Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 16.rész, Sligachan.
Az előző részben megint kicsit besokalltam az esőtől.
2016. 06. 28. kedd 16. rész.
Nem mindig értem az emberi természetet. Itt, az út (és birkák) melletti éjszakai pihenőhelyemen, ahová az előző igen kemény nap viszontagságai után bezuhantam, pihenni, és aludni szerettem volna. Kicsit kipihenni magamat, felkészülni a következő napra. Lehet, hogy csak azért érzem azt, hogy ilyenkor én „lábujjhegyen” mennék el az ilyen pihenőhely mellett, mert ebben élek, és nem meleg autóból szemlélem a világot. Nem tudom, akkor hogy gondolkodnék. Mindenesetre egész éjjel a mellettem elhúzó autók és kamionok vezetői kötelességüknek, vagy talán jópofa dolognak gondolták, hogy hosszú dudálással, légkürttel haladjanak el mellettem, és kívánjanak szép álmokat. Nem volt jó éjszakám, finoman szólva. A szél és eső amúgy is tombolt, ez már önmagában is elég lett volna, és ehhez még a negyedóránkénti „üdvözlés”.
Szóval, nem ébredtem felhőtlen jó kedvvel, ahogy picit kivilágosodott, nem is húztam tovább az időt. Egy gyors reggeli, még a hálózsák melegében és a szokásos szendvicsekből, majd erőt vettem magamon, és mivel épp akkor egy csöppnyi esőszünet volt, kiugrottam, és a sátor előtt öltöztem fel. Sokkal gyorsabb. Az út mellett voltam, de elég dühös az autósokra ahhoz, hogy ne érdekeljen, mit látnak, gyorsan lekapva a jó meleg és száraz éjszakai ruhát, visszabújtam az útiszerelésbe, ami természetesen jég hideg, és csurom vizes volt. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a legszívesebben üvöltöttem volna! Mindenesetre pillanatok alatt felébredtem. Alig két méterre érdeklődéssel figyelték felfrissülésemet a közben szép lassan megint körém gyűlő barikák. „Beszélgettem” velük egy keveset, és ez lenyugtatott. Kezdődhetett a nap!
Szokatlanul viharos, jeges szél fújt, nem volt egyszerű tábort bontani. Egy természetes szélcsatornában voltam, a völgy vonulatának északi iránya pontosan egybe esett a szélével. Az öböl felöl fújt, és ha így utólag megnézzük a helyet egy térképen, akadálytalanul és egyenesen az Északi-sarkról. Én akkor nem néztem, hanem éreztem. Végül csak sikerült összeszedelőzködnöm, épp időben, mert indulni már egy szinte vízszintesen szembe vágó esőben indultam. Erről a szakaszról nem sok képi emlékem maradt, a fejemet leszegve, csak a közvetlen három lépést nézve magam előtt követtem az elég meredeken lefelé tartó aszfaltot.
Nem is volt sok látnivaló a csupasz sziklákon kívül, egy golfklub megállító táblája, és valamilyen szálláshely plakátja tűnt a szemembe a partig. Ott hirtelen derékszögben nyugatra fordult az út, az öböl közeli túlpartján magasodó dombok pedig megállították a kegyetlen szelet. Végre felnézhettem. Kicsit előttem már házak tűntek fel, és egy hosszú móló is nyúlt a vízbe. Sconser településhez, és a kompkikötőhöz értem. Rögtön a település elejénél volt a kikötő, épp akkor futott ki a Caledonian MacBrayne kompja, ami elég sűrű összeköttetést biztosít a közeli Raasay szigettel. Ez az egy útvonala van, illetve csak oda indulnak innen hajók. Bekanyarodtam a szépnek, és újnak látszó (utánanéztem, 2010-ben adták át) állomásra, és kellemes meglepetés ért. A modern és tiszta váróterembe lépve kellemes meleg fogadott, tiszta és rongálás nélküli berendezések, graffiti nélküli falak, szóval….
A fűtőtestek, úgy néztem elektromosak, kellemes hőt árasztottak. Egyedül voltam, hisz akkor ment el a komp, így azonnal adta magát, itt meg kell szárítkoznom. A még botrány-mentes szintre vetkőztem, hátha mégis arra vetődik valaki, és körbe teregettem a várótermet a vizes ruháimmal. Patyolat tiszta, melegvizes WC is nyílt a teremből, ideje volt a megkésett reggeli mosakodásnak, sőt, szalonképessé varázsoltam képes felemet is egy alapos borotválkozással. Majd a száradásokat várva bekerestem az internetet, ami azért nem az itthoni sűrűségben jutott ott eszembe, és neteztem egy nagyot, meglehetősen jó térerővel. Egy pillanatra felvillant bennem, hogy részint bizonyos körülmények között milyen kevés kell az ember „boldogságához”, részint milyen hihetetlen rövid idő alatt tudnak a körülményei óriásit változni. Hisz ott, és akkor a Paradicsomban éreztem magamat! Erre persze, ne tagadjuk, rásegített az is, hogy netezés közben csak úgy, kíváncsiságból, ránéztem a számlámra. És örömteli megdöbbenéssel láttam egy számomra, akkor, jelentős összeg utalásáta Nyugdíjfolyósítótól. Vártam már régebb óta, de akkor nagyon jól esett. Mert ez egy új túracipő lehetőségét rejtette magában. Most már csak cipőboltot kellett találni….
Jóval később, szerintem már a következő komp érkezése illetve indulása előtt kezdtek szállingózni az első emberek, beállt az első autó, én is véget vetettem illetlen kipakolásomnak, összeszedtem közben megszáradt ruháimat, és melegbe visszaöltöztem. És, egyfolytában vigyorogtam, hogy milyen szép is az élet. A váróterem előtt három fiatal sráccal üdvözöltük egymást, hasonló cipőben jártunk, (ez most nagyon nem ide illő volt), szóval Ők is hátizsákkal voltak, „picit” jobb szerelésben, mint én, a kompra vártak, és közben jókedvűen melegítették a gázfőzőn a babkonzervet. Megbeszéltük ki merre, és elindultam. Pár percig még meleg ruhában, szó szerint feltöltődve. Pillanatok alatt áthaladtam a falun, pontosabban mellette, hisz az út közvetlen a víz mellett vitt, Sconser talán húsz háza, és egy utcája pedig a dombok felől terült el.
Aztán jó ideig megint semmi, eseménytelen kilométerek a jobbról húzódó csendes víz mellett. A forgalom szinte a nullára csökkent, a szél elcsendesedett, vagy csak a hegyek fogták fel, de hosszú ideig csak a botjaim monoton kopogása szolgáltatott valami csend-bontót. Egyszer álltam meg pihenni, a szokásos kb. egy óra gyaloglás után, épp egy parkoló öblösödött ki az útból, annak a kőszegélyére ültem le. Ez valami jel lehetett, mert azonnal eleredt az eső, ami a kikötő óta már nem esett. Így kaptam újra útra, látótávolságban ott volt Sligachan.
Ez inkább egy apróbb közlekedési csomópont, nem is település, bár a térképek annak jelzik. Itt fut össze három út Portree , Dunvegan és Broadford felöl, és ezek keresztezik a település névadó folyóját. Az A87-es most természetesen az új hídon keresztezi a vizet, de csodálatos látványt nyújt, az alig negyven méterrel beljebb húzódó háromlyukú öreg kőhíd. Bár, ha tudna beszélni, lehet hogy kikérné magának, hisz „Ő” is csak 1830-ban épült. Ugyanabban az időben felépítettek egy vendégfogadót is, hogy a fáradt vándor méltó körülmények között tudjon megpihenni. A régi híd páratlan, és érintetlen szépsége, a három út összefutása, és nem utolsó sorban a közelben húzódó Cuillin hegyek nagy és állandó forgalmat biztosítottak a szállodának, ezzel biztosítva fennmaradását, még remélhetőleg hosszú ideig.
A Cuillin, mint magam is tapasztaltam, egy rendkívül népszerű túracélpont Skye-on. Az új hídról megcsodáltam a régit, sok-sok fénykép, majd a fogadóhoz tértem be. Itt először is az előtte lévő kedves kis parkba, játszótérhez mentem, ami most üres volt, hisz még esett rendesen. Az egyik asztalra lemálháztam, így indultam a környékben nézelődni. A fogadó tele volt. Ezt már a parkoló is sejtette, de bármelyik ablakon néztem be, zsúfolt termeket, szobákat, asztalokat láttam. Természetesen nem is akartam bemenni, csak a környéket kicsit megismerni. Körbejártam a fehérre meszelt, hangulatos épületet, majd lesétáltam a partra. Van egy olyan babona, hogy aki megmártja az öreg híd alatt az arcát a folyó vizében, az „örök szépséget szerez”. Kokettáltam a gondolattal, de olyan feltételeket kell teljesíteni, (térdre kell ereszkedni a parti köveken, többször meg kell mártani az arcod, ezután nem szabad megtörölni, magától kell megszáradnia) hogy hagytam a csodába az egészet. Sokat már úgysem tudna javítani rajtam…
Viszont sokat fényképeztem, és jót szórakoztam azon, hogy tényleg vannak, akik ezt a procedúrát végigcsinálják! Csodálatos volt a tekintetemmel messze végigkövetni a folyót, ahogy elveszett a hegyvonulat zord hátterében. Több csúcsból álló Cuillinről beszélünk, a legmagasabb a Fekete-Cuillin, de van pl. Vörös-Cuillin, stb. Az előbbi a legmagasabb a maga 992 méterével. Visszatérve azért be is mentem a fogadóba, szétnéztem, meg egy kis hangulatért, és itt rengeteg képet, relikviát találtam a hegyek „felfedezéséről”, vagy inkább újabb kori meghódításáról. Elképesztő volt látni a korabeli, 1800-as évek vége felé készült képeket, hogy a hegymászók, expedíciók milyen szerelésekben mászták meg ezeket a zord csúcsokat, derékig érő hóban. Rögtön csökkent a teljesítményem értéke a saját szememben.
Megint esőszünet, indultam tovább. Nem messzire jutottam, talán ha kétszáz méterre. A szálloda túloldalán, az út szélén egy tábla Campsite. Mindkettő a töltés két oldalán feküdt, eddig nem vettem észre. Ez bizony egy elég nagy kemping volt. Bár nagyon „hézagos”, porta sem volt, 2-3 lakókocsit láttam, meg talán két sátrat a telep végében, ami amúgy szokatlanul nagy volt. Egy sétát megért, bár elég hosszú bekötő út vezetett a középen álló épületig. Azt körbejártam, sehol senki. Egy ajtón ott volt a sokat ígérő felirat: Man. És persze a nadrágos-frakkos alak, tehát benyitottam. (Bár, az alakot nem vettem magamra). Amire számítottam, egy jó és szép vizesblokk, mindennel, de ami főleg megfogott, zuhanyozó-fülkékkel. Benéztem, sehol pénzbedobó automata. Megnyitottam a csapot, tűzforró víz. Levetkőznöm fél percbe telt, kijönnöm félórába. A tűréshatárig áztattam magam a forró zuhany alatt, rendkívül jól esett.
Elpilledve összeszedtem magamat, és ahogy kiléptem, ott állt előttem egy kissé zord tekintetű úriember, feltűrt ingujjban, és tartotta a markát. Kicsit megrettentem, hogy mi lesz, pontosabban mennyi lesz ebből, de annyit mondott: two pounds. Ha előtte azt mondja, hogy két font, akkor is szíves örömest jöttem volna. Bár, valószínű, hogy nem kemping-vendégként, kívülállóként nem hív meg. (Be sem enged). Felmelegedve, jó kedvvel, bár fáradtan indultam vissza az útra. Onnan még egy utolsó pillantás a most már lassan eltűnő öbölre, most 1-2 napig nem látok nagy vizet. Elmúlt öt óra, az eső vigasztalatlanul rákezdte, tehát most már, mivel amúgy sem volt az út mellett semmi látnivaló, az éjszakai megfelelő szálláshely megkeresése volt csak hátra. Nehezítette a dolgot, hogy az út töltésen szaladt, alatta pedig mindenütt állt a víz . Még jó pár kilométert kopogtam a botjaimmal az esőben, mikor egy erdős rész kezdődött jobboldalon, ráadásul ez már egy kisebb magaslaton volt. Jó darabig még nem volt bejárata, de aztán egy kisebb tisztás képében az is meglett. Kicsit rosszat sejtve kanyarodtam be a sűrű aljnövényzetbe, de gondoltam, talán az eső….. Az egyetlen lett volna, ami a szúnyogoknak megálljt parancsol, hisz szél sem volt. Sajnos az eső sem volt elég erős, bírtak repülni. És ahogy megálltam, végigszaladt a riadólánc, pár percem maradt egy villámgyors sátorállításra. A vetkőzés, átöltözés, vacsora, az már így is bent zajlott. De, örültem, hogy fedél van a fejem fölött, és hogy milyen mozgalmas, hasznos, szép nap van mögöttem.
Tizennegyedik éjszaka: 57°18’42.75″É 6°11’42.80″Ny
