrow repülőtérre. Mivel picit késve indultunk, ezért késve is érkeztünk, tehát kissé aggódva kérdeztem a helyi egyenruhás “kis-kezit-csókolomot”, hogy honnan indul a gépem Mauritiusra. A válasz picit sem volt megnyugtató, amikor mondták, hogy metróval két megálló, utána még egy kis séta! Ezek mibe vannak! Közelebbről esetleg nincs valami? Mondjuk erről a repülőtérről? Két megálló meg egy kis séta, az pont áthidal egy kisebb várost. És igazam is volt, hiszen ez a repülőtér akkora, mint egy kisebb város. Ezt volt alkalmam megtapasztalni a metrózást követő tájékozodási futás alkalmával, amit azért kellett beiktatni, hogy a hamarosan induló gép, lehetőség szerint ne nélkülem induljon el. Miután elcsíptem a gépet és megtaláltam a helyem, igencsak megörültem hogy a 3 + 4 + 3 elrendezésű helyen az ablak melletti teljes 3 szék az enyém. A 12 órás repülőút először izgalmas és érdekes volt, kihasználtam a korlátlan italfogyasztás előnyeit, a háromszori étkezést, az előttem lévő ülésekbe épÍtett elektronikai eszközöket, de nagyjából a hatodik órától már kissé unalmas, és akkor még mindig csak félúton vagyunk, valahol a Szahara fölött. Így most jöhet egy kis pihenés, hogy fitten, frissen és az sem baj ha kivételesen józanul érkezzek egy új és izgalmas helyre, Mauritius mese-szigetére.
Az érkezés izgalmas volt. Az egyik legkellemesebb része, hogy február elején a póló és a farmernadrág máris vastag öltözéknek tűnt. Ezen felül az érkezés után, a reptéren megismerkedtem két magyar lánnyal, akik szintén Dublinból jöttek, bár az egyikük Magyarországon lakott. Én azt gondoltam addig, hogy csak én fogom fel a világ dolgait kissé lazán, egyesek szerint talán felelőtlenűl, de igazából irigykedéssel, vegyes tisztelet fogott el, amikor beszélgetés közben kiderült, hogy nekik mégcsak szállásuk sincs, illetve ötletük arra nézve, hogy merre induljanak el a repülőtérről. Mivel az utóbbival kapcsolatban én is tanácstalan voltam, így a reptéren álldogáló taxisokat kezdtük kérdezgetni, hogy mennyiért vennének be a városba. Természetesen a közelebbi kérdésre, hogy mégis melyik városra gondoltunk, és annak melyik részére, a hiányos felkészültségünkből következően nem igen tudtuk a választ. Talán ennek volt köszönhető, hogy a hirtelen alakult taxis közgyűlés tagjai közül mindenki másmilyen számot mondott, de abban határozottan megegyeztek, hogy ez semmiképpen nem lesz olcsó. Ez kissé kiábrándító volt, és elég szomorúan ballagtunk a sor végére, ahol egy, a gyűlésen nem résztvevő, taxistól is megkérdeztük, hogy mennyi az annyi, és még egyfajta alku képpen hozzátettük, hogy ha most egy baráti számot mond, akkor lesz munkája a hétre, amíg a szigeten vagyunk. Ekkor mondta a taxis közgyűlés által nagyjából belőtt ár FELÉT! Az alku megköttetett. Elvitt minket a sziget fővárosába: Port Louis-be, ami nem összekeverendő az Írországi Portlaoise várossal, még akkor sem, ha gyakorlatilag ez a két város a Föld két teljesen ellentétes pontján van. Az út során kiderült, hogy a sofőr nagyon jó arc, remek “idegenvezető” így sok érdekességet megtudtunk, többek között azt is, amikor kiderült, hogy Magyarországról érkeztünk, hogy Mauritius szigetén lévő egyetlen autópályát a 70-es években a környék “nagytestvére”, azaz a Szovjetunió szervezésében magyar vállalkozók építették, akik a munka után le is telepedtek a szigeten.
Miután megérkeztünk a fővárosba, elköszöntünk a taxisunktól, és persze “megígértük”, hogy minden programhoz Őt fogjuk keresni, amikor menni akarunk. Ekkor jött egy újabb érdekes, és számomra szokatlan jelenség, nevezetesen, hogy a taxisunk nem csak egy névjegykártyát adott, hanem egy telefon SIM-kártyát is, hogy a telefonálás, nekünk NE kerüljön pénzbe! Miután kiszálltunk, a városközpontban, lévén nem volt más ötletünk, beültünk egy kocsmába egy “helló-Mauritius” sörre. Rövid sörözés és tanakodás után arra jutottunk, hogy a lányok is megpróbálnak azon a szálláshelyen szobát kapni, ahol nekem volt (elvileg) foglalásom. Ezután beizzitottuk a kapott SIM-kártyát, és szóltunk a taxisunknak, aki hogy-hogynem éppen a közelben volt, igy alig pár perc alatt értünk jött, és elvitt az elvileg lefoglalt szállásunkra, ami mint az kiderült, egész jó helyen volt, nagyjából 15 perc autóútnyira a fővárostól. A szállásunk egy igazi, hangulatos óceánparti villa volt, egy kedves család üzemeltetésében, 5-6 rendezett szobával, és jó hír, hogy pár napra a lányoknak is lett szállása.
A szállodai szobák elfoglalása után irány vissza a városba ahol céltalan lődörgés vette kezdetét, De igazából érdemi izgalmas dolog nem igazán történt.
Ahogy közeledett az este kitaláltuk hogy az óceánparton követve az útvonalat hamar haza tudunk sétálni. ez a tervünk majdnem 100 százalékban teljesült annyi pici eltéréssel hogy a hamar haza tudunk sétálni része maradt el, mert körülbelül másfél óra sétálás után is még sehol nem tartottunk a szállodánkhoz. Már éppen azon kezdtünk gondolkodni hogy jó lenne mégiscsak valami szállítóeszköz után nézni, amikor megállt mellettünk egy helyi rendőrautó és a rendőr érdeklődve kérdezte, hogy mi mégis mit téblábolunk errefelé. Amikor elmondtam a tervünket azt mondta, hogy ez azért annyira nem okos dolog lévén nem túl messze van egy börtön és pont két héttel ezelőtt volt egy szolidabb börtönlázadás amikor is megszökött pár rab, akik azóta is errefelé tartózkodnak a hírek szerint, és felajánlotta hogy inkább elvisz minket a szállásunkra. Az első este Mauritius izgalmasnak igérkező szigetén hamar elérkezett és a nap fáradalmai egykettőre álomba ringattak.
A következő nap kezdődhetnek a kalandok. A reggeli után, ami az árban volt hívtuk a már jól ismert számot, amit a taxis barátunk vedd fel és tőle kértünk segítséget és tanácsokat hogy mégis mit érdemes megnézni errefelé, illetve mivel a lányoknak csak pár napra volt szállásunk ezért nekik is szállást próbáltunk keresni.
A nagy taxis szállás keresés közben eljutottunk a Mauritius PAMPLEMOUSSES Botanikus kertbe is. Erről a parkról azt kell tudni, hogy: egy óriási park, amit a világ legnagyobbjai közt tartanak számon, közel a fővároshoz. Rengeteg érdekes dolog van itt, többek között például majdnem 2 méter átmérőjű levelű vízi liliomok, és óriás teknősök is, amiket meg is tudtam érinteni, és a tekiknek ilyen-olyan levelet is adtam enni. Ezelőtt teknöst, csak Anyu munkahelyén láttam, ami egy időben szinte minden nagyobb gyárnak az udvarán volt, illetve vízi liliomot is csak a hagyományos méretűekkel találkoztam, így igen érdekesnek találtam ezt a fajta “óriások földjét”. De ami a számomra a legérdekesebb, az az, hogy miközben egy hatalmas erdőben, kisebb tavak és patakok közt sétálsz, olykor egy kis réten vagy tisztáson megpihenve, az egészet körbelengi egy nagyon különös illat. Megvan az az illat, amikor a Nagyinak a kamrájába bementél, és ott volt egy érdekes meghatározhatatlan, de mindenképp nagyon kellemes illat? Nos, ebben a parkban az orchidea, a liliom, a rózsák, illata keveredett a szabadon növő vanilla, a fahéjfa, az édeskömény,az ánizs és az egyéb, a parkban lévő olyan növények illatával, amit mi fűszernövényként is ismerünk. Nagyon érdekes ezt az illatot a szabadban, sőőőt, egy erdőben érezni. Ugyanebben a kertben láttunk mini rózsaszín banánt is, ami a banánok egy különleges, ritka, és érdekes ízű fajtája.
Mauritius, mint jellemzően az ilyen éghajlatú trópusi szigetek, bővelkedik a cukornádban, így a cukor, illetve a rum készítés (amiről még szó lesz), igen fontos elem a helyi gazdaságban és a történelemnek. Ez azért érdekes, mert a botanikus kerttől nem messze van egy úgynevezett cukormúzeum, a L’Aventure du Sucre, ahol cukornád feldolgozását muitatják be a történelmen keresztül a termesztéstől a cukornád “szüretelés” át a feldolgozásig. Arra elég hamar rájöttem, hogy ez sem tartozott soha a könnyű munkák közé. Például volt ott egy “átlagos” méretű, közel 50 kilós zsák, amiben cukor volt, és azt lehetett cipelni pár méteren keresztül, ahogy azt régen tették. Nekünk annyi könnyítés volt, hogy nem kellett lejtős és mozgó pallókon felvinni egy imbolygó hajóra, ahogy az régen alap volt. Viszont megtanultam azt, hogy a cukor annál tisztább és értékesebb, minél sötétebb a színe, minél tovább finomítják, annál inkább lesz világos színű, tehát a cukornádból készült cukor eredeti ízéhez a sötét színű cukor áll a legközelebb.
Ezek a programok jó sok időt elvittek, és ugye a lányoknak is keresgettük a szállást, tehát ezután ismét egy kis városlátogatás a fővárosba, majd estefelé vissza a szállásra, ahova egész késő este érünk vissza.
Ekkor már csak a lazulás volt hátra, ami abból állt, hogy a lányok továbbra is szállást kerestek másnaptól, én viszont a boltban vásárolt alkoholos italok fogyasztásával töltöttem az időt, a lassan sötétbe boruló Indiai óceán partján.
A következő napok kalandjait holnap érkeznek, és ha elsőkként szeretnél értesülni ezen élményekről, és semmiképp nem szeretnél lemaradni róla, mert a közösségi médiában éppen nem találod, akkor arról emailben is tudlak értesíteni, amihez csak az email cimedet kell megadni a hírlevélre való feliratkozással itt: https://vilagcsavargo.eu/kapcsolat/ , vagy ezen oldal legalján.
