Egy nap alatt bejárni Párizs városát?
Próbáljuk meg!
Filléres városlátogatás, rengeteg élménnyel.
2015.06.03.
Párizs
8 óra 50-kor, menetrend szerint leszálltunk a Párizs-Beauvais repülőtéren. Borús, barátságtalanul szeles idő, 12-13 fok fogadott. Volt létjogosultsága a magammal hozott kabátnak. Az előolvasás közben, még itthon, eléggé ijesztő dolgokat olvastam erről a kifejezetten fapados járatokra specializálódott repülőtérről. Eleve a fővárostól 88 km-re északra levő távolsága, aztán a transzferjáratok bizonytalansága, sőt, az egyik blogban olvastam szó szerinti közelharcról szóló beszámolót, a ritkán közlekedő buszra történő feljutásért.
Na most az én tapasztalatom a következő volt. A leszállás után, az érkező csarnokban a kijárathoz közel ott volt egy pavilon, rajta a felirat: Paris transfer. Itt szépen beálltam a sorba, 2 perc múlva 17 €u lefizetése után kezemben volt a jegy, a tájékoztató táblákat követve átsétáltam a 2-300 méterre levő, 1-es terminál melletti buszmegállóba. Ott sorakozott vagy 10 egyforma fehér, az fentihez hasonló feliratú busz, amiből pár perc múlva egy beállt, lekezelték a jegyet, kulturáltan és nyugodtan beszálltunk, majd mikor megtelt a busz, elindultunk az autópályán Párizsba. Mögöttünk már állt is be a következő busz, ami 10 perc múlva követett bennünket, egyszerre értünk be a fővárosi végállomásra, tolakodás nélkül, egyszerűen, szervezetten. Lehet, hogy régebben, a reptér beindulásakor megvoltak a korábban olvasott szervezetlenségek, de szerintem a busztársaságok rájöttek a nagy üzlet lehetőségére. Mert azért lássuk be, hogy az egy utas 17, a retúr 34 €u, amit a városba történő bejutásért fizetünk, tulajdonképpen drágább, mint maga a repülőjegy. De az utas azért jött, hogy bejusson Párizsba, és nincs már választása, (talán taxi, esetleg autóbérlés, de ezek már más kategóriák) tehát biztos, hogy ki fogja fizetni ezt az összeget, és azért napi sok ezer érkező és indulni szándékozó utassal, bizony ez komoly biznisz, ami megéri a pontosságot, a megfelelő járatsűrűséget, a kényelmes buszokat.
Jó 40 éve, hogy először eljutottam a Francia fővárosba, Nagy Zoli barátommal, két fiatal srác, vegyesen, vonattal, busszal, gyalog, stoppal nekiindultunk felfedezni a „Nyugatot”. Pár napot töltöttünk akkor itt, a Bois de Boulogne Szajna partra néző kempingjében, és jártuk be szájtátva az akkor még csodának tekintett Párizst. Aztán az évek során még jó párszor eljutottam ide, volt hogy egy, volt hogy több napra, társasutazással, egyedül, átutazóban, de ahogy most visszagondoltam, eltelt bizony 18 év, mióta nem jártam itt.
A busz, másfél órás út után, a Bois de Boulogne sarkánál, a Neuilly negyedben, a Porte Maillot buszpályaudvaron rakott le. Itt is még hűvös, szeles, borult idő volt, így vágtam neki az itthon elkészített útiterv szerint a városnak. Az első sarkon éreztem, hogy valóban a “Fények (és a kulináris élvezetek) városában” vagyok.
Természetesen gyalog, metró, vagy más helyi közlekedési eszköz nem volt betervezve. Párizsnak nincs a szó szerint vett értelemben a történelembe mélyen visszanyúló, ókori látnivalója. Amit megnézünk, az a kései középkor, de leginkább az újkor emlékei. Ha Rómára érvényes volt az a törekvés, hogy a rendelkezésemre álló egy nap alatt hangulatokat, impressziókat szívlak magamba, az fokozottan érvényes Párizsra. Amiket „kell”, vagy érdemes belülről is látni, vagy végignézni, azt már az évek alatt megtettem. Ez a nap, egy séta volt a város utcáin.
A buszpályaudvarról jobbra lefordulva a a Place de la Porte Maillot térre érünk, és itt balra kanyarodva máris a hosszú, nyílegyenes sugárút itteni szakaszára, az Avenue de la Grande Armée-re jutottam.
Ha sikerül egy gyalogos zöldnél kiszaladnunk az út közepére, pontosan egyvonalban láthatunk három diadalívet, és egy obeliszket. Jobbra a La Défense modern négyszögletes beton-üveg kapuja, a 100 m magas Grande Arche, ami a nyugati kiindulópontja a Párizst 10 km hosszan, kelet-nyugati irányban átszelő történelmi, kiemelkedő jelentőségű épületekkel, és emlékművekkel jelölt útvonalának, az Axe historique-nak. A másik irányba nézve pedig egész közel ott a Diadalív, távolabb a Concorde tér obeliszkje, majd a messzeségben a Louvre diadalív zárja a képet, és a hosszú sugárutat.
Most tehát a Grand Armée-n indultam, az árnyas fák alatt éttermek, motorszalonok nyálcsorgató kínálattal, csodákkal, olyanokkal mint a Norton, vagy az Indian szalon. Egy üzletből mennyei illatok kúsztak ki az utcára, a felirat, Boulangerie-Pátisseire rögtön magyarázatot adott az illatokra, egy igazi francia pékség. Rögtön eszembe jutott, hogy tegnap este óta nem ettem. Még meleg volt a friss-ropogós 25 dekás botkenyér a baguette, és kifejezetten finom, erős, és végre férfias mennyiségű a presszókávé, amit mellé kértem. A kenyér 1, a kávé 1.30 €u. Az üzlet előtt egy pad, és kényelmesen megreggeliztem, megkávéztam.
Pár saroknyira ott álltam a Charles de Gaulle – Étoile, az „igazi” Diadalív lábánál, az ugyancsak róla elnevezett tér előtt, és valóban csak álltam, mert az egész tér, egy saroknyira hatalmas rendőri készültséggel, és kordonnal le volt zárva. Az, hogy az ív belsejében ott lobogott a hatalmas trikolor, a francia zászló, jelezte, hogy valami komoly esemény zajlik. A teret csak a külső körön, a Rue de Tisitt-en lehetett megkerülni, így jutottam át a túloldalra, a Champs-Élysées felöli részre.
Itt már a külső kordonon beengedtek, ekkor derült ki a miért, VI. Fülöp spanyol király épp velem egy napon tette tiszteletét a franciáknál, csak Ő még ráadásul koszorúzott is az Arc de Triomphe öröklángjánál, a diplomáciai protokoll elmaradhatatlan szertartáshelyén. Hát ezért volt lezárva minden, az egész tér, a Champs-Élysées teljes hosszában, sőt, a metróállomások is. Megadták a módját! Rendőrmotoros század gyűrűjében megérkezett a király, François Hollande francia elnök, és tábornokok tömege fogadta, himnuszok, koszorúzás, majd a mellékutcából több száz lovas rendőr, csendőr ügetett elő Pazar díszegyenruhában, és két oldalt sorfalba állva, közrefogva a király limuzinját díszmenetben végigvonultak a sugárúton.
Hatalmas tömeg kísérte, a két nemzet zászlaival feldíszített széles járda alig bírta átengedni ezt a rengeteg embert. Próbáltam lemaradni, nézegettem a luxusüzletek kirakatait, és a deréktájon megint rábukkantam egy McDonalds-ra. Próba szerencse, használjunk ki minden lehetőséget, és meglepetésemre itt is ingyenes, kód nélkül használható WC volt. Ezzel kapcsolatban csak egy kis megjegyzés, Párizsban nem kell a „szükség” ügyében kétségbeesni, ha eljön az idő, egyszerűen figyelmesen szét kell nézni, hisz elég sűrűn, főutcákon, keresztezések közelében rejtőzik egy-egy jellegtelen, ovális alakú kis kabin, ami ingyenes, automata nyilvános WC. Tiszták, jól felszereltek, higiénikusak, egy személyesek, gombnyomásra nyílnak, szóval ez ügyben nem lehet gond.
A sugárút vége felé az Elysée-parkba szélesedik az utca, balra, a park mélyén a diplomáciai hírekben gyakran hallott Elysée-palota, ahová most is a spanyol király visszatért, jobbra pedig Grand Palais hatalmas kiállítási csarnoka. És máris megérkeztem a Concorde térre, erre a hatalmas, meglehetősen kaotikus, rendezetlen forgalmú térre, aminek kétségtelenül legszebb díszei a 2 szökőkút ( a folyami és a tengeri hajózás jelképei), valamint az Egyiptomi obeliszk.
Az aranyozott díszkapun belépve a Tuileriák kertjébe (Jardin de Tuileries) érek. Rengeteg ember itt is, a bejáratnál levő nagy medencét körül ülik, távirányítású hajómodellek szelik a vizet, kacsákat etetnek, ha nem fújna annyira szél, még idillinek is mondhatnánk a képet. A sétány végét a Tuileriák kijárataként, illetve a Louvre bejárata gyanánt a Carousel-diadalív zárja le, ami egyben a 10 km-es nyílegyenes Axe historique-nak a vége is, és a harmadik diadalív rajta. Diákcsoportok, rengeteg fekete bőrű, afrikai árus, büfé autók, és mindenki küszködik a komoly porviharokat felkavaró széllel. Az egyik diákfiú kezéből kikapta a szél, ha jól láttam a térképét, és jó 400 métert futott utána, mire a Louvre karéjában, az üvegpiramisnál utolérte.
Louvre. Ez is egy olyan hely, amire, ha az ember komolyan érdeklődő, és precíz akar lenni, akkor nyugodtan rá lehet szánni három napot, de még annak a végén sem mondhatjuk el, hogy minden csodát láttunk a múzeumban, amit érdemes megnézni. Erre egy-két órát nem szabad szánni, az már szentségtörés számba megy, de legalábbis értéktelen felületesség. Körbejártam, (sokadszor) a rengeteg vitát és kritikát kiváltó üvegpiramist, majd a Pont de Carousel-en átmentem a Szajna túloldalára.
Itt támaszkodnak a rakpart kőkorlátjához a Bouquinist-ok, a híres párizsi könyvárusok bódéi. Még nyelvtudás nélkül is élmény böngészni a kínálatot, és igazából felsorolni is lehetetlen, milyen kincseket lehet itt kifogni. Régi plakátok, sok éves újságok nyomdai állapotban, rengeteg kincset érő bakelit-lemez, könyvek első kiadásai, vagyont érő képregények, és stb. Itt mindig tömeg van!
Lejjebb a Pont des Arts, a gyalogoshíd, a Clochard-ok, a francia bohém hajléktalanok megszokott, éjjel-nappali találkozó helye. Még fiatal koromban egyszer én is eltöltöttem köztük egy fél éjszakát, befogadtak, rendkívül jó hangulatban telt az idő, zenéltek, énekeltek, szólt a gitár, járt körbe az olcsó vörösboros üveg, szóval a félelmetességnek még nyoma sem volt. Nem tudom most is így van-e még, ugyanis érkezésem előtt egy nappal lezárták a hidat. Az ok, a mostanra világszerte felkapott szerelem-lakatoknak Párizsban ez volt a legfőbb gyűjtőhelye. Éveken át akasztották az optimista párok a lakatokat a híd korlátjára, mígnem egy-két helyen kidőlt a korlát a súly alatt. Számítások szerint 40 tonnányi lakat terhelte már a korlátokat, így egy nappal korábban a hidat lezárták, és elkezdték levágni a lakatokat, pontosabban korlátostól, mindenestől levenni, és vinni a beolvasztóba. Még a feljárónál, és a híd egy 10 méteres szakaszán sikerült lencsevégre kapnom a maradékot, de így tett épp akkor egy-két TV társaság is. Mindenesetre gyorsan dolgoztak.
A Cité-sziget bejáratánál, a Pont Neuf-híd lábánál, a baloldali ágban végtelen hangulatos lakóhajók úsztak a Szajnán. Már Amszterdamban is kellő irigységgel csodáltam meg ezt az életformát, itt is el tudtam volna képzelni magamat egy ilyen lakóhajó gazdájának, de még ideiglenes lakójának is. Bár, biztos nem olcsó dolog. Valahol olvastam, hogy a francia komikus-színésznek, Pierre Richard-nak is itt van valahol a hajója, ahol él. A Pont Neuf-on bementem a Citére, és IV. Henrik szobra körül, a korláton már elég szép számban megjelentek az új lakatok.
A Cité-szigete sok ikonikus párizsi építménynek ad otthont. Rögtön a Pont Neuf után a Qui du Orfévres, a Maigret filmekből ismert Rendőrpalotával, (most vagy 50 kék rendőrségi mikrobusz parkolt, gondolom a királyi látogatás miatt készenlétben) az Igazságügyi palota (Palais de Justice) és a Conciergerie, a volt börtönerőd, aztán természetesen a két templom, a Notre Dame és a Saint Chapelle. Szintén csak azt kell mondanom, mindkettőt többször, aprólékosan megnéztem belülről, a Notre Dame tornyába is felmásztunk Nagy Zoli barátommal, és talán a torony ólomborítású teteje még mindig őrzi a neveinket, amit mélyen belekarcoltunk az utókor számára, igaz ez már közel 40 éve történt. Körbejártam a csonkatornyú templomot, barter- alapon megint fényképezkedtem egy kislánnyal, majd átsétáltam a Szent-Lajos szigetre. Ez a csendes eleganciát, és határtalan jómódot árasztó kis sziget, érdekes módon még most is csendes volt. Pár évvel ezelőtti emlékezetes film élményem volt a „Szent-Lajos sziget hídjai” c. film.
És akkor a Pont de la Tournelle-n át vissza a mába, vissza zsúfolt rakpartra. Egy búcsúkép a Notre Dame vízre néző boltíveiről, egy rövid séta a Jarden Viviani rózsái közt, (egy kis zöld sziget a házak közt), majd a Saint Germain, és főutcája a Boulevard Saint-Michel, a Boul’Mich.
A Latin-negyed, köztudomásúan a párizsi diákság központja. Itt található a híres Sorbonne egyetem, a Pantheon, és a Luxembourg kert. Errefelé már lazább a hangulat, a sok fiatal, a Clochard-ok, az utcai árusok igazi hangulatot varázsolnak az árnyas fák alá. Az egyik kis üzletben vettem egy üveg ásványvizet, mert megint kezdem megszomjazni, délutánra ugyanis kicsit megszelídült az idő, a kabát bekerült a táskába. Egy rövid sziesztára beültem a Cluny-park hangulatos, csendes zöld szigetére, a lábaim megint kezdtek jelezni.
Végig sétáltam Luxemburg parkon, majd a Fontaine de l’Observatoire-nál, Foche marsallnak, az első világháborús tábornoknak a Párizsban látott sokadik szobránál kiértem a Boulevard de Montparnasse-ra. Meglepően csendes volt az Eiffel-torony felé vivő széles sugárút. Itt különösebb látnivaló még nincs. Megéheztem, a pályaudvar közelében egy pékségben megvettem a napi második 25 dekás baguettemet, és ennyi is maradt az aznapi adag. Melegedett az idő, vettem egy Lidl-ben még egy ásványvizet, kiültem egy csendes parkba, és adtam a testnek, hogy bírja még a hátralevő időt. Ráláttam egy egyszerű kis szállodára, nagy árengedményt hirdettek. Kellőképpen fáradt és álmos voltam ahhoz, hogy elgondolkodjak egy olcsó szállodán, és még tartalékom is volt annyi, hogy egy 30-35 €u-t megkockáztassak. De bizony ez az egy csillagos, egyszerű kis garniszálló, a nagy engedményével 60 €u-t kért egy éjszakáért! Úgyhogy, maradt az utca, a séta.
Jóllakva, felfrissülve, bár fájós lábbal mentem tovább, a következő célpont a Montparnasse pályaudvar volt, innen (is) indulnak a legújabb TGV szerelvények. Fényképek, egy kis nosztalgiázás, (1981-ben innen indultam az első TGV szerelvények egyikével, az első kiépített vonalon Lyonba. 300 km/ órával!). A pályaudvar mellett magasodik Franciaország 2011 óta „csak” második legmagasabb épülete, a Montparnasse torony. Sajnos „keményen” belépős, így a magaslati panoráma most kimaradt. (1981-ben megvolt.)
Tovább az Invalidusok dómja felé. Itt a bejáratnál érdekes dolog fogadott. Többször voltam már itt, besétáltunk, szétnéztünk, megcsodáltuk Napóleon vörös porfír síremlékét, majd mentünk tovább. Most, a kapuban 3 színes bőrű katona, állig gépfegyverben, és a terelőkorlátokkal egy asztalhoz terelnek, vetkőzni, táskából mindent kipakolni. Aknakeresős letapogatás, mint a repülőtéren. Már bántam, hogy nem csak az utcáról néztem meg. Besétáltam a parkon keresztül, a Dóm keményen fizetős lett. Megyek vissza, amerre jöttem, zárva. Nagy nehezen találtam egy katonát, megkérdezni vajon merre szökhetek meg én innen, hát csak pár száz métert kellett gyalogolnom, még az egész objektum egy teljesen más utcára nyíló hátsó bejáratán ki tudtam jönni. Maradandó élmény.
Pár száz méter az Avenue de Touville-n, majd a Place Joffre-n és máris a régi katonai gyakorló téren, a Mars mezőn voltam, előttem pedig ott magasodott a mindenképp első számúnak tekinthető Párizsi jelkép, az Eiffel-torony. Persze a hatalmas zöldterületnek, a Mars mezőnek is megvan a maga története. A füvön mindenütt piknikező csoportok, párok hevertek, szólt a gitár, az ének, a lemenni készülő nap fényében rendkívül jó hangulat uralkodott. Az innivalóról sok-sok „önjelölt csapos” gondoskodott, egész szervezett csapatok, többnyire arabok hordták és kínálták jeges vödrökből a pezsgőt, sört, bort, mindent ami a hangulat feldobásához kell.
Mire ideértem, egy kicsit már leblokkoltam. Nagyon fáradt voltam, fájt a lábam, és mivel tudtam, hogy gyakorlatilag a nagy kör bezárult, innen már csak a közelben levő Diadalívhez akarok visszamenni, majd a transzfer busz megállójához, és erre előttem volt még egy egész hosszú éjszaka, meg egy reggel, megadtam magam, és a kabátomat leterítve én is leheveredtem a fűre, élveztem a fölém magasodó torony látványát, és hallgattam a körülöttem zajló nyüzsgő életet. Így ejtőztem jó két órát, majd mikor kezdett szürkülni, erőt vettem magamon, és besétáltam a torony alá.
Itt is ugyanazzal a terrorizmustól való félelemmel találkoztam, a toronyba is csak repülőtér szintű motozás, átvilágítás után lehet feljutni. Megmondom őszintén, kicsit szomorúság fogott el. Olyan rossz az, mikor az embernek a leghétköznapibb, legjobban várt élményeit is a félelem kell hogy bekeretezze. Mindenképp levon valamennyit az élmény élvezeti értékéből. Természetesen nem mentem fel a toronyba. Rengetegen voltak, sajnos a tolakodó utcai árusok, az ide tömörült koldusok percenként nyomtak valamit szinte a szádba, komoly figyelmet vont el az állandó visszautasítás.
Felsétáltam a Trocadéro dombra, ahonnan a Chaillot-palota öleléséből gyönyörű, képeslapra kívánkozó kilátás nyílik a Szajnára és a Toronyra. A Palotát épp átépítik, de a híres szökőkút működött. Mutatványosok, táncosok, igazi nyüzsgő élet folyt itt is, hatalmas tömeggel. Már kigyúltak a fények Tornyon, mikor visszasétáltam a Mars-mezőre. Megint leheveredtem a fűre, és élveztem a körülettem zajló életet. 10 után a tornyon bekapcsoltak egy sok ezer villanó fényből álló világítási rendszert, ami aztán minden órában 10 percig működött, pazar fénybe vonva az „Öreg Hölgyet”.
Bár a szél megint megerősödött, de nem volt hideg, telihold is volt, hihetetlenül hangulatos volt ez az éjszakai szieszta. Hajnal 2 körül kezdtek csak oszlani a csoportok, igaz, addigra már azért a kihordott szeszmennyiség is hatott, az egymást megkívánó fiatal párok már nem túl messzi bokrokba vonultak el az úttól, és sajnos a mind jobban begőzölő rapper-csapatok, a színes-bőrű csoportok is kezdtek mind hangosabban, mind agresszívebben viselkedni, úgyhogy én is szedtem a sátorfámat.
Visszamásztam a Trocadéro dombjára, még egy pillantást vetettem az akkorra már sötétbe burkolódzó Toronyra, és a Kléber sugárúton visszaindultam a Diadalívhez. Az elegáns sugárúton néma csönd volt, néha egy-egy kései, (vagy korai?) taxi húzott el. Egy megrázó „élményem” is volt itt. Mentem a járdán, elgondolkodva, mikor egy nagyon szomorú látványba botlottam. A járdán, keresztben a fal mellet egy szivacs matrac a földön, rajta egy fiatal anyuka, és négy (!) orgonasíp szerűen született kislány aludt összebújva, egy szál pléddel betakarózva. Nagyon rossz volt látni, és hiába próbáltam magamtól a képet elhessegetni, még hosszú ideig csak azoknak a kislányoknak, annak a családnak a jövőjére tudtam gondolni.
Vissza értem a Diadalívhez, a hatalmas zászlót már levették, csönd volt. Átszaladtam az úttesten, egy fényképet csinálni az öröklángról, a koszorúkról. Ahogy megálltam előtte, a semmiből két gépkarabélyos katona bukkant fel. Mondtam, hogy csak egy fénykép…. A szigorú válasz az volt, hogy igen, de csak EGY fénykép, és húzzak onnan! Megtörtént, és mind a hárman pillanatok alatt eltűntünk, mindenki a saját dolgára.
Én rátértem a kihalt Champs Elysee-re, megint végigsétáltam oda-vissza. Egy-két kávézó, étterem volt csak nyitva, járókelő szinte senki. Kicsit meglepődtem, hogy ezt mennyire kiélvezi egy másik, a jelek szerint masszívan itt élő faj, ugyanis a járdán lépten-nyomon hatalmas patkány-rajok vonultak át, tűnve el éttermek, luxus üzletek ajtai alatt, a legkisebb réseken, bebújva az utcai teraszok alá, szóval… Kicsit megborsódzott a hátam a látványtól. Aztán az sugárút közepén egyszer csak egy hatalmas csattanás. Forgalom szinte semmi, egy-két taxi, ilyenkor azért művészet karambolozni. Egy mellékutcából kihajtó hölgyikének sikerült, oldalba kapta a szerencsére üres taxit, és szemmel láthatóan totálkárosra amortizálta mindkét kocsit. Ami nagyon látványos volt ebben a szerencsétlen estben, az a következő 15 perc volt. Egy perc múlva már hallatszottak a szirénák. A második percben, ebben a sorrendben, de 60 mp-en belül a következők érkeztek: rendőrség, mentő, autómentő, és egy kisbusznyi takarító brigád. Pár gyors fénykép, (semmi felkrétázás ám) két könnyű sérült bekötözése, a két autó egy trélerre történő felvontatása, a takarítók valamivel felszórták a baleset helyére kifolyt üzemanyag, hűtővíz maradványait, összeseperték, felporszívózták, mindenki ment a dolgára, és 15 perccel a koccanás után nyoma sem volt semminek, mintha meg sem történt volna! (Van még mit tanulnunk.)
Lassan pirkadt, még lesétáltam a Concorde térig, bár ezt már szinte automatikusan tettem, vittek a lábaim, de már nagyon fáradt voltam. Aztán már világosban vissza, túl a Diadalíven, a 7 órás nyitás után nem sokkal érem oda az előzőnapi pékséghez. Megvettem a reggeli baguettet, a kávét, még kisétáltam a Bois De Boulogne parkjába, leültem egy padra, és megreggeliztem. Nézelődtem még egy bő órácskát, majd visszasétáltam a Porte Maillot-i buszmegállóba. Megvettem a jegyet visszafelé is, 17 €u-ért, beszálltam, és 10 percen belül indult a fehér busz.
A hazafelé út már zavartalan és eseménymentes volt, minden ment a maga útján, utasfelvétel, 13 órakor beszállítás, 13.25-kor felszállt a dugig tömött 800-as, majd 15.50-kor landoltunk Ferihegyen. Ott a párszáz méteres frissítő séta, átbuszoztam a Ferihegy vasúti megállóhelyig, és 19.15-kor megálltam Szegeden. Nagyon fárasztó volt, főleg a végére, gyakorlatilag 60 órát nem aludtam, csak mentem. Szerény számításaim szerint mindkét nap megvolt a 35-40 km. Kimerítő volt, az anyagi lehetőségek miatt rendkívül takarékos és visszafogott, de amit láttam, amit megint csak átéltem, mindenképp megérte!
