Skandináv kerékpártúra, 153, utolsó nap. Magyarország, Szeged. 2011. október 8.
Október 8. szombat, az út 153, és UTOLSÓ napja!
Hát ez is eljött! A jó alvásból semmi nem lett, szerintem még jobban „ráfáztam” a meglevőre, de igencsak beteg érzettel ébredtem. A GPS végleg megadta magát, a szerencse, méghozzá hatalmas, hogy csak az utolsó napon. Hétkor keltem, átmentem a szembe levő pecsenyesütőbe, egy kis kolbász-hurka, az energia kell, hosszú nap állt előttem. Fél kilenckor már keltem át a hídon, és túl voltam a Dunán.Az idő javult, hideg volt, de legalább napos. A szél erős volt, de hátszél. Gyorsan haladtam.
Sorra hagytam el az ismerős településeket, hisz erre már sokszor jártam. Solt, Akasztó, Kiskőrös, Soltvadkert. Itt megálltam, elmúlt dél, és a híres cukrászdában kiválogattam öt szelet ínycsiklandozó süteménycsodát, és beebédeltem.
Itt barátaimmal úgy egyeztettem, hogy 5 óra körül be tudok érni a Széchenyi térre, ahol várni, fogadni szerettek volna. A hátszél sajnos megszűnt, majdnem teljesen beborult, lassabban haladtam. Tázláron egy szüreti felvonulás közepébe csöppentem, itt is várni kellett egy negyed órát. „Kedves” fogadtatásban is részesültem Tázlár és Kiskunmajsa közt, amikor is igazán éreztem, hogy végre hazaértem, magyar emberek közt vagyok. Egy szembe jövő autóból a vezető kihajolt, vigyorgó képpel üvöltött valamit, majd nemes egyszerűséggel leköpött. Illetve a szándék meg volt, de a fizikát még lapozgatni kell, mert széllel szembe nem csak pisilni nem tanácsos, hanem köpni sem, mivel azt még láttam, hogy a menetszél „feltelepíti” a szemei közé, a homlokára a nekem szánt, mélyből jövő ajándékot. Kárörvendően nevetnem kellett volna, de inkább nagyon szomorú voltam. Valahogy hirtelen értékét veszve láttam azt a rengeteg kedvességet, megbecsülést, tiszteletet, amit az elmúlt öt hónap alatt kaptam az utam során az emberektől. Pedig lehet, hogy inkább emelni kellett volna azoknak az értékét, a jelentőségét. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy azok kultúremberek voltak, és talán tényleg többet ér az ő elismerésük, mint egy szerencsétlen honfitársam megalázónak szánt véleménye. De azért szomorú, nem?
Majsa, majd Forráskút előtt átléptem a megyehatárt. Ekkor már sejtettem, hogy az öt órás randit nehéz lesz tartani, fáradtam. Végül is majd fél hat volt mikor bekanyarodtam a Széchenyi térre, haza értem! Ha egy érzés lehet felemás, akkor ez az volt. A mai nap 130 km-t tekertem le, az utolsó napra maradt az út csúcsa. Megálláskor az óra 8887 km-en állt. Egy kis fényképezkedés, beszélgetés, majd már szürkületben visszatekertem az Izabella hotelbe, ahol az életem újra rendezéséig, egy pár napig meghúzom magam.
Most rettentő fáradt vagyok, és finoman szólva is vegyes érzelmek dolgoznak bennem. Az út, egy csoda véget ért. A napló még nem teljesen. Kell pár nap még megpihenek, tisztulnak a gondolataim, reálisan ki tudom értékelni az elmúlt öt hónapot. Rövid idő múlva még szeretnék egy pár szót hozzáfűzni, egy pár gondolattal lezárni ezt a naplót.
