Izland 2013. Bevezető, és eljutunk London városig.

Home » Izland 2013. Bevezető, és eljutunk London városig.

 632 ember olvasta mar el ezt az írást

Izland 2013. Bevezető, és eljutunk London városig. 2013. június 20

(Csak egy pár szó a Bevezető bevezetőjeként… 🙂 Az előző, Skandináv utam leírása egy különleges vállalkozás volt, különleges odafigyelést kívánva, és azért az öt hónapjával nehézségeket is okozva. Abban, egyfajta időutazásként a valós túra után 9 évvel, pontosan követve a napokat, és talán még a naplóírás óráját is, pont akkor került fel a bejegyzés, mint az 9 évvel korábban megíródott. És minden nap! Na, ez azért nehéz volt. Most egy 2013-ban kerékpárral megtett Izland-kerülő utam naplóját osztom meg. A hónap-nap már elcsúszott, – szerencsére -, így nem köt a napi odafigyelés. Folyamatosan kerülnek majd fel a napok, néha egyszerre több is, a képek, remélem sok szép, és egyszer csak végére érünk az útnak. Jó szórakozást! 🙂 ) Bevezető: London


Pár évvel ezelőtt, ha egy átlagos érdeklődésű, és ebből következően átlagos tájékozottságú embert az utcán megkérdeztünk volna, hogy mit tud Izlandról, a választ valószínűleg pár szóval, gyorsan letudta volna. Bevallom, ez alól én sem voltam különösebben kivétel. Az addigi útjaim, csavargásaim célpontjai többnyire melegebb, közelebb fekvő, és kevésbé kietlen tájakra vezettek. Megtaláltam a térképen, hallottam a vulkánokról, és az európai repülést megbénító kitörésről, tudtam, hogy általában nincs túl meleg, viszont vannak gejzírek, hogy kevesen lakják, és nekik van a világon a legrégebben parlamentjük, és van egy bohókás kinézetű madaruk, a Lunda, na meg hogy pár éve fityiszt mutattak a pénzvilágnak. Ennyi!
Aztán jött a környezetem által röviden csak eszementnek minősített ötlet, hogy szülővárosomból, Szegedről indulva, és reményeim szerint oda fél év múlva épen és egészségesen visszatérve, körbebiciklizem, bejárom Skandináviát. 2011-ben az út terveim szerint, sikeresen lezajlott. A Balti államokon kívül, amit tágabb értelmezések szintén a Skandináv országok közé sorolnak, megvolt Finnország, Norvégia, Svédország és Dánia. Az út végén, büszkén dőltem hátra, és húztam ki a virtuális bakancslistámról Skandináviát.
Rá egy évre valamit olvasgattam a Wikipédián ezekkel az országokkal kapcsolatban és mit látok? A felsorolásában ott áll Izland! Egy pillanatra a csalódottság zsibbadtsága ült rám, bántott, hogy „félmunkát végeztem”, majd ezt rögtön ujjongás váltotta fel: hurrá! megvan a jövő évi úti cél! A regényes szófordulat most az lenne, hogy innentől kezdve minden már csak laza ujjgyakorlat volt az egész, de korántsem!
Az ötlet, az elhatározás 2012 novemberében fogant. Innentől kezdve mindent ez alá az álom alá kellett rendelnem. És itt főleg az anyagiakat értem, a „piszkos anyagiakat”, aminek a fontosságát én mindig elbagatellizálom, hisz a kalandozáshoz elsősorban elhatározás kell. Bele lehet ebbe a relatív kapkodásba persze egy kis kapuzárási pánikot is magyarázni, hisz 60 felett már a holnapra sem valószínű, hogy nagy téttel érdemes lenne fogadni. Egy ilyen kaland, ezek a fajta utak pedig egészséget, erőnlétet, kitartást, éberséget, józan ítélőképességet, megfontoltságot, de néha a villámgyors döntéseket is megkövetelik. És úgy éreztem, még meg fogok tudni felelni ezeknek a követelményeknek.
Az első kérdés nem is annyira a mivel volt, hanem a hogyan. Izlandot mindenképp be szerettem volna járni, viszont voltak dolgok az életemben, amik keretek közé szorították az útra szánható időt. Nem tudtam két hónapnál hosszabb időre elszabadulni. Az igazi, (és valljuk be olcsóbb) teljesítmény az lett volna, ha Szegedtől elkerekezem Angliába, vagy Dániába, és onnan áthajózok, vagy átrepülök a szigetre. Oda-vissza ez plusz 3-4 hónap lett volna. Nem volt ennyi időm.
A következő megfontolandó dolog az a Skandináv utamból adódott, emlékszem még, hogy mennyire elfáradtam az első kb. 3000 km-en, az első 50 nap alatt, amíg felértem a Sarkkörre. Rovaniemiben jó pár napra „kikapcsoltam”, képtelen lettem volna tovább menni. És ez bizony az út, a látnivalók élvezetét is elveszi, a fáradt fásultság nem jó útitárs. Tehát a háztól-házig módszert elvetettem. Maradt az, hogy valamiképp kijutni gyorsan és pihenten Jégföldre, és ott minél többet látni.
Rávetettem magam a menetrendekre, a különböző lehetőségek felderítésére. Vonat, busz, kombinált repülő-hajó, esetleg a szerencsésen kivadászott kamionfuvar gyorsan kiesett. A minél kevesebb átszállásos repülő maradt. Sok-sok légitársaság, számtalan útvonal variáció, és rengeteg díjszabási tájékoztató átböngészése után állt össze a dolog. A közel két hónap adott volt, az időpontról kellett dönteni.
Ekkor jöttek az időjárási oldalak adatai, sokéves átlagok, a legek, az extrém időjárású évek ritmusának áttekintése, csapadékgrafikonok, napkelte-napnyugta adatok, és kijött egy június közepe-augusztus közepe közti optimálisnak ígérkező időintervallum. Ennek tudatában ismét a repülőtársaságok (már csak 2-3 fapados) menetrendjei, és főleg díjszabásai valamint csomagfeladási szabályzatuk áttanulmányozása, összehasonlítása következett. Ezek a nagyon fontos tervezések bizony hetekig tartottak. Decemberben döntöttem az EasyJet javára, és a június 19.-i indulás, valamint az augusztus 12.-i hazatérés mellett.
Nagyon kemény feltételek mellett. A menetrend azt szabta meg, hogy június 19-én este elrepülök Londonba, ott a Luton repülőtéren éjszakázom, majd 6 órás várakozás után beszállok a Keflaviki gépbe, és helyi idő szerint 20.-án, csütörtökön 8.45-kor landolok Izlandon. A járatonkénti jegyárak csábítóak voltak. Viszont ehhez még hozzá jött a poggyászdíj, és a sportszer (kerékpár) szállítás díja. És mivel haza is szerettem volna térni, mindezt néggyel, (két járat oda, kettő vissza) meg kell szorozni. Így már egy egész csinos summa, bő 150 ezres fuvardíj összejött. Ennyiből jártam meg 2019-ben Perut…
A poggyászszabályzat állított a legkeményebb feltételek, és a legnehezebb feladat elé, ugyanis a feladható összsúly 32 kg lehet. Egy dekával sem több! Ez úgy jön ki, hogy 20 kg lehet a feladható poggyász maximális súlya, és 12 kg-ot számolnak a sportszerre, estemben a kerékpárra. Viszont az én kis világjáró, acélvázas, ötéves városi bringám az első hevenyészett fürdőszobai mérlegeléskor is már 18,5 kilóval akasztotta ki a mérleget, és főleg engemet. Könnyítés (?) hogy egyik fajta lehet több a másik rovására, tehát amennyivel több a bicikli, annyival kell kevesebbnek lenni a poggyásznak. Összesen, és legfeljebb 32!
Sok-sok abszurdabbnál abszurdabb ötletemnek néztem utána. Csomagban, postai küldeményként előre küldeni a gépet. Duplába került volna. Ott bérelni két hónapra egyet. Napi kb.10 ezer forintért találtam ajánlatot. Vásárolni egy használt gépet odakint, és a túra végeztével újra eladni. Négy kereskedőt találtam a neten, akik használt gépekkel foglalkoznak. E-mailben érdeklődtem Tőlük a vétel, a kínálat, a feltételek és az esetleges visszavásárlás lehetőségeiről. Közülük egy címzett válaszolt, röviden az volt a tartalma, hogy ezt a megoldást felejtsem el, nagyon drága lenne ez nekem. Elfelejtettem. Tényleg csak kíváncsiságból, körbenéztem a gépkocsi bérlések kínálatán, hát napi 50 ezer Ft, havi másfél millió volt az alap. És azok még nem összkerék meghajtásúak, amit igen sok úton megkövetel az Izlandi KRESZ.
Maradt az eredeti terv, és a jegy lefoglalása. Természetesen ezt egyben nem tudtam megtenni, a legtöbb, amit egy hónapban a „fogyasztásomat minimalizálva” meg tudtam menteni, 50 ezer Ft volt, tehát a januári első foglalást még két részlet követte. Ezzel a felkészülés anyagi befektetéseket igénylő része áprilisig, a következő szabad lehetőségig leállt. Természetesen addig sem unatkoztam, jött a tervezés-szervezés. Egy ilyen utat igazából úgy lehet élvezni, akkor jelenti a legtöbbet, ha nem csak úgy „bele a nagyvilágba” módszerrel indulunk neki, hanem a lehető legtöbb tudást összebányásszuk a leendő úti célunkról.
Mint már említettem, nekem is csak a standard, két percben összefoglalható tudásom volt a szigetországról. És ezért szeretem az internetet. A következő három hónap az ismeretek kiegészítésével telt. Hosszú, hideg volt a tél, volt rá idő. A sziget történelmének megismerésénél is fontosabb volt a látnivalók összegyűjtése. Ebből, a csodálatosabbnál csodálatosabb természeti tüneményekből rengeteg van. Szelektálni kellett. Ez úgy történt, hogy minden újonnan megtalált „feltétlen megnézendő” helyet bejelöltem a Google-Earth-on, és ezeket összekötöttem egy reálisan bejárható, nem túl kacskaringós útvonallal.
Megkönnyítette a dolgot az, hogy a szigeten egy főút van, és ez, a teljesen logikus módon 1-es Főútnak nevezett „sztráda” megkerüli a szigetet. Az idézőjelnek azért van létjogosultsága, mert a tájékoztatók is őszintén bevallják, hogy az út „többnyire aszfaltozott”. Ebből a tapintatos jellemzésből könnyedén lehetett arra gondolni, hogy az úton, azok minőségével kapcsolatban bizony érhetnek még meglepetések. Kialakult tehát egy rengeteg látnivalót útba ejtő, a szigetet teljesen megkerülő, az apró kitérőkkel, kacskaringókkal együtt várhatóan 1800-2000 km-es hurok.
A szükséges anyagiak előteremtését most is megpróbáltam némi szponzoráció „becserkészésével” könnyebbé tenni. Ez, most már támaszkodva a 2011-es tapasztalataimra, tudtam, hogy nem egyszerű dolog. Nem akarok gazdasági elemzésekbe belemenni, hisz úgyis mindenki érzi saját életén, hogy mennyit változott a helyzet két év alatt. Nem csak az egyéneké, hanem az eddig legjobban prosperáló cégeké is. És nem jó irányba. Akit pedig napról-napra nehezedő terhek sújtanak, az nehezebben is ad. Tehát itt nem nagy összegekre, sőt, nem is közvetlen anyagi támogatásra kell gondolni, hanem kisebb, de összességében sokat jelentő tárgyi hozzájárulásokra. A teljesség igénye nélkül, csak a támogatás mibenlétének szemléltetésére egy-két példa.
Első helyen említeném meg az útjaim, és az azokat megelőző felkészülési, illetve a befejezés utáni „relaxációs” időszakban rettentő nagy segítséget nyújtó Flavon étrend-kiegészítőket forgalmazó Flavon Group Kft. támogatását. Az elmúlt években, és most is, annyi Flavon terméket kaptam Tőlük az útjaimra, és a közbenső időszakokra, amit saját erőből megvásárolni reménytelen lett volna. És mindezt teljesen térítésmentesen. Azokon a mostoha táplálkozási körülmények mellett megtett utakon a termékeik biztosították az egyedüli zöldség és gyümölcsfogyasztást, olyan koncentrátumban, mintha több kilót ettem volna ezekből naponta. A Picktől Rákóczi szalámit, a WS Teleshop-tól a szerelésekhez nagyon praktikus Snap&Grip szerelőkulcs készletet, a Pegazus Transzfertől térítésmentes repülőtéri transzfert, az Skpc Kft-től ingyenes számítógép javítást kaptam, és nem győzöm hangsúlyozni, ellenszolgáltatás kérése nélkül, a teljesítmény elismeréseként, teljesen önzetlenül.
Aztán a bicikli szempontjából nagyon nagy segítség volt az eBike webáruház támogatása, akik az ötéves bringám felújításához az alkatrészt biztosították nagy kedvezménnyel, illetve a Maniac kerékpárüzlet és szerviz, akik a szerelési munkákban adtak kedvezményt. Tehát a sok kicsi sokra megy elve megerősítést nyert! És hogy ki ne maradjon, azt, hogy az útról a naprakész beszámolót minél többen, és minél igényesebb minőségben olvashassák, illetve az út képeit korlátlanul, és eredeti minőségben megoszthassam mindenkivel, az tette lehetővé, hogy az eBike a saját weblapján helyet biztosított nekem, és az informatikusa megteremtette a magas színvonalú technikai feltételeket. Köszönet érte, mindenkinek!
A csomagolás napokat vett igénybe. Elég kemény előírása volt a londoni székhelyű légitársaságnak, hogy kerékpárt csak speciális bőröndben, vagy erre alkalmas zárt szállítótáskában lehet feladni. Valahol érthető is ez, a nagyvonalú, meglehetősen kapkodó poggyász ki- és berakásakor az utastársak bőröndjeit igyekeznek megvédeni az alkatrészek okozta sérülésektől, és szennyeződésektől. Ezt szolgálja a kerékpár „síkraszerelése”, tehát a pedálok be-, illetve a kormány elfordítása is. Számomra a kellemetlen csak a táska beszerzésének az anyagi terhe volt, a legkedvezőbben is 20 ezer forint körül sikerült vásárolnom táskát.

DSCF3056
A becsomagolt bringa.


Sajnos ennek is volt súlya, és az a két és fél kiló most nagyon fontos dolgoktól vette el a lehetőséget. Mikor otthon mérlegre raktam az útrakész gépet, 20 kiló 40 dekát mutatott a műszer. Maradt tehát minden egyéb szükséges dologra 11 kiló 60 deka, amit persze ennyire nem is lehetett kicentizni, főleg annak fenyegetettségében, amit a szabályzat írt, hogy a feladott súly tekintetében nincs pár dekás tolerancia sem.
A biciklin a szerelést egy kétrészes oldaltáskában vittem, a táska súlya is bő másfél kiló volt. Mind jobban csökkent a „hasznos” dolgokra magmaradó súlykeret. Azt tudtam, olvastam, hogy bizony nyár ide, június oda, az első pillanattól kezdve hideg lesz. Az egész túrát eleve és természetesen sátrasra terveztem, ez adja a legnagyobb szabadságot. Lakhelynek azt a két és fél éves sátrat vittem, ami már a Skandináv utamat is kiszolgálta, sok-sok óra perzselő napsütést, kemény vihart, folyamatos esőzést, sőt, havazást is átélt. Az induláskor már tudtam, hogy ez lesz az utolsó útja, és csak reméltem, hogy ezt gond nélkül kiszolgálja. Most, így előzetesen csak annyit, hogy bár sokszor rezgett a léc, de kitartott az út végéig.
Alapszerelés kellett, hogy legyen egy hálózsák valamint egy önfelfújós matrac, ezeket a Jysk-ben vásároltam, természetesen az alap-kategóriából, az interneten ezekből is találtam olyat, ami az enyémnek a hússzorosába, vagy még többe került, de ezek is kiszolgáltak az úton.
Tehát az alvás alapfokon már meg volt oldva. Minden ilyen beszerzés után természetesen mérlegelés, és hatalmas számolgatás következett. A maradék súlyra kellett összeszednem a ruhatárat. Kicsit talán fantasztikus, de a legfőbb darab most is, (még mindig) a 2011-ben, a nagy Skandináv útra, egy kínai boltban 3500 Ft-ért vásárolt bélelt szabadidő ruha volt, ami már rengeteget kiszolgált. A várható hideg éjszakákra tekintettel csak hosszú ujjú pólókat vittem, a rövid ujjú létjogosultságára nem sok esélyt láttam. Kellettek alsóneműk, zoknik, zsebkendők. A felszerelés elengedhetetlen darabja volt egy esőszerelés, ez szintén a 2011-es volt, bár, mint út közben bebizonyosodott, sajnos egy fontos tulajdonságát az évek és a használat során elvesztette, ez pedig a vízállósága.
A tekerés, főleg emelkedőn, de még a szembeszéllel való tolás is jócskán ki tudja melegíteni a vándort, de mikor megáll, vagy akár hidegebb szélben, menetközben is, bizony szükség van egy kabátra is. Ez egy szintén sokéves, de nagyon jó, gyengén vízálló túrakabát volt, sok praktikus zsebbel. Ezek voltak a „munkaruhák”. Bármilyen ritkán lakott is a szigetország, azért számítani kellett az emberek közti „szalonképesebb” megjelenésre is, nem beszélve a repülőgépes utazásról, ezért a ruhatárba került egy bélelt zsebes nadrág, és egy pulóver is. Egy kötött sapka, és egy levágott ujjú régi bőrkesztyű, hogy le sem fagyjon a kezem, de fényképezni, filmezni is tudjak, a kesztyű örökös rángatása nélkül.
Cipő dolgában szerénynek kellett lennem, hisz az elég nehéz darab, tehát egy vászon edzőcipőben vágtam neki a kalandnak. Ez szintén egy több éves darab volt, és elég sokszor ázott be útközben. Nem egyszer telt úgy a nap, hogy reggeltől estig teljesen átvizesedett cipőben és zoknikban, érzéketlenné fagyott lábbal kellett haladnom. És volt még egy strandpapucsom, de ez csak azért, hogy esténként ne mezítláb kelljen mászkálnom.
Tisztálkodás. A legalapvetőbb felszerelés, egy törülköző, szappan, sampon, fogkrém, fogkefe, dezodor. Gyógyszert csak két dobozzal vittem, a sok éve szedett gyenge vérnyomás csökkentőmet, és egy 5 szemes nagyon erős antibiotikumot, vésztartalékként. Négy üveg a „szokásos” Flavon-ból, illetve egy kedves barátomtól kapott egy kilónyi fehérje-koncentrátum hivatott az erőnlétet biztosítani. Élelmiszer-készletem két csomag, 20 dk szalámi volt, azért, hogy az első nap, amíg nem találok boltot, legyen mit ennem.
Egy ilyen kalandot „illik” valahogy dokumentálni, az emlékeket megőrizni. Egy fényképezőgép, egy filmfelvevő, TAB, egy Netbook, tartalék elemek, töltők, és ebben a témakörben a legnagyobb befektetés, egy napelemes töltésű 16 000 mAh-s akkumulátor, ami, így utólag nagyon rossz befektetés volt. Nem is tudom, hogy akartam azon a vidéken egy tenyérnyi napelemre bízni az energia-utánpótlást…. Pedig arra nagyon nagy szükség volt!
A biciklit a repülőre a már leírt módon kellett feladni, így szükség volt némi szerszámra is, a kinti összeszereléshez. Persze csak a legalapvetőbbeket vittem, két univerzális kulcsot, egy csavarhúzót, pár imbuszkulcsot. (Amiket az induláskor szerencsésen el is vettek, de erről majd később.) Tartalék alkatrész nem fért bele a súlyhatárba, egy belső-gumit vittem, bár igazság szerint bíztam a defektmentes külső-gumikban, amik az előző, öthónapos úton is remekül helytálltak.
Végül nagyjából minden a helyére került, és a tényleges indulás előtti napon, este 8-ra össze voltam csomagolva. A táska egy Basil Kavan XL Rounded 2 részes túratáska volt, sokat ígérően erős vászonból, 2×29, tehát összesen 58 liternyi szállítókapacitással. Ebbe sűrítettem bele a maradék súlyhatárig a szerelés nagyját, mindenestől 11 és fél kilóig. Kialakítottam belőle egy kompakt, feladható csomagot. Sok minden került még a kézipoggyászként a fedélzetre magammal vihető sporttáskába is, ennek csak mérethatára volt, súlylimit nem. Ami pedig kimaradt, az ment a kabát sok-sok zsebébe, amiben az akkor itthon tomboló 37 fokos hőségben kénytelen voltam utazni, ugyanis a kézipoggyászon felül egy kabátot is fel lehet vinni, bár ezzel a lehetőséggel többnyire nem kánikulában élnek az emberek.

DSCF3055


És eljött a nagy nap, indulás! Előző éjjel (is) már nagyon rosszul aludtam, rengeteg gondolat járt a fejemben, elintéztem-e mindent, gondoltam-e mindenre, mit felejtek itthon. És persze a legjobban izgató dolog, hogy sikerül a beszállás, az én általam mért 31.80 kg a repülőtéri mérlegen is belül lesz-e a 32 kilón. Délelőtt még egy nagytakarítás, rendre érjek haza két hónap múlva, majd fürdés, és beöltöztem. A bélelt hosszú nadrág és a zárt edzőcipő kifejezetten rosszul esett abban a melegben. A kabátot már nem mertem felvenni, azt a hónom alá csaptam. A sok zseb úgy ki volt tömve a feladandó súllyal való spórolás jegyében, hogy legkevesebb 8-9 kilót nyomott. Éreztem is, hogy gyanús lesz ez így a kánikula csúcsán…
A Pegazus mintaszerűen pontos volt, az ígért időben fékezett a ház előtt. Én voltam az első utas, még négyen csatlakoztak, és irány Ferihegy. Útközben a délutáni hőségben sikerült elszundítani, így gyorsan eltelt az idő, ¾ 6-kor a Liszt Ferenc 2B terminál előtt álltunk. A gépkocsivezető még megkért, hogy hagy fényképezzen már le, mert nem mindennap van ilyen érdekes (szerintem az őrült szinonimájaként használta ezt a jelzőt) utasa. Ám legyen! Beszállítás 19.15-től, volt idő. Az egyik szabad kapuban lemértem a csomagjaimat, 32.50 kg. Ahhh! Gyorsan kivettem a biciklitáskában levő 30 deka szódabikarbónát, és a kabátom zsebébe tettem. Annak már úgyis mindegy volt. Jogos a kérdés, minek a szódabikarbóna. Majd alkalomadtán elmesélem.
Hét óra előtt nem sokkal befutott Viktor barátom, akivel már rég találkoztunk, és kíváncsi volt az indulásomra. Pár perc múlva hirtelen rendőrök, bomba ruhás tűzszerészek, a tűzszerész riadóautó, bombakereső kutyák lepték el a csarnokot, egy gazdátlanul hagyott bőrönd miatt volt bombariadó. A csarnok nagy részét lezárták, kiürítették. Remek! Elég hamar kiderült, hogy vaklárma volt, a bőrönd homokzsák mögé kiöntött tartalmát meglehetett csodálni, ruhanemű, egy fénymásoló, és egy szétégett serpenyő. Abszurd..
Becsekkolás. Nem kevés izgalommal mentem a mérleghez, de a hölgy laza volt, nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy a mérlegre rakott kerékpáros táska csücskét bizony keményen emeltem. Így egy nagyon jó, és biztonságos 17.50 kg-t mérlegeltünk, az otthon és az előtte mért 20.40 kg helyett. A záró kérdése kicsit mellbevágott: „ugye a gumikat leengedte?” Nem akartam azt mondani, hogy, nem hölgyem, sőt, a benzinkútnál előző nap fújtam fel 4 Atm.-ra. Leengedtem. Viktor első gyakorlatias kérdése az volt, hogy de ugye pumpát hoztál? Nem Viktor, nem hoztam! Spóroltam a súllyal.
Mindegy, a csomag átment a vizsgán, most már csak nekem kellet bejutnom. Elköszöntünk, és mentem a 9 kg-os kabátommal, és a 10 kilós kézipoggyászommal az utas felvételre. Ahol ugye az első alig célzatos és gúnyos kérdés az volt, hogy: talán fázik? Éreztem! Tálcákra kipakolni mindent, laptopot külön, zsebeket üríteni, nadrágszíjat levenni! Lecsúszó nadrággal beléptem a kapun, sípolt! A nadrágom fém gombja, és az egyik zseb alján maradt egy szem kulcs. Persze azonnal félreállítottak, cipőket levenni, személyi motozás. Közben láttam, hogy a kézipoggyászomat, meg a kabátomat tartalmazó tárcákat a röntgen után elkülönítik, és felém mutogatnak. A motozás rendben volt, mentem a csomagokért. Udvariasan megvártak vele, hogy a jelenlétemben szedjenek szét, pakoljanak ki mindent. Volt mit! Ebbe a kettőbe volt bezsúfolva szinte minden apróság, kütyük, elemek, gyógyszerek, szalámi, fehérjekoncentrátum, tisztálkodó szerek, szóval minden. Ahogy kipakoltunk, még én is meglepődtem mennyi mindent sikerült ilyen kis helyre bepréselni. Két dolog nem ment át a vizsgán, a fogrémem folyadéknak számít, igaz az megúszta egy utólagos zacskózással és lezárással, azonban a bicikli összeszereléséhez szükséges kulcsoknak nem kegyelmeztek. Kéziszerszám nem vihető fel a fedélzetre. Túl sokat nem is mondhattam, súlycsökkentés miatt nem raktam a feladandó poggyászhoz, és megmondom őszintén, erre nem gondoltam. De, végül is villáskulccsal is el lehet térítenie egy gépet. Kidobták. Én meg gondolkodhattam, hogy mivel rakom össze másnap reggel Keflavikban a biciklit. Megoldjuk!
Innen már azon kívül, hogy a gép egyórás késéssel indult, sima volt az út. 45 perccel értünk Lutonba, de enyém volt az egész éjszaka. Kiszálláskor véletlenül kiszúrtam a poggyászkirakodást, épp a biciklimet rakták ki, hát felszisszentem! Nem bántak vele kesztyűs kézzel. És a legaranyosabb az volt, hogy mikor kijöttem a beléptető kapun a csomagcsarnokba, ahol ugye a futópályán jönnek a bőröndök, csak teljesen véletlenül szúrtam ki egy hanyagul földre dobott nagy csomagot a terem közepén, a földön, ami pont olyan volt, mint az én biciklistáskám. Azért, mert bizony az volt! A három csomagot kocsi híján, a vállamon hoztam ki, jó hogy csak 40-50 méter a váróig, tovább nem ment volna. Kerestem egy kocsit arra felpakoltam, és a váró soha nem szűnő, sokszínű nyüzsgését figyelve vártam, hogy elteljen az éjszaka, és repülhessek Izlandra.

DSCF3003


Közben olvasgattam, de hogy ne pilledjek el az éjszaka közepén, előbb egy dobhártyaszaggató sziréna, majd berohant egy csomó rendőr, meg biztonsági ember, a hangosbemondó pedig folyamatosan azt üvöltötte, hogy tűzriadó, mindenki azonnal hagyja el az épületet. Nagyon keményen mindenkit kitereltek, sőt, jó messzire az épülettől, bevágódott három szirénázó nagy tűzoltó-autó, kiugráltak, megnézték az órájukat, elégedetten jót mosolyogtak, valószínű megállapították, hogy a gyakorlat sikeres volt! Hmmm! Nem írom le mit gondoltam, a nagy rohanásban kétszer borult le a csomagom a kocsiról.

DSCF3002


De hogy mennyire komolyan vették a dolgot. A bejárat környékét is el kellett hagyni, jó ötven méter távolságba terelték az utasokat. Volt egy társaság, nagyhangú fiatalokból, és ők bizony úgy döntöttek, hogy már kint vannak, nem mennek odébb. Különösen az egyik, láthatóan emelkedett hangulatban levő srác produkálta magát, fülhallgatóval a fülében, túlordítva a szirénát vitatkozott az egyik, őt elterelni akaró reptéri biztonsági emberrel. Nem vette észre a háta mögött közeledő három, golyóálló mellényes, gépkarabélyos rendőrt. Akik nemes egyszerűséggel egy villámgyors karcsavarással földre vitték, és eltüntették egy szemetes konténer mögött. Ott pár másodpercig beszéltek a fejével. Meggyőzők lehettek, mert a fiatalember teljesen kijózanodva, tíz centivel alacsonyabban, halálsápadtan, és rendkívül szerényen vegyült el a tömegben. Hiába, jó szóval mindent el lehet érni!
Azt viszont már láttam, hogy az útnak ez a közel 14 órás része magasan a legnehezebb, a legtöbb megpróbáltatást okozó, a kinti túra ezután csak egy könnyű sétagalopp lesz. Először utaztam biciklivel repülőn. És valószínű utoljára. Ám, minden jó, ha a vége jó!