Szlovénia, Postojna Strandolás (1.rész, az oda út)
Hová menjen a fiatal nyáron, ha nem a strandra?
Egy kis idő utazásra hívlak titeket, akik úgy is szerettek utazni. Az úticél az 1990-es évek közepe, második fele.
Fiatal voltam és bohó. Ebben az időszakban nagyon szerettem strandra járni, de sose voltam jó úszó. Nem okozott gondot a vízen való fennmaradás, de az iskolában azt tanították, hogy sós vízben ez még könnyebb. Sós víz, meg a tengerben van, tehát kiokoskodtam, hogy nekem a tengerben kell strandolni. Ennek megfelelően 4-5éven át az Isztriai félszigetre jártam strandolni, volt olyan év, hogy többszőr is. Nem apróznám el a figyelmeteket a részletekre, az összes strandra jutásom élményét, most két részes történetbe zanzásítom, aztán lesz, ami lesz.
Adott a 40°C-os nyár, a matrac, fürdőgatya és a bicikli. Mit lehet ebből kihozni? Magától érthető módon, strandolás az Adriában. Így, vagy úgy még útitársakra is szert lehet tenni. ilyen mókához, ha körülöttük is 40°C van, matrac és bicikli.
Az emlékeimben megszépült fittségemet kihasználva, felültem hát a biciklire és irány a találkozó hely a pajtásokkal, akik egyike sem Érdi volt, mint én. Így aztán úgy beszéltük meg, hogy valahol útmentén fussunk össze. Remek helyszín erre a célra egy csendes kis falu, ahol van lehetőség pihenni, fürdeni a szabad vízben, sátorozni és mindezt lehetőleg ott, ami útba esik, de még inkább ingyen. Kistolmácson a szabadstrand pont ilyen. Én sose akartam a kevéske pénzemet vonatjegyre pazarolni, de a kalauzzal sem volt kedvemre való veszekedni, így már ide se vonattal mentem, hanem biciklivel indultam el. Még a nagy meleg előtt, korán reggel. 2-3óra körül. Így mire a Velencei tóhoz értem, már bőven volt rajtam bogár, amit lemoshattam a tóban, de ezt még kevesen látták a partról. A Balaton vízében már mindig világosban áztattam magamról az eddig jelentéktelen utam porát, de mire Letenyéhez közeledtem, már megjelentek az izzadság cseppek rajtam a melegedő reggeltől. Többnyire a déli órákban, vagy koradélután, már a kánikula tomboló hőségében értem Kistolmácsi tó hűsítő vízéhez. Minden épelméjű ember a hűvös otthonában volt, így nekem maradt hely bámelyik fa árnyékában, bevárni a többieket és este sátrat bontani. A továbbiakban nem szokott sikerülni napfelkelte előtt indulni, de ha már halad az ember hűt ügye a menetszél? Hát, nem.
Bevált gyakorlat volt, hogy Tornyiszentmiklósig meg sem állunk. Ott muszáj volt, mert a határőrök erre kértek minket és nekünk csak biciklink volt, nekik meg puskájuk. Már Szlovénia területén, a Pincei temető mellett volt egy vizes kút, amit körülvettünk és ott reggeliztünk. Innen minden alkalommal más-más irányba mentünk. Hol mélyebben bementünk a Szlovénia Alpok melletti területére, hol kerülve hegyeket, siettünk a strandra.
Útvonalat, társaság és a hangulat döntötte el, hogy csak Celje-ig, vagy Ljubljana-ig menjünk az első nap. Mindkét helyen volt egy kitapasztalt híd alatti sátrazó hely. Bármerre is tettük meg ezt az utat, mindig elcsodálkoztunk Szlovénia szépségén. Nem az a fajta gazdag szépség fogadott ott, mint ami Svájcban, vagy Ausztriában várta az embert, hanem az egyszerű, de ízléses szépség. Nem nagyon bukkantunk szemétre az út mentén, ha nem is volt mindenütt gondozott a padka, de a falvakban, városokban mindenütt gondozott volt a kert, teli virágokkal és a parkok is ápoltak voltak. Akkor még az autók zöme idősebb volt ott nálam (mára behoztam őket), tehát látszott, hogy nem gazdag részen megyünk keresztül, de mégis minden békét, nyugalmat sugallt. Akivel kapcsolatba kerültünk utunk során az kedves volt és barátságos. A közlekedés a Magyarországon megszokotthoz képest, nyugodt és türelmes volt. De olyan látnivaló, ami miatt leszálltunk volna a bicikliről (lakatot soha nem vittünk magunkkal), vagy itt most megemlítenék, nem került a látókörünkben. Bled mellett többszőr is eltekertünk, de sem a várat, sem a tavat nem láttuk úgy, ahogy azt érdemes volna.
Ljubljana után azonban bármerre is mentünk, a domborzat lassított minket. Ritkán jutottunk túl a hegyeken egy nap alatt. A kedvenc pihenőnk Postojna közelében volt. Maga a kisváros is megért pár percet, mert hangulatos és szép, de mindig akadt valaki a csapatban, aki be akart menni a cseppkőbarlangba, mert ott hűvös van. Aztán mikor kijött, mindig áradozott arról, hogy milyen cool dolog, hogy a bejárattól a barlang belsejéig vonat visz, meg hogy milyen csodás volt a túraútvonal, és hogy ide úgyis visszajön rendesen felöltözve is. Persze a többiek sem tétlenkedtek, amíg egyikünk a föld mélyén hűsölt. Mindig eltekertünk a közeli Predjama-ba, hogy a kirándulásra szánt 36képkockából néhányat ott ellőjünk az egyedien kivitelezett kastélyt háttérül használva.
Triestet sose hagytuk ki a további út során. Át tekerve Olaszországba, a város feletti hegy egyik kilátója volt mindig a pihenő pont. A kilátó egy Obeliszkkel van megjelölve és onnan a kaland kedvelők villamossal is le tudnak jutni a városba. Nekünk ez a hely sose jelentett extra mászást, mert eleve ebből az irányból érkeztünk és alig volt magasabban, mint a korábbi néhány km a határtól. Viszont innen nézve a város akkor is ámulatba ejtett, ha más sokszor láttam előtte. Pihenő, izzadás és ebéd után leereszkedtünk a városba, de a fiatalságunknak, a fittségünknek és néhányunk fékének az állapota okán, kevésbé voltunk lassúak és őrültek, mint a helyi olasz robogósok, de hogy feltűnést ne keltsünk, azonnal vissza bicikliztünk Szlovén területre és Kopperig meg se álltunk, ahol már több sós víz várt minket, mint ami a tésztafőzéshez kell. De általában a sokkal szebb Izola, vagy Portoroz volt ahol több időt töltöttünk.
Mindig találtunk a tengerparton helyet a sátraknak, de már messze nem volt olyan tiszta Szlovénia ezen része, mint Ljubljana-tól Északra, vagy Keletre. Ami azonban minden alkalommal meglepett, hogy a parthoz legközelebbi úton átkelve Horvátországba, a Dragonja folyó felett (ami olykor teljesen ki volt száradva) még a színek is egycsapásra megszűntek. Szlovénia zöld, Horvátország szürke. A határon átkelve, mindig sokkal melegebbnek éreztük az időt, mindig nagyobb volt a forgalom, mindig több veszélyes helyzetet láttunk. Az emberek továbbra kedvesek voltak abban a reményben, hogy van nálunk pénz és azt otthagyjuk nekik, de türelem és a barátságosság, nem jött át velünk a határon.
De a horvát kalandok és a visszaút élményei, majd egy másik részben lesznek összefoglalva, amit nem bánok meg, ha elolvasol.
