Skandináv kerékpártúra, 103. nap. Norvégia, Alvdal. 2011. augusztus 19.
Augusztus 19. péntek, 103. napja úton
Hideg volt bizony, be kell vallanom, hogy kesztyűben aludtam. Többször fent voltam az éjjel, a kamionok megélénkültek, és épp a kanyarból kijőve ott húztak el, úgyhogy közben mindig bevilágítottak a sátorba. Nagyon hideg volt reggel, 8-9 fok, nem nagyon akaródzott kibújni a hálózsákból. Végül aztán győzött a mehetnék, és a meleg kávé gondolata. Hálótársaim is akadtak, egy cseh rendszámú lakóautó lopódzott mellém éjszaka.
Ígérete meg volt a jobb időnek, bár többnyire felhős volt, de kék is látszott, azonban a szűk szurdokba még nem bírt besütni a nap, úgyhogy látszott a lehelet az egész pakolás alatt. Fél 10-kor startoltam, még mindig felfelé, de már mind jobban fogytak az útnál magasabb környező hegyek, tudtam, hogy egyszer majd csak felérek. Egy jó 10 km után kisimult az út, egy nem túl hosszú vízszintes fennsík következett.
Tiszta idő volt, ami napok óta nagyon hiányzott, volt tér, lehetett nézelődni, és végre messzebbre látni is. A fennsík kiszélesedett, és csak a távolban szöktek magasabbra a hegyek. Most virágzik valamelyik mohafajta, vagy zuzmó, (mindenesetre az a perzsaszőnyeg-szerű aljnövényzet) és a mindent beborító virágja vajszínű. Ezt közelről is láttam, le is fényképeztem. De a távolabbi hegyek látványa különösen lenyűgöző, a méregzöld fenyvesek lábánál az egybefüggő vajszínű takaró fed be egész hegyeket, amit csak a vízesések barázdálta szürke gránitfalak szakítanak meg. Mint egy festmény! És ezért útálom mikor mindent betakar a felhő, a pára, és ott megy el az ember, életében először és feltehetőleg utoljára, és nem lát semmit abból, amiért itt van.
Már említettem a sarkkörön, ezeket a fekete-barna foltos kis szőrgombolyagokat, amiből rengeteg van, és ezzel párhuzamosan sajnos rengeteget el is ütnek az autók. Méterenként lehet látni a pórul járt kis rágcsálókat. Ahogy elég jó iramban tekertem, egyszer csak látom, hogy az út széléről elindul egy ilyen kis gombóc az aszfalton a túloldalra. A tükörbe néztem, a hátam mögött épp előzni kezdett egy száguldó kamion. Na, mondom, most siess pici, mert kivasalnak. Ő is érezhette az úton a remegésből, hogy valami nagyon közeleg, mert középen tétován megállt, körbenézett, majd visszafordult. A kamion centikkel mögötte elszáguldott, és a kis lüke, pedig pont az én kerekeim alá tartott. Kellett akkorát fékeznem hirtelen, hogy ne én menjek át rajta, hogy majd átestem a kormányon. De megúszta!
Egyszer csak az út elkezdett lejteni, és egy sebesen rohanó folyót követve haladt mind lejjebb. Aztán kicsit enyhült a lejtő, a völgy kiszélesedett, és nyíl mutatta, hogy hol kell bekanyarodni Tynsetbe. Lestem már az elágazást (eredetileg a GPS erre akart vinni), de főleg azért, mert a ritka bevásárló helyek egyikének reméltem, lévén hétvége, és gyakorlatilag elfogyott minden kajám. A kisváros sajnos 3 km-el beljebb volt, tehát oda-vissza 6 km plusz, de muszáj volt bevásárolni.
Volt is két nagy áruház, felszerelkeztem három napra. Az az igazság, hogy két napja fáj a gyomrom, és a hasam sem tökéletes, lehet, hogy vagy valamelyik víz nem volt túl tiszta, vagy az egyhangú kaját unja. Ezért most másokat vettem, és hát ugye a természet patikája, vettem két nagy fej vöröshagymát, és két fej fokhagymát. Majd azok fertőtlenítenek, ha valami tényleg van! A vizembe pedig kevertem kurkumát, volt még egy kis otthoni, a kurkumin erős fertőtlenítő és baktériumölő hatására bízva a dolgot. Vettem banánt, és az ebéd nem csoki krém, hanem egy nagy áfonyalekváros piskótatekercs volt.
A bolt mellett át is öltöztem, kezdett meleg lenni. A 3-asra visszatérve olyan úton tekertem, mint amin nagyon rég, erőltetnem kellene az agyamat hogy volt-e ilyen sima út eddig Norvégiában. Leszállás nélkül három órát letekertem úgy, hogy alig kellett egyesben menni. 67 km, elég régen bírtam menni ennyit egy nap. Alvdalba értem, itt jelzett az térkép pihenőt, de az sajnálatos módon épp egy szálloda parkolójában volt, ahol pedig nem tudom milyen rendezvényt tartottak, de csupa fekete öltönyös emberke volt a környéken. Hát itt nem illik sátrat verni!
Picit beljebb megint egy propángázos reklámozta magát, de mikor a palackomat meglátta, ő is mereven elzárkózott. Tovább jöttem, nézelődtem. A kiszélesedő völgyben szaladó folyó vágja ketté a települést. A belső mag pici, az már az egyik domboldalba kapaszkodik fel. A templomba is egy jókora kaptatón lehet feljutni, kihagytam. A völgy másik oldalán meredekebben szalad fel a hegyoldal, és erre, meglepő módon, két nagy és komoly síugrósánc támaszkodik. Amilyen kis hely, nem is gondolná az ember
Már a másik oldali kijáratnál tartottam, amikor megláttam az iskolát. Ez hétvégére be szokott jönni, akkor csönd van. Bekanyarodtam, és az épület hátsó részén meg is találtam az ideális helyet. Pázsit van, eléggé eldugott hely, egy éjszakára jó lesz. Megvacsoráztam, közben két szarka végig itt veszekszik a fejem fölött a fenyőn. Az akksi még nem túl egészséges, majd látjuk, mennyit bír. A fényképeket meg a naplót lerendeztem, ezt bírta. Net az iskolában van, csak természetesen nem tudok hozzáférni. A távolban elég ronda fekete felhők gyülekeznek, remélem, nem romlik vissza egy nap szünet után az idő. Reggel tovább, faragjuk a kilométereket. Oslo azt hiszem, már 300 alatt van.
103. éjszaka, az Alvdal-i iskola mögé bújva. 62° 06’11.68″ 10°38’17.41″
