Franciaország, Korzika GR20, 3. befejező rész
… másnap reggel, a hajnali szokásos ébresztő után próbáltam magam összeszedni. Mivel a pajtában aludtunk, így megspóroltam azt a reggeli tornát amikor az összefagyott sátorlapot próbáltam beletömni a hátizsákomba. Ezzel időt is nyertem, így volt lehetőségem megfőzni egy gyors teát.
Persze a reggeli ordibálás és kapkodás most sem maradhatott el.
Azt még nem említettem hogy nagyon nem mindegy hogy milyen sorrendben rakod be a dolgokat a hátizsákodba. Útközben hogyha valami kell belőle akkor az egész sor, azaz több mint 100 ember nem fog megállni a kedvedért. Ilyenkor ki kell lépni oldalra és villámgyorsan megkeresni azt ami kell neked. Azaz általában csak pár perced van arra hogy pl. megkösd a cipőfűződet, elő vedd a kulacsodat, stb.
Egyébként az hogy mi ezt a távot mindössze 10 nap alatt teljesítettük, a kapitányunk hülyesége volt az oka. Ugyanis nem egyszer megtörtént hogy két etapot csináltunk meg egy nap alatt.
Ez azért is veszélyes mert ilyenkor az emberek nagyon fáradtak és elég hogyha valaki megcsúszik, máris többszaz méterrel lejjebb találhatja magát egy szakadékban. Ugyan volt olyan hogy összekötöttük magunkat kötéllel de ez is baromi veszélyes tud lenni. Mert ha csak egy ember csúszik meg akkor a többi öt-hat még megtudja fogni de ha egy magával rántja a másikat és az a következőt, akkor mind az öt ember meghalhat. Pontosan ezért sem érdemes túl sok embert összeköltözni. Amiben sokan nem gondolnak bele hogy ilyenkor nem csak a fizikális kimerültség okozhat problémát hanem a mentális is. Az ember teljesen befásul pár óra után és olyan is van hogy hallucinálsz. Ilyenben is volt részem és baromi ijesztő tud lenni. Ugyan nem itt a hegyen, de megtörtént velem hogy egy egész éjszakai menetelés után, hajnalban ahogy mentünk, hirtelen egy egész, fehér lovakból álló ménes rohant felém. Furcsa érzés, na.
Már délután volt amikor az egyik kapaszkodás közben az omester hátranézett és meglátta hogy rajtam a síkesztyű van. Elkezdett velem azonnal ordítani hogy az a tartalék kesztyűnk és azonnal húzom fel a szövet kesztyűt. Persze ekkor az én kesztyűm már régen a teherautón volt, illetve a laktanyában. Újoncként természetesen nem nagyon pofázhattam vissza de azért mondtam hogy az én kesztyűm az el lett küldve mivel állandóan vizes volt és esélyem sem volt megszárítani… ekkor jött oda a tizedesem és behúzott egyet nekem. Nem volt elég hogy ritka volt a levegő és hogy akkor már több órája másztam fölfelé, még csillagokat is kellett néznem. Az egyik pihenőnél kitaláltam a tutit: elővettem az egyik zoknimat aminek ugyanolyan színe és anyaga volt mint a kesztyűnek, majd ráhúztam a kezemre és ökölbe szorítottam azt. Így pont úgy nézett ki mint hogyha a szövet kesztyű lett volna rajtam…
Mint korábban is mondtam, a táj egyébként önmagában gyönyörű. Korzikának van egy különleges kisugárzása amit eddig még máshol nem nagyon láttam. Képzeld el ahogy egy hegycsúcson állsz és magad körül csak a felhőből kibújó többi hegyek csúcsait látod.
Persze rácsodálkozni a tájra nem igazán volt időnk, mert állandóan hajtottak bennünket. Enni és inni is csak akkor volt lehetőségünk hogyha megengedték. Annyit még tudni kell hogy a GR 20 útvonalán csakis a kijelölt helyeken lehet táborozni. Vagy a kőből rakott menedékházban ahol sokszor még áram sincsen vagy pedig a menedékház mellett a saját sátorban. Mivel mi télen mentünk és a park egyébként is le volt zárva ezért mindig ott táboroztunk le ahol éppen tudtunk. Jelentősége különben sem volt mert állandóan a hóban kellett sátorozzunk. Szóval már sötétben érkeztünk meg és szerencsétlenségemre ugyanazzal a tizedessel voltam egy sátorban egész végig, aki korábban megütött. Ekkor még újonc voltam és a tizedes elküldött hogy töltsem meg mindenkinek a kulacsát a közeli kis zúgónál. Namármost amíg a víz alá tartottam a hat-nyolc kulcsot addig természetesen folyt a jéghideg víz a kézfejemre is. Amikor visszamentem, a többi kulacsot a mellkasomhoz szorítottam az utolsót pedig a bal kezembe tartottam. A többiek ki akarták venni a bal kezemből a kulacsot de nem tudtam szétnyitni a kezem. Valószínűleg eléggé megijedhetett a tizedes is mert a dugi vodkával kezdte el dörzsölni a kezemet, ami kvázi érzéketlenre es kékre fagyott. Ebből a kis történetből is látszik hogy annyira féltünk újoncként az esetleges szankcióktól hogy inkább kockáztattuk az egészségünket.
Pár napos túra után végre elérkeztünk Vergio-ba, amely az addigi útvonalunktól kissé lejjebb volt található, 1478 m-es magasságon. Itt van a Légió egyik hegyi központja. Nem kell nagy dologra gondolni…egy hosszúkás, kb. 50 m hosszú épületről van szó az erdőben, pár szobával és vaságyakkal. Kb olyan érzésed volt ha benne voltál mintha egy tengeralattjáróba lennél. Ezt a helyet egyébként is igen hamar megismertem annak idején mert innen indultunk arra a tesztre, ami után megkaptuk a hegyivadász jelvényüket. Ez is megérne egy külön fejezetet hiszen irgalmatlan és emberpróbáló körülmények között kell teljesíteni a távot. Ha jól emlékszem, hat órád van arra hogy megmássz három hegyet. Kvázi ez azt jelenti hogy végig futnod kell, természetesen a hegyekre is. Egy ilyen alkalomkor láttam olyat hogy a srác annyira kiszáradt hogy ha összecsípted a bőrét, akkor az úgy maradt. Mentő vitte kórházba.
Megérkezvén mégis örültünk mert ez azt jelentette hogy hosszú napok után végre először ágyban aludhatunk. Még ha nem túl kényelmesen is.
A másik ok amiért nagyon örültem az az volt hogy végre, kilenc nap után meg fürödhettünk. Azért kilenc napig izzadni és nem fürödni, nem túl jó dolog. Itt már tényleg igaz volt az hogy a saját szagunkat sem bírtuk de tényleg.
Azt sem említettem hogy nekünk a hátizsákokra kötelező volt vízálló huzatot rakni hogy ne ázzon szét mindenünk, útközben. Az előző fejezetben írtam hogy sajnálatosan elveszítettem a borotválkozo felszerelésemet, ami után nem győztem takargatni az arcomat hogy ne lássák hogy szőrös vagyok. Amikor Vergioban végre normálisan ki tudtam pakolni a hátizsákomból, akkor vettem észre hogy a borotválkozó felszerelésem végig ott volt a külső huzat aljában. Ezért nem találtam a hátizsákomban. Mondjuk az vesse rám az első követ aki félhomályban és – 14 °-ban, egy átmasírozott nap után, a hóban megtalálná ezt a cuccot a huzatban.
Másnap elindulván, lélekben már örültünk mert tudtuk hogy innen már csak egy napi járásra van a végső állomás. Viszont azt is tudtuk hogy ez lesz a legkeményebb szakasza az egész túrának, hiszen meglátogattuk Korzika egyik legmagasabb csúcsát a Monte Cintot. Már önmagába ide felmászva az ember kiköpi a tüdejét nemhogy ezt még “beleépítve” egy túrába tegye meg.
Egyébként hogyha ezt a túrát csinálod, simán megtörténhet veled az hogy egy hegygerincre állva, fél óra alatt akár 20 °-ot is eshet a hőmérséklet. Ez úgy történik hogy állsz a sziklákon a hegygerinc alatt és süt rád a nap majd hirtelen a másik oldalról felhők esnek át a peremen amely rendkívüli hideget és csapadékot hozhat magával. Mondjuk ez télen nem igazán történik meg mert egyébként is baromi hideg van.
Szóval miután megmásztuk a Monte Cintót és készítettünk pár arcunkra fagyott mosolyú képet, végre elindultunk Calvi felé.
Utunk legutolsó szakasza volt az egyik legfélelmetesebb is. Mégpedig azért mert van pár olyan sziklafal ahol láncok vannak kifeszítve hogy ne essen le senki a mélybe. Mint mondottam rajtam egy olyan hátizsák volt amiben még plusz bekerült egy egészségügyi készlet az egész szakasz számára, illetve kopaszként megnyertem egy 9 mm-es kötelet illetve kb. 10 db karabínert. Ez olyan plussz 6-8 kg-ot jelentett. Lehet hogy ez így nem mond semmit de talán érzékeltetni tudom azzal hogyha elmondom hogy olyan is volt hogy más túrákon inkább nem vittük a gázfőzőt, hanem helyette csak egy melegítő tablettát. Ezzel vállalva hogy esetlegesen nem eszünk meleg ételt de legalább spóroltunk kb. 20 dkg-ot. Szóval amikor dekagrammokon spórolsz akkor nagyon fájó tud lenni hat 6-8 kg plussz a zsákban. Szóval ezzel a rohadt nagy zsákkal a hátamon kellett a havas sziklafalon és a jeges láncot markolva lefelé mennem. Egyébként a mai napig nem értem hogy hogy nem törte össze magát senki. Ezután a szakasz után viszont majdnem sikerült eltörnöm a lábamat. Ugyanis a hó alatt tele volt lukakkal a terep. Ezen a részen már nem egymás után mentünk hanem mindenki próbálta megtalálni az ideális ösvényt.
Képzeld el azt hogy fáradtan mész lefelé egy eléggé meredek lejtőn, majd hirtelen a lábad becsúszik egy térdig érő gödörbe, ámde a lendület et és a közel 20 kg-os hátizsák tovább viszi a felsőtestedet és kvázi előrefelé esve, eltöröd a térdedet.
(sajnos erről a részről nem maradt fent képem, így kerestem róla egyet az interneten)
Csodával határos módon azonban senki sem törte össze magát és késő délután végre megérkeztünk egy parkolóba ahol már vártak a teherautók. Mielőtt felszálltunk volna rá a helyi újság gyorsan lefényképezed bennünket. Persze a laktanyába megérkezve sem pihenhetünk mert mindig a felszerelés az első.
Akármennyire és veszélyes és kimerítő volt ez a túra, életem egyik legnagyobb élménye marad.
Olyannyira hogy pár barátommal már tervezzük hogy megint megcsináljuk, jövőre.
