Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 33. rész. Fornihvammur. Július 22. hétfő.
Az előző részben megtudtam milyen illata van az igazi szárított halnak.
33. nap, július 22. hétfő.
Éjszaka megnyugodtam, hogy azért Izlandon sem angyalok élnek. Hanem ugyanolyan gyarló, enyhén rosszindulatú, magukat viccesnek tartó teremtmények, mint bárhol e világon, és amit úgy hívnak, hogy ember. Éjszaka szerencsére nem volt túl nagy a forgalom. De 10 autósból 8 kötelességének érezte, hogy a tekerésben kifáradt hülye biciklistának, aki az úthoz közeli, onnan jól látható sátorban piheni ki a kemény nap fáradalmait, az óra állásától függetlenül csináljon egy ébresztőt. Hangos dudaszóval, a motor felbőgetésével, mindegy mivel, de nehogy már átaludja az éjszakát zavartalanul az az őrült, aki arra vetemedett, hogy körbetekeri az országunkat! Rosszindulatnak veszem, mert szerintem ők is tudják, hogy vicc az, amin mindkét fél nevet. Na, mindegy, belefért, mindig gyorsan visszaaludtam. Reggel elég korán fent voltam, ilyenkor még nincs forgalom, hűvös volt, de reggeli viszonylagos szélcsend. Nekiindultam.
Negyed 8-kor már az onnan 7 km-re levő N1-es kútnál voltam, ami 8-kor nyitott. Gondolkodtam, de jó nagy volt, megálltam, jó lesz tisztálkodni, borotválkozni, vizet venni, és rátölteni az akkukra. Egy érdekes kis emlékmű is állt az amúgy Infó-pontként is működő centrum szépen parkosított környékén. Mégpedig az ország első idők béli, még lóval járó postásainak állított emléket. Belegondoltam, hogy akkor még, utak hiányában, tényleg nem lehetett egyszerű feladat egész évben széthordani a küldeményeket az ország legtávolabbi pontjára is. Ahogy a szöveg írta, az akkori telepeseknek egyetlen kapocs volt a posta a szülőföldjükkel, az otthon maradottakkal, és tulajdonképpen a világgal. Egy amerikai film jutott eszembe, azt hiszem annak is a Postás volt a címe, és tudom, Kevin Costner játszotta a főszerepet.
Aztán a nézelődésben eljött a nyolc óra. Meglehetősen nagy létesítmény volt, étterem, bisztró, ajándékbolt, és nagyon sok asztal. És volt olyan asztal, ami mellett a falon sokdugós konnektor volt. Na, ide ültem én le! Töltögettem, rendezgettem a dokumentumokat, neteztem egy keveset, olvasgattam. Jó három órát elidőztem, végig szinte egyedül voltam vendég. Mikor láttam, hogy milyen rég ücsörgök bent, villámgyorsan összekaptam magam, és indultam tovább.
(Egy utólagos adalék ehhez a „villámpakoláshoz”. Este, letáborozás után, egy nagy hágó túloldalán, jó 40 km-el odébb ért a dermesztő felfedezés! Az egyik kis dobozkát, benne elég fontos „kütyükkel” csatlakozók, kábelek, adapter, sőt, egy memóriakártya, ott felejtettem az asztalon. Azt, hogy vissza egy métert sem, még így is komolyan gondoltam. Egy esélyem volt, a mögöttem haladó Toncsi barátom, akivel napok óta terveztük, hogy utolér, és találkozunk. Neki küldtem egy SMS-t, hogy mivel úgyis útba ejti a kutat, hozza már utánam a szerelést, ha a pincérek megtalálták. Toncsi azóta sem jelzett vissza az üzenetre, igaz, utol sem ért végülis az út alatt, a személyes találkozó sajnos elmaradt.)
Tehát vissza az akkori jelenbe. Tovább indulás után egy pár km. kellemes tekerés a sötét fellegek alatt, lassan feltámadó szembeszéllel, majd egy, a nap további részét meghatározó tábla következett, XY hágó, hossza 37 km (!) legmagasabb pont 475 méter. Ebből főleg az első adat volt meghatározó… Le is szálltam a gépről, és szép lassan elkezdtem az úttal együtt kapaszkodni. Meglehetősen macerás dolog ám ez, jól ellehet vele lenni hosszú órákon keresztül, főleg, hogy a szembeszél, amelynek már nem állja útját a magas hegy, egyre jobban erősödik, néha eléri a viharos fokozatot, olyankor a lejtőn lefelé guruló biciklist is megállítja! Érdekes volt az út melletti talaj. A csupasz kőzúzalék aljzatot szivacsszerű, vastag moha és zuzmótakaró fedte.
Olyan 4 óra elteltével értem fel a csúcsra, meglehetősen unalmas órák voltak, a környékről nem igazán lehet ódát írni, csupasz dombok, és aztán egy hepehupás fennsík. A csúcson volt egy 15 perces pihenőm, filmezéssel, fényképezkedéssel, és elkezdtem ereszkedni. Persze ez még messze nem volt a 37 km-nek a negyede sem, a lejtőben is elég sok tolós volt, ez is persze főleg a szembeszél miatt.
Nagyon már nem is erőltettem a dolgot, megvolt a napi minimumnak magamnak felállított 30 km, kiállót kerestem. Délután fél 5 körül aztán egy lejtő aljában egy szép kis folyócska partján úgy ítéltem meg, hogy ez alkalmas lesz egy éjszakai pihenőnek. Megdumáltam az ott legelésző birkákkal, ők sem ellenezték, sőt egy kicsit odébb is húzódtak, így sátrat vertem. Mellettem egy csodálatos gyapotvirág-mező fehérlett.
Eléggé ki voltam, eldőltem egyet szusszanni, és egyszer csak arra ébredtem, hogy elaludtam. Valahogy nyolc óra lehetett, úgy látszik csak sokat kivett belőlem a kapaszkodás, meg a szél. Ezzel aztán jó időre kiment a szememből az álom, most már megvacsoráztam, ezt megpróbálom még felrakni, bár itt a lapály alján, a folyó mellett a térerő úgy nézem nulla. Aztán még olvasok egyet, Harkányi Árpiékkal „együtt utazok” a világkörüli nászútjukon, most épp Bangladesh útjait rovom velük harmadik utasként. Na, holnap folyt. köv.