Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 14. rész, Reynivellir. Július 3. szerda
Az előző részben elértem a gleccserek vidékét, ahol nem volt túl meleg…
14. nap, július 3. szerda
Reggel már a korán kelő turisták csivitelésére ébredtem, akik, (aranyosak voltak) nem akartak közvetlenül engemet, és a sátrat filmezni, hanem térültek, fordultak, mintha a környéket vennék fel, de végül mind odakapta a gépét, és az én sátorbontásom lett az igazi téma. Összepakoltam, szerencsére egy kis szél és esőcsend volt, és elindultam. Rögtön indulás után egy kis mellékútra mutatott a nyíl, Skaftafell, és mellette ott volt a sátras kempingjel. 2 km, oda-vissza plusz 4, de nézzük meg! Egy turista központ volt, innen indultak a csoportok a gleccsertúrákra, és persze volt elegáns kemping, ajándékbolt, kiállítás, étterem, meg egy kis shop. Persze mindez méreg drágán. Pl. az a kenyér, amit én Sefossban 270 Kr.-ért vettem, itt már 700 kr., 1300 Ft volt. Nem vásároltam semmit, megtisztálkodtam, borotválkoztam, feltöltöttem az ivóvízkészletem, és indultam tovább.
A főút mellett, a gleccser közvetlen szomszédságában egy apró repülőtér, pici faház kiszolgáló épület, és egy kis kétmotoros Cessna. Aki akarta, fentről is megnézhette a hatalmas jégsivatagot egy sétarepülés keretében. Ezt most kihagytam. A további utamat megint irdatlan kopárság kísérte. Jobbra az óceánig lenyúló fekete zúzottkő, amit a gleccserlefolyások szabdalnak fel 2 km-enként, ezeken a szokásos egysávos fahíd, balra pedig az a jeges leheletet kibocsájtó hatalmas jégtömeg. Ez az az út, ahol nagyon kellemesen el lehet gondolkodni, nem sok néznivaló van. Itt, érthetően és értelemszerűen még az élővilág, a rengeteg madár is eltűnik. Nincs hol fészkelniük, nincs mit enniük, mit keresnének itt?
Az eső is eleredt, beöltöztem az esőszerelésbe, és róttam a monoton kilométereket. Dél múlt, mikor bementem egy tanyába, hogy éjszakára vizet kérjek. A tanyán, mikor bekopogtam, és beköszöntem, egy férfi fogadott. Nem először tapasztaltam azt a fajta hidegséget, amivel fogadott. Nem is barátságtalanság ez, hanem egy nagyon erős távolságtartás, ami, természetesen nem általánosítva, de az északi népekre többnyire jellemző. Később is megtapasztaltam ezt, amiről majd a helyén írok, igaz, az ellenkezőjét is. Biztos van rá a kultúrájukban, a történelmükben magyarázat erre a fajta hűvösségre, ami itt Izlandon kihangsúlyozott, talán egyedül a Főváros mentes ettől.
Amikor ajtót nyitott, 10 centis réssel, fél arcát a résbe rakva szótlanul várta, hogy mit akarok. Mikor elmagyaráztam, és megmutattam a kétliteres flakont, kikapta a kezemből, bement, az ajtót ráreteszelte, majd nemsokára ugyanezt fordítva, kinyújtotta a vizet a résen, és igazából megköszönni sem volt időm, mert az ajtó becsapódott az orrom előtt. Nem esett rosszul, mert végülis tényleg csak vizet szerettem volna, nem új barátokat szerezni, a víz pedig meg volt.
Mikor visszamentem az út mellé, leültem egy szikla tövébe, a legelésző birkák közé pihenni. Akkor kanyarodott oda mellém egy francia sorstársam, mint a névjegycsere után kiderült, Frederic Carnet. Ő egy világcsavargó fényképész, aki az elmúlt évben Japánt fényképezte végig, most pedig Ő is ezt az utat járja be. Igaz, Ő három hónapot szánt rá, meg-megáll egy- egy helyen, és az út utolsó, szerinte érdektelen (?) harmadát már buszon teszi meg. És fényképezget. (Mikor ezt mesélte, a szívemben forgatta a kést! )
Ővele kerülgettük pár napig egymást, és szidtuk az időjárást. Aznap este szerintem én voltam elől, vagy valahová letért. Megadta a fényképei elérhetőségét, szerintem otthon nekem is lesz mit nosztalgiáznom…
A tanyával kapcsolatban még annyit, hogy itt szúrt szemet, amit már régen látok, csak mint valami nem stimmelő dolog raktározódott el, hogy a házak legtöbbjének nincs kéménye. De miért is lenne? Izlandnak szénbányái nincsenek, fája nincs, az olajat importálják. Tehát úgysem lenne mivel tüzelni. Van viszont geotermikus energiája, ami egyrészt rendkívül olcsó áramot eredményez, amivel bőven gazdaságos még fűteni is, és ahogy írtam, szinte minden nagyobb tanyának, gazdaságnak van saját termo kútja, hőforrása, aminek a vizével nagyon gazdaságos és tiszta a fűtés.
Egy kicsit megpihenve tekertem tovább. Talán még egy dolog hozott változatosságot ebbe a monoton napba. Baloldalt egy zúzottkőből épült természetes gát emelkedett az út, és a gleccser közé. Győzött a kíváncsiság, megálltam, és megmásztam ezt a gátat. A túloldalán a gleccser közvetlen egy tóban végződött, aminek a vize, nincs rá jobb szó, sűrű jégkása volt, és ebben a kásában hatalmas leszakadt gleccserdarabok fürödtek. Némelyik akkora, mint egy busz, a másik, mint egy ház, de volt négyemeletes panel méretűek is. És a színük, fehér, fekete és a kék leggyönyörűbb árnyalataiban tündökölt. Lélegzetelállító látvány volt! És mindez néma csöndben. Még a csönd is jeges volt.
Nagy nehezen elszakadtam a látványtól. Pár kilométerrel odébb, egy bővizű folyó ömlött az óceánba, és az átvezető híd két oldalán nagy nyüzsgés volt. Én is lementem, mint kiderült, innen indultak a gumicsónakos jéghegytúrák, ahol a leszakadt tömbök között lehetett a nagy motoros gumicsónakokkal kerülni egyet. Utolsó filmkockájaimat itt lőttem el, innentől mindenemből kifogyott az éltető feszültség. A hatalmas jégtömbök közt, egy ficánkoló fókát is felfedeztem, ez az Ő világa. Egyszer csak hatalmas dübörgés törte meg a viszonylagos csendet, egy fekete helikopter ereszkedett le a folyó túloldalára. Páran kiszálltak belőle, (öltönyösök) szétnéztek, majd továbbrepültek vélhetően Höfn felé.
Én arra tartottam, csak lassabban. A gleccser közvetlen térségét elhagyva, hirtelen feltámadt a szél. Még a reggeli induláskor az útszéli előrejelző táblán 5-ös szelet ígértek, hát az most megjött, és szembe. Már nagyon szerettem volna megállni, de egyszerűen nem volt hol. Ez a fekete zúzalékkő még a sátrat sem fogadta volna be, így tekertem tovább.
Jócskán este volt már, hogy végre egy alkalmasnak látszó pihenőhelyet elém varázsolt a jó sors, mert az már tényleg egy menedék volt a reménytelen, nagy, kies pusztaságban. Sziklák szövevényes zuga a nagy semmiben, szélvédett beugrókkal, ahol gyönyörűen el lehet bújni. A környékről tájékoztató térképek, és egy wc! Szóval, igazi táborhely! Sátort bontottam, gyorsan megvacsoráztam, és az átvizesedett ruhámban, az 5-6 fokos levegőben vacogva bújtam be a hálózsákomba.