Skandináv kerékpártúra, 69. nap. Norvégia, Djupdalsåsen. 2011. július 16.
Július 16. szombat, 69. napom
Végre elindultam hazafelé! Kicsit kacskaringós lesz az út, lesz benne reményeim szerint egy-két tartalmas kitérő, de ennél messzebb már nem leszek otthontól, most már újra közeledem. Érdekes nap volt a mai!
Jóval elmúlt már éjfél mire a filmnézés után alvásra fogtam a dolgot. Az idő mind ígéretesebb volt, nyitott sátornál moziztam, élveztem, hogy besüt a nap, és végre jó idő van, szélcsend. Nehezen is aludtam el, nehéz azért megszokni hosszú idő után is, hogy nincs sötét. Reggel 7 után már fent voltam, kicsit befelhősödött, de végre megszáradt mindenem, pakolhattam. Előtte még a boltban egy nagy bevásárlást csaptam, három napra felkészültem, részint a hétvége miatt, részint nem tudom milyen lesz út közben a bolt-felhozatal.
Persze a bespájzolás az a csomagolásnál dupla gondot jelentett, még mindig kevés a helyem a kocsiban. 10 óra múlt mikor elindultam. A kedvenc sirályaim is eljöttek elköszönni, fájdalmas kacagáshoz hasonlító csérogással köröztek a liba nagyságú állatok az egy hetes táborhely fölött. Már úgy megszoktak!
Én ugye a vízparton voltam, a városközpont pedig, ahol csatlakoztam a délre vezető E6-ra, az a domboldalban van. Tehát egy jó nagy kapaszkodóval kezdtem, még szerencse hogy naponta bejártam ezt az utat, így tudtam mire számítsak, meg edzésben is voltam. Amire a mai napon többször is szükségem volt. Közben hárman is elköszöntek, ami meglepett, de jól is esett. Elsőként egy ázsiai (kínai?) nő aki mindennap ott sétáltatta a kutyáját a parton, és amúgy is mindig odabólintott. Aztán a központban a virágárus kívánt jó utat, akitől első nap megkérdeztem, hogy merre találok telefon-üzletet. Majd a város szélén pedig egy kocsiból dudáltak és integettek, és csak pár másodperc után ugrott be, hogy az a házaspár volt, aki minden este ott sétálgatott a parton, és ők is mindig üdvözöltek, vagy éppen jó étvágyat kívántak.
Kifelé a régi úton mentem, kikerültem az alagúton kivezető 6-ost, amivel a híd előtt találkoztam megint. Épp a hídon mentem át, amikor az ajándék időnek vége lett, és a már órája gyülekező felhőkből újra megeredt az eső. Gyorsan lekanyarodtam a Shell-kúthoz, be kellett öltözni. Ezt még a nap folyamán párszor megismételtem. Pulóverben, szabadidőben indultam, mert azért friss volt a levegő, de ha erre veszem az esőszerelést, az meg rögtön befülled, és meleg. Tehát csere, és a csizma is felkerült a cipő helyett.
És itt, a kútnál kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot! Ahogy öltöztem és pakoltam, odajött egy fickó, és elkezdte nézegetni a szerelvényt, majd megkérdezte honnan jöttem. Mint mindenkinek, neki is a napelem mozgatta meg legjobban a fantáziáját, el kellett mesélni, hogy működik, mire használom. Aztán az útvonalról kérdezett, és elismeréssel füttyentett. Majd egy pillanatnyi gondolkodás után rábökött az egyik kamionra, és elkezdte magyarázni, hogy ő azzal van, és északról, Altából tart Oslo mellé egy valamilyen üzembe, valami gépért. De a lényeg az volt, hogy pakoljuk be a szerelvényt a kamionba, és elvisz egész Oslótól 40 kilométerre. Hétfőre kell neki odaérni. Természetesen visszautasítottam. Pedig metállpiros csőrös Scania volt! Most lehet, hogy van, aki kétségbe vonja épelméjűségemet, (bár ezt már az út miatt is sokan tették) de egyszerűen az van, hogy én ezt az utat látni, és átélni jöttem el, nem pedig menekülni belőle. A következő egy hónapi út lesz a legnehezebb, de a legszebb is. Ezt ugorjam át? Biztos, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor már majdnem megbánom, hogy nem fogadtam el az ajánlatot, de igazából sohasem fogom bánni.
Ahogy húzott ki a kúttól, még duddantott egyet, kicsit csóválta a fejét, de szerintem megértett. Narvik víz mellé épült külső kerületein jöttem keresztül, meg kell hogy mondjam, sokkal elegánsabbak, sokkal jobban tetszettek mint maga a város. Azt szerintem nagyon elcsúfítja a mindent uraló Nordkraft, ez a vasipari óriáscég. Az a hatalmas, a fél belvárost elfoglaló vasúti teherpályaudvar, és kikötő komplexum is, ahol a Kirunai érc fogadása és átrakodása történik hajóra, az is a cégé. De annyi irodaépületen, csarnokon láttam a cégjelzést, és annyi különböző funkciójú speciális autójukat láttam, hogy csak a jó ég tudja, mi mindennel foglakoznak még.
(Közben rövid szünetet tartottam, felhúztam 3 (!) zoknit, mert majd lefagy a lábam a sátorban. Bár gépelni is alig birok, a kezem is el van gémberedve.) Tovább tekertem, majd a várostól 10-12 kilométerre még egy élményem volt. Szemerkélt az eső, és az úton lassan mellém húzódott egy autó. Egy hölgy ült benne, és az ablakot lehúzva valamit magyarázott, és kérdezett. Nem épp egy társalgási pozíció, így kissé elutasító voltam. Akkor előre húzott, és a következő leállónál félreállt. Kiszállt, és bevárva intett, hogy álljak meg. Akkor néztem, céges kocsi volt, az egyik helyi újság logója volt rajta.
A hölgy valami irdatlan gyors szóözönt zúdított rám, közbe kellett vágnom, hogy csak egy kicsi angol! Esett, mondta, hogy üljünk be a kocsiba. Nagy nehezen lábra állítottam a szerelvényt, és bízva abban, hogy csak nem rabol el, beültem mellé. Na, akkor már bemutatkozott, újságíró volt, és megkérdezte használhat-e diktafont. Lassú és türelmes angolsággal kikérdezett az egész útról, magamról, miértekről, és a technikáról. Mikor mindent tudott, megkérdezte, hogy nem mennék-e vissza a városba, és a helyi TV-ben felvennénk egy pár perces riportot. Na, azt már nem! Még felvillantotta az utolsó aduját, a kollégákkal csapnak tiszteletemre egy kis bulit este, ott alhatok nála, és reggel indulhatok tovább….Látta, hogy a kimondott nem nagyon egyértelmű volt, hogy én vissza egy métert sem, így nem is erőltette, már csak egy fénykép erejéig kellett a szerelvény mellé állnom, és mosolyogva integetnem. Esőszerelés, gumicsizma, bukósisak…. Remélem nem valami vicclap lesz, ahol megjelenik. Mert állítólag a jövő hét elején lesz egy cikk belőle. Hát jó!
Elköszöntünk, mondta, hogy a szerkesztőség ablakából látott a főtéren, ahogy indultam, és úgy hajtott utánam, csak ő az alagúton jött ki, és már a második körét tette mikor megtalált. Ahogy visszafordult, még ki sem tudtam hajtani a parkolóból, egy helyi, korombeli sport-kerékpáros kapott el, és kérdezett ki ugyanúgy. Neki is nagyon tetszett az út, meg a napelem, ő egy évre saccolta az utat. (Remélem nem a fizikai állapotom látványa mondatta vele ezt a meglehetősen kényelmes menetet sejtető határidőt.)
Esőben értem oda a fényképekről már ismert hatalmas függőhídhoz, ami a Skjomen-fjordon ível át. A híd lábánál van a parton egy nagy lapos plató, a tájékoztató szerint innen lőtték 1940-ben a németek Narvikot. A híd jó 80 méter magasan ível át a fjord fölött, mesés kilátást nyújtva, főleg háttérben a hatalmas havas hegyekkel. Persze nem esőben, ami a fényképezést is alig engedte. Ballangenig a víz mellett vezetett az út, különösen veszélyes emelkedő nem volt, ott azonban bement a hegyek közé, és bár még a következő fjord partjáig van 19 km, eddig egyelőre majdnem többet toltam felfelé, mint ereszkedtem lefelé.
Megvolt az első norvég alagút, ez csak alig egy km-es volt, Oslóig még igen sokkal, köztük egy-két nagyon hosszúval is találkozni fogok. A 2006-os utamon is nagyon sok alagutat megjártam, de akkor autó vezetőfülkéjében. Most meglepő volt, hogy milyen hangos is a forgalom egy alagútban biciklin ülve. Hat óra volt, mikor találtam egy nagy tó mellett egy alkalmas parkolót hogy kiálljak. 60 km-t jöttem ma, bőven elég. Igaz hogy alig bírtam felállítani a sátrat, orkán erejű, jéghideg északi szél fúj. A víz mellett, annak kisugárzása enyhít valamit a hőmérsékleten, de itt a havas hegyek közt, a magasban, szerintem kutya hideg éjszakám lesz.
A vacsora már meg volt, a napló és a fényképrendezés szintén, most még szerintem valamit veszek magamra, kicsit filmezek, aztán alszok. Mikor az otthoniakkal beszélünk, és elpanaszolják az ottani kánikulát, én meg az itteni későtelet, mindig felvetődik, hogy küldünk egymásnak a helyi időjárásból. Hát most nagyon jól esne legalább egy 10-15 fok plusz!
69. éjszaka az Djupdalsåsen közelében, az Elfjord partján Norvégiában. 68°15’58.87” 16°25’06.51”
