Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 10 rész, Seljalandfoss. 2013 június 29. szombat.
Az előző részben “nagyot futottam” , és rengeteg gyönyörűséget láttam. Egy kis technikai magyarázatot is hadd adjak. 2 résszel ezelőtt ugye a szuper fényképezőgépem összetört. Tragédia, de… Valami megoldás mindig van. Kevesebbet fényképeztem, a tabletemmel, az annak megfelelő minőségben. Emléknek jó, kirakatba nem való. Viszont sokkal többet filmeztem. Ide is került már fel a filmből pillanatképként kivett fotó, aztán az jutott eszembe, hogy talán a pár másodperces eredeti klip, egészben felrakva talán még élvezetesebb. Próbáljuk meg!
10. nap, június 29.
Békés, csöndes éjszakám volt a kis folyóparti magánkempingemben. Azt nem mondhatnám, hogy a kutya sem zavart, mert egyszer arra ébredtem, hogy egy kutyus szimatol a sátorponyva másik oldalán, a fejemtől kb. 10 centire. De a gazdája visszahívta, álmodozhattam tovább. Itthon, a sok éjszakázástól, a felborult bioritmusomtól (aminek létét sokáig fenntartással hittem el) kezdek sajnos rossz alvó lenni. Itt, és általában az útjaimon gyorsan helyreáll a rend. Igaz, hogy ebben a nappali áldásos fáradtságnak is szerepe van, de este, ahogy lerakom a fejem, 5 perc múlva elalszom, és a 9-10 órát, (ha görcs nem fogja a lábam) zavartalanul, békésen, és szépeket álmodva végigalszom.
8-kor talpon voltam egy gyors reggeli, pakolás, és indultam a tegnapi szupermarketbe, a reggeli tisztálkodás, és a forró proteinitalom okán. Igen ám, de az Izlandiak feltűnően későn kezdik a napot. Ezt már mással kapcsolatban is észrevettem, most azonban a market nyitásával szembesültem: 10 óra! Annyit nem akartam várni, nekiindultam a permetező esőben, és a 6 fokban. Nem messze egy nyitott benzinkút, itt elvégeztem mindazt, amit odébb akartam. Aztán, hajrá!
Selfoss határában bicikliversenyzők hagytak le, (alig), valamilyen Reykjavikból induló Tour de Iceland kellős közepébe csöppentem. Próbáltam felvenni velük a tempót, de… A város utolsó körforgalmánál volt egy ellátó pontjuk, ahol nagy ovációval üdvözöltek, és mint tiszteletbeli versenyző, és is kaptam az izotóniás italból az útra. Kifejezetten finom volt. Aztán kicsit leszakadtam tőlük, inkább felvettem a saját tempómat. Az első kilométerek még jócskán hepehupásak, tolósak voltak, de aztán felemelkedett az út egy tükörsima fennsíkra, és ott már csak a szél volt az ellenfél. Természetesen szembe. Volt időm megfigyelni, és ezt már pár napja is észrevetettem, hogy vagy esik, vagy fúj. Tehát reggel ugye elindultam teljes szélcsendben, és abban a kabát alá hatoló finom permetben. Aztán lassan kitisztult az ég, a nap is ki-kibújt, csak a bárányfelhők maradtak, és abban a pillanatban, feltámad az erős szél. Minden jó ugye nem lehet együtt…
Egy Hella nevű településen egy rövid időre megálltam, volt egy bevásárló központ, és mivel elfogyott az olcsó, Extrás csoki krémem, azt vadásztam. Csoki az nem volt, viszont észrevettem egy kis üvegben fokhagymás sót, és annyira megkívántam egy kis otthoni ízt, hogy muszáj volt megvennem. Itt találkoztam ma először két biciklissel. Az egyik egy család volt, a pár hozta magával a 3 év körüli kisfiút is. Megnéztem a szerelésüket, háááát… Nem is mondok semmit, mindenből annyira az első osztály, hogy bámulatos volt. Én olyanokat még a neten sem láttam. Pár szót váltottunk, mondták, hogy Ők láttak a Geysír kempingjében mikor indultam. Ők mindig kempingben, vagy vendégházban alszanak, de ugye a pici miatt azért másképp nem is lehet. Ők csak két hétig nézelődnek.
Itt, ebben a párházas kis településen találkoztam egy aranyos, bár számomra megfejtetlen indíttatású és célú furcsasággal. Mégpedig a világítási oszlopokra, illetve a KRESZ-táblák tartóira színes kötött-harisnyát húztak. Kíváncsi lettem volna a miértjére…
Tovább mentem, és még egy sorstárs tűnt fel előttem, egy szóló srác. Nemsoká utol is értem, Ő elárulta a nacionáléját is, belga volt. Neki is a szerelése egy csoda volt, de tényleg, a legapróbb részletekig. A kormányon a GPS mellett ott volt vízhatlan tokban a fedélzeti akciókamera, ami az út minden pillanatát vette. Neki is csak két hét szabadsága volt, Vik-ig tervezi lejönni, onnan fordul vissza. Persze ő is minden este kempingbe kanyarodik be.
A következő település Hvolsvöllur volt, egy aprócska kisváros (?) vagy falu? Úgy látszik a szombat errefelé is a piac napja, ugyanis egy nagy út menti csarnokban valamiféle őstermelői, vagy termelői vásárt tartottak. Mindenki a saját portékáját kínálta, a gyapjútól, (errefelé a rengeteg gyönyörű szőrű birka okán nagyon sok gyapjút állítanak elő), aztán élelmiszerek, zöldségek, de belefért a saját készítésű fajáték is. Érdekes, de rengeteg és szép rebarbara volt. Szétnéztem, feltöltöttem a vízkészletet, megnéztem a boltban a csoki krémemet, (nem volt) és tekertem tovább.
Az állandóan fújó szélnek, na meg a nagyvárosi szmog hiányának köszönhetően legtöbbször kristálytiszta levegő vett körül. A fák, erdők hiánya miatt ebben a levegőben valószínűtlen látótávolságok voltak. Most is, ahogy balra néztem, a Heklának, Izland legaktívabb vulkánjának a körvonalait véltem felismerni a nem túl messzi távolban. Aztán elgondolkodtam, hogy az azért elég messze van innen, nem láthatom ilyen tisztán, ilyen közelinek. Pedig az volt, a hevenyészett térképegyeztetés alapján olyan jó 70-80 km-re!
Szemben megint csak magas hegyek tűntek fel, kezdtem fáradni. A szándék az volt, hogy részint figyelembe véve a Keflaviki három napos kiesést, másrészt nem ismerve az előttem felbukkanó akadályokat, ameddig bírok, és ahol lehet, túllépem a napi átlagra tervezett 35-40 kilométert. Aznap már hetven felé közeledtem, amellett csak egyszer ettem, még reggelit, a megtett kilométerben elég sok hegynek fel gyaloglás is volt, tehát elkezdtem keresni a megfelelő sátorhelyet éjszakára. A szokásos magas aljnövényzetben, a göröngyös talajon ez nem is egyszerű. Végül a távolban feltűnt egy vízesés, és akkor azt mondtam, na, odáig!
Egy nagy lélegzet, egy utolsó erőbedobás, és egy mellékútra kanyarodva ott álltam a Seljalandfoss vízesés előtt. A sok száz csodaszép zuhatag közt előkelő helyet foglal el a népszerűségi listán a Seljaland, bár szerintem ezt még mindig a könnyű megközelíthetőségének, és az Arany Körúthoz való közelségének köszönheti. Mindenesetre a vízesés melletti parkoló tömve volt turistabuszokkal, a víz környéke pedig sok-sok fényképező emberrel. Impozáns, 60 méteres magas sziklafalról zuhan le a víz, és furcsa tudni, hogy, persze földtörténeti mértékkel mérve, nem is olyan régen, még közvetlen az óceánba szakadt ez a víztömeg. Azóta a part jócskán feltöltődött, és a nagy víz jó pár kilométerrel hátrébb húzódott.
Beöltöztem az esőszerelésembe, és körbejártam a bömbölve alázúduló vizet, bementem mögé, a sziklafalba is. Persze itt olyan, mintha egy hatalmas záporeső alá állnék be, minden csupa víz, a levegőben is porlasztott, nagy szemű pára úszik. Fényképezni, filmezni mindenképp bátorság, de azért megkockáztattam, a fényképezőgépem elvesztése után már… Persze a Tabbal meglehetősen egyszerű minőségű képeket tudtam csak készíteni, inkább az emlék miatt.
A vízesés mellett két okból nem sátoroztam le, az egyik a hatalmas turistaforgalom, a másik meg hogy ki van írva, tilos. Odébb, 300 méterre volt egy kemping, de ilyen sűrűn nem tehetem. Azért elkarikáztam, megnéztem, de az 1500 koronás ár józanészre intett. Visszamentem a főútig, ott korábban láttam egy érdekes formájú sziklát egy parkoló mellett, annak a szélárnyéka éppen megfelelő volt egy éjszakára.
Az este érdekesen zárult. Utolsó pakolásokat, simításokat végeztem a hálóhelyem körül, mikor a szikla mögül ahová letáboroztam, a vízesés felöl kirobbant egy rohanó ménes. Gyönyörű, hosszúsörényű izlandi telivérek vágtáztak el a sátor mellett két méterre. Rengett a föld a legalább 50-60 ló patája alatt. Gyönyörű látvány volt, Az igazsághoz tartozik, hogy a sort hajtók zárták.