Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 22. rész. Húsavik. Július 11. csütörtök.
Az előző részben a nap végére víz nélkül maradtam, és meglepetésre sivatagi szárazság vett körül.
22.nap, július 11. csütörtök.
Az előjeleknek megfelelően nagyon nyűgös éjszakám volt. Tulajdonképpen semmi egetverő, csak rossz, és kényelmetlen. Az alaphangot a szomjúság adta meg, ehhez jött még az egész sátor alatti talaj lejtése, folyton lecsúsztam, legurultam hálózsákostól, mindenestől. Szóval, olyan igazi, babaálmom nem volt. Korán fel is ébredtem, 6 órakor már nem kínlódtam tovább. Iszonyatosan szomjas voltam, éreztem, hogy egy falat kaja nem fog lecsúszni a torkomon folyadék nélkül.
Éjszaka, a félálomban történő kínlódás közben tudtam, hogy reggelre még nehezebb lesz, és hogy még időbe telik, hogy vízhez jussak. Ekkor eszembe jutott egy film, amit valamelyik tudományos csatornán láttam otthon, és amiben Bear Grylls mutatta be túlélési praktikáit. Ha jól emlékeztem, épp Izlandon forgatta azt a részt, és épp a folyadékhiány áthidalásáról szólt. Ez technikailag abból állt, hogy előrelátó módon éjszaka egy üres üvegbe pisiltem. Reggel pedig, mikor cserepesre száradt szájjal, kínzó szomjúsággal észhez tértem, nem telt túl nagy erőfeszítésbe, hogy természetes averziómat legyőzve, mohón és jóízűen megigyam a hajnali hidegben íz nélkülivé hűlt éjszakai produktumomat. Hiába, a szomjúság nagyúr! Ez arra legalább jó volt, hogy a reggeli pár falatját le tudjam nyelni, és el tudjak indulni.
A reggel amúgy szélcsendes volt, nagyon alacsonyan úszó felhőkkel. Pár kilométerrel odébb egy teljesen kopasz vörös hegy magaslott, az alja és az oldala érdekes párafelhőbe burkolózva, és erre szaladt fel meredeken az út távolba vesző szürke csíkja. Egy kis kapaszkodó ébresztőnek.
Ahogy közelebb értem, akkor láttam, hogy a hegy lábánál levő síkból, és a hegy oldalából is nagy gőzkifújások sisteregnek, rotyog, füstöl az egész. Egy újabb geotermikus aktivitású zóna, a Njámafall-övezet. Ez nem annyira „kiművelt” mint más helyeken láttam, (legalább is a hegy ezen oldalán), simán be tudtam biciklizni. Megint lenyűgözött a föld nyers ereje, szenzációs belepillantani azokba a körülményekbe, és közben belegondolni abba az időbe mikor a Föld, vagy kisebb léptékben nézve, csak ez a csodálatos sziget kialakult. Mert nagyon hasonlóak lehettek a külsőségek, mint most.
Kráterek egymás mellett, melybe, ha óvatosan belenéztem, rotyogó szürke iszapot láttam, a másikban apró gejzírként két másodpercenként böffenő forró vizet, a harmadik helyen, meg csak úgy, egy repedésen, egy kőhalom alól tör föl fütyülve, sziszegően nagy nyomással a forró gőz. És már mióta! Micsoda energia rejlik ebben! És veszik el.
Régebben már elgondolkodtam, hogy ilyen folytonos és nagy szél mellett miért nincs az országnak szélerőmű-parkja. Vagy ekkora, a folyóvizek erejében rejlő tartalék birtokában, miért nincsenek vízierőművek (illetve egy picit, 2700 Kw-osat láttam) Hát azért, mert nincs rá szükségük. A geotermikus energia fedez bőven mindent, és még a környezetet sem kell végzetesen átalakítaniuk, beleavatkozniuk, mint már sok hatalmas vízi erőműnél láttuk. Mint rossz példát. Itt az atomenergia szerintem még, mint rossz álom sem merült fel.
Megmásztam a hegyet, a csúcsról átnézve szürke ködös semmi, és a csúcson már esett. Ez a vonulat választotta el a száraz és esős vidéket egymástól. Gyorsan bekanyarodtam az épp következő pihenőbe, és beöltöztem. Estig szükség is volt rá. Ahogy néztem a szürkeségbe veszően elém táruló távoli vidéket, egy kocsi kanyarodott be, egy hölgy szállt ki, és pár szó után elárulta, hogy Ő meg Kanadából jött.
A hegy lábánál már nagy volumenben kiépített, és még építés alatt álló létesítmények feküdtek nagy területen, láthatóan a föld energiájának hasznosítására. Meglehetősen futurisztikus látvány volt a sok háromszögcikkekből összerakott félgömb alakú épület, a sok csőkígyóval, és a mindenhonnan lövellő gőzzel. Mintha egy Mars telep építését látnám.
Legurultam, el az első emberi létesítményig, a fürdőig. Itt is, akár a Kék-lagúnánál, így hasznosítják a feltörő forró vizet. Még persze zárva volt, a belépő amúgy is horribilis, de nekem csak ivóvíz kellett. Egy takarítónő már aktív volt, Tőle kértem, és első menetre másfél litert betöltöttem magamba. Víz még ilyen jól nem esett!
Tovább a tényleges település felé, ami tulajdonképpen csak egy idegenforgalmi csomópont. De volt üzlete, Informatikai pontja, WC-je, és ivóvize. és nekem csak ezek kellettek. Fél óra múlva indultam tovább, akkor már szakadó esőben, és meglehetős hidegben, a lehelet keményen látszott. Itt válik el az egyes útból a Husavik irányába vezető 87-es. Én azon folytattam, ami a Myvatn tavat kerülte meg. Északi központnak számító városba tartottam, a „Bálnavárosba”, itt van a bálna-múzeum, és innen indulnak a turistalátványosságnak számító bálnanéző hajók. Majd látjuk mennyiért…
A települést elhagyva egy hat órás nagyon kegyetlen libikóka kezdődött. Az eső szakadt, az út pedig a domborzatot hűen követve tört előre, nyíl egyenesen, a keresztező dombokra ötszáz méterenként meredeken felkapaszkodva, a másik oldalon le. És a le iránynál nem lehetett látni az alját, nem beszélve a következő emelkedőről. Az egész egy szürke csöpögős párába burkolódzott, na meg a szakadó esőbe. Nem hozta meg a jobb kedvemet az sem, hogy rövid idő múlva az volt kiírva, hogy földút következik, egyszerűen megint elfogyott az aszfalt. Bár emellett a forgalom mellett még az is szép, hogy egyáltalán utat építettek ide. Félóránként egy autó csúszkált a sárban. Na meg egy őrült szegedi bringás. Az egyik csúcson egy hatalmas földgép volt félreállva, annak árnyékába húzódva pihentem 10 percet, és nyaltam be majd egy üveg jó hideg rebarbara-földieper lekvárt. Jól esett. De egész nap ez volt az összes pihenő.
Kb. 30 km. megtétele után elfogyott végre a rémálomszerű út, jött az aszfalt, kisimult, és megjelent az addig teljesen hiányzó növényzet, tanyák, állatok. Megjelentek a geotermikus fűtésre alapozott hatalmas melegház-komplexumok, Ezek látják el a szigetet egész évben friss zöldséggel, gyümölccsel. Hihetetlen, de déli gyümölccsel, citrusokkal is!
Az eső szemerkélőre váltott, de legalább menetből tudtam tekerni. Délután 5-kor már látszott az óceán, elég szomorú fekete éggel keretezve, és az volt kiírva, hogy 8 km. Ez a 85. út elágazásánál volt, ezen térek majd vissza Reykjavik felé. A 8 km is másfél óráig tartott, tekintve hogy a város is egy magas dombokkal körülvett öböl mellé, azok védelmében épült, és ezeket bizony meg kellett mászni. De félhétkor beestem utam legészakibb pontjára, Husavikba.
Elég nagy kikötő, hangulatos, igazi sarkkör környéki kikötőváros hangulatát sugárzó kis belváros, és a környező domboldalakba felkúszó magánházas utcácskák, gondozott kertekkel. Minden van, mindenből úgy nézem csak egy, áruház, étterem, és ami fontos, kemping. Ide rögtön be is lőttem magam, meglepően tele van, de persze sátorhelyet találtam. Rengeteg lakóautó van. Viszont vettem forró zuhanyt, (aranyat ért), van szárítóhelyiség, ahova kiteregettem mindent, ami rajtam volt.
Fáradt voltam nagyon, de azért este még egy sétát megejtettem a pár száz méterre levő belvárosban. A bálnanézők még este 10-kor is indultak, (világos van egész éjjel), de sajnos az áruk, az 52 €u meggondolásra késztet. A következő havi életemre szánható összeg pontosan egynegyed része. Nagyon szerettem volna, nagyon jó lett volna, de nem hiszem, hogy ezt felelősen megengedhetem magamnak. Annyi minden jöhet még a következő egy hónapban! Talán azzal vigasztalom magam, hogy a bálna meglátását az itteni reklámok is csak „majdnem biztosnak” ígérik…
Az akkuk töltődnek, én túl vagyok a vacsorán, hulla fáradt vagyok, azt hiszem 1-2 nap pihi. Jó volt az elején kicsit „meghajtani”, most bőven időben vagyok, van időtartalékom ahhoz, hogy így az út második felére, mikor már fogynak az erőtartalékok, lazítsak a gyeplőn, és kissé kényelmesebb tempót, kevesebb napi limitet diktáljak magamnak, az augusztusi hazaindulásig. Jó éjt!
