Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 4. rész. Loch-Ness.
Az előző részben elindultam Invernessből.
2016.06.16. Csütörtök.
Zavaró momentum nélkül, csendesen telt az éjszaka. A vastag talajtakaró kényelmes derékaljat biztosított, a csendesen szitáló eső monoton zizegése a sátorponyván pedig jó altató-muzsikának bizonyult. Na meg, fáradt voltam! Mindenesetre 9 óra után néztem meg először az időt. Észheztérés után az első gondolatom a kávé volt. Szinte addiktív kávéfogyasztónak számítok, általában a napi hat cukor és minden egyéb cicoma nélküli „szűz” kávé megvan. Ez úgy, hogy reggel lefőzöm az adagot, és egész nap rájárok, természetesen rövid idő után már hidegen iszom. Térek-fordulok, egy korty kávé. Néha észre sem veszem, annyira automatikus a mozdulat. Na, ez most másfél hónapig nem lesz. Különösebb hatása már nincs rám a fekete italnak, ha este fél tízkor húzok még egy nagy adagot, attól háromnegyed tízkor már békésen tudok aludni. De az elvonás…. Az kemény lehet! Izlandon ugyanez volt a helyzet, ott úgy oldottam meg, hogy vittem magammal gyógyszertári koffein tablettát, és napi csökkenő adagban az első héten szedtem. Nem is volt semmi fejfájás, vagy egyéb hiányérzet. (Skandináviában, mivel amúgy is főztem mindennap gázzal, a kávé is megvolt minden nap.) Most ez sem volt, rögtön az első reggel belevágtam a koffein-nélküliség közepébe. Szerencsére, és furcsa módon, semmit nem reagált a szervezetem, észre sem vettem, hogy nincs bennem a napi adag, sőt, a harmadik napon már eszembe sem jutott.
A reggeli,- valószínű legközelebb csak a változáskor írom le – természetesen mogyoróvaj volt 4 szelet tartóskenyérrel. Egy nagy szívás a közeli csermelyből a víztisztító csövecskéből, és indulhatott a nap, na meg én is. Visszatérve az aszfaltra egy új dolgot kellett megszoknom. Mikor a szigetországban vagyok, egy-két napig mindig zavarban vagyok zebráknál, útkereszteződésekben. A baloldali közlekedés! Londonban minden átkelőnél fel van festve a felszólítás, hogy balra nézz! Ott sokan vannak a világ „jobbos” országaiból vidéken, Skóciában már nem találkoztam ezzel. Két maradandó élményem van ezzel kapcsolatban. Először, mikor az európai körutamon St. Maloból, tehát Franciaországból komppal, biciklivel áthajóztam Jersey-szigetére, ami a Csatorna-szigetek egyik tagja, és így angol felségterület. Érkezés után tekertem ki a kikötőből, és az első párszáz méterig zavarban voltam attól, hogy miért jön minden autó (az a 3-4) szembe a forgalommal. Ugyanígy jobbra szabályosan indexelve befordultam a körforgalomba, hát ott is mindenki az óramutató irányával megegyezően keringett! Ekkor már gyorsan megvilágosodtam…. És, senki nem dudált rám. A másik, szinte rémálom akkor volt, mikor az Izlandi utam után három hétre megálltam Londonban Kislányomnál. Több biciklis városnézést is tettem, London legelképesztőbb forgalmú belvárosában, Oxford Street, Piccadilly Circus környéke, hidak, hát, mit mondjak? „Élmény” volt!
Szóval itt is meg kellett szokni, hogy én gyalogosan az út jobb oldalán megyek, szemben a forgalommal. Így láttam mi jön, és ha túl szűk volt az út, le tudtam húzódni. A kérdés persze adódik, miért nem mentem gyalogos úton, csapáson, esetleg bicikliúton, hát egész egyszerűen azért, mert nem volt. Az egész túrán ilyenekkel talán ha 10-15 km. hosszan találkoztam. Többször kaptam, főleg az első időkben „szívbajt”, mikor a jobb oldalon, az aszfalton sétálva kényelmesen, elgondolkodva ballagtam, hisz láttam, hogy az előttem levő hosszú úton nem közeledik semmi. És akkor, az épp elhagyott kanyarból kirobbant egy autó, busz, kamion, és hátulról elrohant mellettem. A reflex, hogy ez az én sávomban jön, (pedig nem) mindig leugrasztott az útról. Aztán volt azért olyan is, hogy hátulról épp mellettem előztek, és akkor bizony párszor súrolta a kabátomat a karosszéria. De, legtöbbször lehetetlen volt máshol menni, mint az aszfalton.
Az eső állandóan ott lógott fölöttem, és a legkellemetlenebb az volt, hogy 10 percig esett, aztán 10-20 perc szünet következett. Beöltözni nem volt érdemes. A hőmérséklet általában 9-10 fok körül mozgott. Gyakorlatilag rajtam volt minden ruhám. Az esővédő öltönynek –bármilyen vékony is az anyaga – megvan az a tulajdonsága, hogy szigetel, nem enged át semmit. Hisz azért vízhatlan, azért esővédő. De ez sajnos fordítva is igaz, kifelé sem enged sem levegőt, sem a test páráját. Ami, nevezzük nyugodtan izzadságnak, bizony egy cipekedős gyalogtúrán kikerülhetetlen. A képlet tehát az volt, hogy ha nem vettem föl az esőszerelést, akkor a gyengén szitáló, permetező csapadék rövid félórán belül ronggyá áztatott. Kívülről. Ha felvettem, és olyan lettem, mint egy fóliába csomagolt csirke, akkor az izzadtság, a beszoruló levegőzetlen pára fél óra alatt ronggyá áztatott. Belülről. Tehát, elég nehéz volt dönteni…
Ennek a szinte állandó, gyenge permetnek, és a 100% alá ritkán jutó páratartalomnak köszönhetően burjánzott a természet körülöttem. Hihetetlen színek közt haladtam, a zöldnek soha nem látott harsány árnyalata volt az alap, és mivel gyakorlatilag az itteni rövid nyár elején voltunk, a színskála teljes szélességében virágzott minden. Van egy különösen erőteljesen burjánzó sárga sövényszerűen növő cserje, ami messziről, és első benyomásként talán legjobban a mi Aranyesőnkhöz hasonlít, de közelebbről megnézve nem az. Ennek a sárgája uralkodik a zöld alapszín után leginkább a tájon, és szinte egész úton elkísért.
Az út itt kicsit elkanyarodott a Ness folyótól, illetve a Kaledóniai-csatornától. Ez a csatorna, egy, a Kaledóniai-árokban a Loch Ness, a Loch Oich és a Loch Lochy tavakat összekötő vízi út. Az építését 1804-ben kezdődtek el, és 18 évet vettek igénybe, míg a három tavat összekapcsoló, valamennyi csatornaszakasz elkészült. Hossza – Inverness és Linnhe között – 88 km (ebből csak 35 km épített), s 32 m-es szintkülönbséget hidal át. Általában kisebb yachtok, halászhajók, és persze turistákat szállító vízibuszok használják, hisz a viszonylag sekély meder csak ezeket tudja átereszteni.
Többször leírtam már olyan földrajzi neveket, amiben szerepelt a „loch” „inver”, stb. előtag. Később az úton is párszor találkoztam ezeket tartalmazó helységnév táblákkal. Akkor most egy nagyon rövid skót-gael nyelvlecke ezzel kapcsolatban. Pl. Inverness, vagy ami két nap múlva útba esik, Invermoriston. Itt az előtag az Inver, folyótorkolatban fekvő települést jelent, tehát azt a helyet, ahol a folyó nagyobb vízbe, pl. „Firth”-be ömlik. A név második része, az magának a folyónak a neve. Tehát Inverness, az „Ness folyó torkolatában fekvő település”. A Firth jelentése a torkolatnak a tengeri része, inkább tengeri öbölnek értelmezhető, amibe általában kisebb víz, folyó csatlakozik. De, tengeri szorosoknál is használják ezt az elnevezést. Aztán itt van a rengeteg „Loch”, vagyis számtalan tó. A Lochness, pl. a Ness folyón kialakult tó. De így nevezhetik pl. a tengeri tavakat, tehát amik sós vizűek, a tengerrel vannak közvetlen összeköttetésben. A legérthetőbb megközelítése a közismertebb, Skandináviában használatos név, a fjord.
A rövid kis szemantikai kalandozás után térjünk vissza a vizes aszfaltra. Dél elmúlt mikor az út a Kaledóniai-csatorna mellé simult, és itt egy nagyobb épületegyüttes állt a szűk meder mellett. Körbenéztem, egy zsilip volt itt a sok közül, ami a 32 m-es szintkülönbséget hidalja át, valamint utazási iroda, innen indulnak a kiránduló hajók a tóra, illetve a másik irányba, a város felé. Épp akkor futott ki egy, még meg is torpant, és kikiabáltak, hogy nem akarok-e beszállni. Köszöntem, csak szétnéztem. A köteleket kezelő férfitól megkérdeztem, hogy van-e nyilvános WC, aki egy kis épülethez irányított. Itt a kintihez képest gőzfürdő fogadott, volt vagy 25 fok meleg. Bekukucskáltam a fülkékbe, és nagy meglepetésemre két fülkében összkomfortos zuhanyozót találtam! Mivel akkor már 2 napja nem fürödtem, és az ilyen ritka alkalmakat ki kell használni, nem sokat gondolkodtam. A forró vizet átfolyó rendszerű, instant vízmelegítő szolgáltatta, és ami még szokatlan volt, nem pénzbedobós! Jó negyedóráig áztattam magam, tudtam, hogy egyhamar nem találkozom hasonlóval.
Átmelegedve, „megtisztulva” tértem vissza az útra, és egy órányi séta után kiértem a Lochness kiszélesedő, az út alatt jó 30 méterrel húzódó víztükréhez. Valószínű, hogy az átlagembernek, aki meghallja Skócia nevét, először a whiskey jut eszébe, de másodikként, (vagy talán a szoknyás férfi képe után harmadikként) a Tó ugrik be. A hírhedt víz 40 km hosszan, nyílegyenesen húzódik a dombok, hegyek között. A szélessége is egyenletes, a legtágabb helyen is csak 2,4 km-re van egymástól a két part. A mélysége viszont megdöbbentő, van 230 méter mély része is! Így, bár csak a második legnagyobb tó Skóciában, nem meglepő, hogy hatalmas, 7, 4 köbkilométer a víztérfogata. Több víz van benne, mint Anglia és Wales tavaiban összesen! Persze, ezek csak száraz adatok, akit érdekel, az nézzen utána. Az igazi szenzáció, Nessie, a szörny.
Először 565-ben említi írott forrás, mint itt élő szörnyet, de természetesen napjainkig vannak „megbízható észlelések”. Mindenesetre üzletnek nem rossz a legendát életben tartani, hisz láttam, hogy pl. Inverness, vagy akár a tó melletti bármely, legapróbb település, de szinte egész Skócia szuvenír-forgalma erre a bájos szörnyecskére épül. Hihetetlen, elképesztő formákban tűnik fel, és viszik, mint a cukrot. A tónak azért valódi, kézzelfogható érdekességei is vannak a méretein kívül. 1940 Szilveszter napján a RAF egyik Wellington bombázója gyakorlórepülést végzett, amikor is műszaki hiba miatt a tóba zuhantak. A kilencfős személyzetből nyolcan életben maradtak, a gép elsüllyedt. 40 évvel később búvárok véletlenül bukkantak a szinte tökéletes állapotban konzerválódott gépre, amit 1985-ben kiemeltek, és azóta múzeumban van, egyikeként a két, még eredeti állapotban meglevő Wellingtonnak. https://www.brooklandsmuseum.com/explore/our-collection/aircraft/vickers-290-wellington-mk1a
Később is követelt áldozatot a víz. Adottságai miatt, (nyílegyenes 40 km, a szorosan hegyekhez simuló, tehát szélmentes, tükörsima víz) miatt a motorcsónak sebességi rekorddöntések egyik kedvenc helye. Ezt tette 1952. szeptember 29.-én John Cobb is, az angol autóversenyző is, aki „kirándulásként” egy másik műfajba, a vízi világrekordot akarta megdönteni. 320 km-es sebességnél a tükörsima vízen a csónak valaminek ütközött, Cobb azonnal, a családja szemeláttára szörnyethalt. Máig tartja magát a legenda, hogy Nessie bosszúja volt, hogy megzavarták a nyugalmát, illetve, hogy Nessie-vel ütközött. https://www.youtube.com/watch?v=aYrafKbTqV4
Mindenesetre én egy csendes, rezzenetlen víz mellett, illetve felett haladtam. Az út jobb oldala, ahol én koptattam a kilométereket, meredeken szaladt a magasba, néha tényleg nem volt lépésnyi távolság sem az úttest, és a gránitfal között. A falban 50-100 méterenként apró vízesés szerű folyások voltak, amik az út alatt átvezetve tovább szaladtak a túloldalon levő tóba. Itt az ivás sem jelentett gondot, nem is vacakoltam a vízszűrő csővel, odatartottam a fémbögrét, és jóízű, jéghideg vizet ihattam. A másik oldalán az útnak, ugyanilyen hirtelen szakadt jó 20-30 méter mélybe a part. Lejáró csak ritkán volt, általában ha találtak egy kis megállásra alkalmas helyet, egy kis öblöt a sziklában, akkor oda beszorítottak egy parkolót, és innen vezetett vagy csapás, jó esetben meredek lépcsősor a vízhez.
Estébe hajlott lassan a sok nézelődéssel az idő, muszáj volt éjszakai pihenőhely után nézni. Ez az előbb leírtak miatt nem is volt ám egyszerű dolog, minden hely annyira szűkre volt szabva, és annyira az aszfalt uralkodott azon a keskeny, sík helyen, hogy tudtam, csak lent, a víz mellett találhatok valami alkalmas padkát. Végül így is lett, az egyik apró kis parkoló mellett kiszúrtam egy alig észrevehető csapást, ami a vízhez vezetett. A sok víz miatt a szinte függőlegesen zuhanó csapás életveszélyesen csúszott. A bokrokba, ágakba, vagy néha tíz körömmel a sziklákba kapaszkodva, jó 10 perc alatt sikerült a hátizsákkal a hátamon, a fotóstáskával a hasamon lelavíroznom a part mellé, ahol viszont egy kimondottan kellemes táborhely fogadott. Vízszintes, elég nagy füves rész, egy nagy fa árnyékában, nem is kell több. Abba nem akartam belegondolni, hogy reggel hogy mászok majd vissza….Az is szimpatikus volt, hogy biztos voltam benne, ide nem fog lemászni senki, nyugodt, zavartalan éjszakám lesz. És mit látok 5 perc múlva? Lihegve kapaszkodik le két pár, egy 4 fős társaság. hát, ennyit a zavartalanságról. Persze, nem sokáig maradtak, csak épp szétnéztek egy pár percre. A csúcs az egyik férfi első, „rendkívül eredeti”, talán angol humort takaró kérdése volt: „Láttad a szörnyet?” Na, most erre mit lehet válaszolni? Igaz, mikor itthon felmerült bármilyen társaságban, hogy hol jártam, egyszer biztos elhangzott ez a kérdés is. Vacsora, a közvetlen környék felderítése volt még hátra, majd a jól megérdemelt pihenés.
Második éjszaka: 57°21’59.33″É 4°23’23.74″Ny
