Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 2. nap, Lima. Március 13. szerda.
Az előző részben Amszterdamig jutottam, ahol az éjszakát töltöttem.
A második nap, március 13. szerda.
A többiek még aludtak, a „horkológép”, az alattam alvó indiainak kinéző srác nézett fel. Csendben és gyorsan öltözködtem, nem sokat aludtam, de legalább ágyban voltam, nem reptéri széken. (A padokat is úgy csinálják, hogy ne lehessen lefeküdni.) Kint eső, szürkeség, és őrületes szél. Viszont a hollandokat keményfából faragták, amúgyis biciklis nemzet, na meg már szokták is, rengetegen tekertek munkába, iskolába, dacolva az elemekkel, jókedvűen, és gyerekek hajadonfejt, némelyik pólóban. Brrrrr… Felébredtem a látványtól.
Vasút, már rutinosan, és pár perc múlva a reptéren kávéztam. A Schiphol hatalmas területen fekszik, öt-hat terminál, száznál több kapu, nem volt egyszerű megtalálnom a tengerentúli járatok terminálját. A zsúfoltság még kezelhető volt, tulajdonképpen gördülékenyen haladt minden. A biztonsági ellenőrzés még lépett egy lépcsőfokot a megszokotthoz képest, a bebocsájtás itt ötfokozatú volt. Természetesen csomag átvilágítás, röntgenkapu, ezután mindenkinek egy nagyon aprólékos személyi motozás, (vagy a tapi talán jobb szó) a legintimebb részek, a ruhák varrásainak, hajtásainak tüzetes átvizsgálásával. De, első a biztonság! Még egy kapu, útlevél szkennelés, két állású arckép készítés, és már bent is voltam.
Az én beszállításom a kiírás szerint 10 perc gyalog, de a jó eligazításnak köszönhetően könnyen megtaláltam. A hatalmas gép már ott állt, a leendő utastársaim tömege már várt a beszállításra. Itt már picit éreztem, hogy mennyire számomra egzotikus világba igyekszem. Igazából legnagyobb részt hazatérő peruiak várakoztak, volt egy kb. harmincfős kínai csapat, és pár európai. Még a beszállítási ceremónia is elég hosszadalmas volt, akkor érkezett csak a személyzet, vártunk rájuk. Megszámoltam, 18 fős volt. 12 stewardess, és a pilóták. De, végül mi, földi halandók is sorra kerültünk.
A gép a Boeing 777-300-as széria volt, a legnagyobb két hajtóműves gép. Újnak tűnt, elegáns volt, de az ülésszélesség, lábrész itt is csak „fapadosnyi” volt. Kivéve a Business osztályt, ott ággyá nyitható szeparált fotelek voltak a fülkékben. Egy sorban 3+4+3, tehát tíz ülés volt, így érthető volt a négyszáznál több utas. Az üléseken párna és pléd várt, hisz 13 óra repülési idő állt előttünk. Tulajdonképpen telt ház volt, egy-két hely maradt üresen. Az egyik pont mellettem. A hármas rész középső ülése volt az enyém, de az ablak mellé nem jött senki, így az is az én felségterületemmé vált.
Felszálltunk. Egy közel 13 órás útról nem sokat lehet írni. Az már nem jó, ha esemény van. Nyugatnak haladtunk, először Franciaország, majd Spanyolország fölött. Aztán következett az Atlanti óceán átszelése, és bő nyolc órás repülés után Dél-Amerika fölé értük, szinte pontosan Caracas, a háborgó Venezuela fővárosa fölött. Jött Kolumbia, majd Peru. A Nappal egyirányba, csak kicsit lassabban haladtunk, így az alkony is később jött el. Az óra szerint csak hat és háromnegyed óra telt el az indulás óta, a másik hatot kellett visszaállítani rajta.
Unalmas volt az út, hiába próbálják az ilyen interkontinentális utakat feldobni. Minden ülés hátulján egy 10”-os képernyő van, rengeteg választékkal filmből, TV csatornából gyermek műsorokból. Nagyon sok nyelven, magyar nincs közte. Van egy több funkciós GPS-es repüléskövető rendszer, kb. olyan, mint Flight24, csak jobb. Gyakran járt a személyzet is, több, ki tudja minek nevezhető étkezés is volt. Talán ebéd, uzsonna, és legalább két vacsora. Ital szabadon, kávé, tea, desszertek, ezekkel is telt az idő.
Én az induláskor ajándékba kapott fülhallgatóval zenét hallgattam, olvastam, megnéztem egy magammal hozott filmet, (magyarul) ettem, ittam, néha sétáltam, fél órákra elszunnyadtam. És, persze aprólékosan átgondoltam sokadszorra mindent. Volt mit, ennyire ismeretlenbe még nem ugrottam fejest.
Az ötlet, a foglalások, az útiterv, ahogy már írtam, órákat vett igénybe. Aztán következett az ismerkedés az úti céllal. Ilyenkor a lexikális része jön először. Nagyvonalakban megismerkedtem az ország adataival, népességével, időjárásával, közlekedésével, földrajzával. Azután jön ugyanez finomítva, a konkrét úticélokra vonatkoztatva. Persze, mivel ezek többnyire száraz és sokszor több éves, már régen elavult tudnivalók, ez csak az alap. Egy ilyen útra készülve a mával, a pillanatnyi helyzettel, a valós, mások által a közelmúltban megtapasztalt hétköznapi, de rám, a terveimre, lehetőségeimre nagyon is kiható dolgokkal kell megismerkedni, azok a legfontosabbak. Hogyan?
Először is jöttek a fórumok. Ilyen szempontból áldás az internet. Aztán a különböző utazási oldalak, TripAdvisor és társai. Persze nagyon fontos a megszerzett információnak először a dátumát megnézni, majd lehetőleg más forrásból ellenőrizni. (Egy ilyenbe én is belefutottam. Több forrás is felhívta a figyelmet az un. TAM kártya életbevágó fontosságára. Ez egy adatainkat részletesen tartalmazó – beleértve szálláshely igazolás, anyagi feltételek bemutatása, stb. – űrlap, amit a belépéskor ellenőriznek. Le kell pecsételtetni, mindig magunknál kell tartani, és kilépéskor le kell adni. Anélkül nem jöhetsz el. Az űrlapot a repülőn adják, de a perui kormány honlapjáról le is lehet tölteni. Letöltöttem, minden kérdést precízen lefordítottam, és elkészítettem bemutatásra, hogy ne a gépen kelljen irkálni. Gyanús volt, hogy a gépen nem osztották. Mindegy, én előkészítettem. A beléptetés 20 másodpercében megkérdezték, hogy mi az utazás célja, beírták, hogy turizmus, és jó szórakozást kívántak. Szó sem esett TAM-kártyáról. Valamikor közben megszűnt, de nagyon sok, nem régi utazási tanácsadónál még szerepel. És ez csak egy.)
Regisztráltam magamat a sokat szidott Facebook egyik közösségébe, a Dél-Amerikai magyarokéba, és tanácsokat, ötleteket kértem az esetleg itt élő magyaroktól, első kézből. Itt kaptam félórán belül üzenetet egy nagyon kedves Hölgytől, Katalintól. Családi kötöttsége okán rengeteg hasznos és fontos ötletet, tippet, figyelmeztetést tudott adni, valamint azt a biztonságot, hogy tartjuk a kapcsolatot most is. Ő adta az ötletet is, hogy keressem fel a Konzuli Szolgálat oldalát, részint nagyon sok naprakész információ van az oldalon, részint tudtam magam regisztrálni, és így nyomon követhető vagyok, valamint egy kontaktszemély megadásával ővele is fel tudják venni a kapcsolatot probléma esetén.
Aztán van mindenütt egy legfrissebb hírek honlap is, ez itt a Peru news, ezt olvasgattam indulás előtt. Tehát ezek voltak a felkészülés forrásai. És megmondom őszintén, nagyon kevés jó dolog volt benne, a kép napról napra sötétedett. Alapjában véve a közbiztonságról az a vélemény, hogy kimondottan rossz. Érvényes ez főleg Limára. A város nagyon gyorsan túlnépesedett az utóbbi időben, ellenőrizhetetlenül felhígult a lakóság. A népességre csak becslések vannak, de a legóvatosabbak is 10 millió fölé teszik az itt élők számát. Ez megélhetési gondokat, következésképpen bűnözést hoz magával. Rengeteg emberrablás, (emiatt őrzik az iskolák bejáratát géppisztolyos rendőrök, páncélautók. Emiatt nehéz és bonyodalmas pl. SIM-kártyához jutni.) A rablások, lövöldözések rendszeresek. A fórumokon többen számoltak be arról, hogy naponta többször is kirabolták őket. Az ATM-eket (állítólag) több lépcsős bandák figyelik. Úgy írták „ az első üt, a második szúr, a harmadik lő.”) Persze, azért érdemes mindent fenntartással kezelni, esetleg ellenőrizni, de néha az még ijesztőbb.
A Peru News naponta több gyilkosságról, sőt rendőr áldozatokról írt. Gyakori az ember, – gyermekrablásról szóló hír. Indulás előtt egy héttel a Konzuli Szolgálat lapján olvastam, hogy a Porto Maldonado melletti dzsungelben a katonaság akciót indított az illegális fakitermelés és aranybányászat megszüntetésére. A bandák visszavágtak, és megtámadták azt az őserdei szállodát, ahová két hét múlva megyek, az idegenvezetőt lelőtték, a 40 fős csoportot elrabolták. Ezt fényképekkel a hírportál is megerősítette.
Ráírtam az irodára, aki az utat szervezi. Azt a választ kaptam, hogy igaz, nagyon sajnálják a munkatársukat, de ilyen még nem volt. A turistákat csak alku alapként vitték el. Biztosak benne, hogy a hatalmasra duzzadt rendőri és katonai jelenlét miatt biztonságos és zavartalan lesz az út, úgyhogy menjek bátran. Hát, jó! (Valaki megkérdezte, mióta kint vagyok, hogy biztonságban érzem-e magam? Természetesen nem! Aki itt biztonságban érzi magát, az felelőtlen, és maga ellen hívja ki a sorsot. A következő kérdés az volt, hogy félek-e? Természetesen nem! A félelem kioltja az utazás szépségét, élvezetét. Ha félnék, el sem indultam volna.)
Tehát ezek átgondolásával, és a felsorolt foglalatosságokkal eltelt az idő, és megkezdtük a leszállást. Sima landolás, a kapitány 27 fokot jelentett hőmérsékletként. Az érkezési oldal átlátható, percek alatt a beléptető kapunál voltam, ahol a rövid procedúrát már leírtam. Csomagra nem kellett várnom, a kijáratnál még egy röntgen folyosón átvilágították a hátizsákomat, majd kiléphettem a fogadó csarnokba.
Na, itt már voltak emberek, nyüzsgés, kiabálás, hőség. A hozzátartozók tömegéből pár tábla emelkedett ki, akikre valamilyen transzfer várt. Az egyiken az enyém. Integettem Danielnek, hogy a kordon után találkozunk. Egy alacsony, szemüveges, szakállas, majd derékig érő hajú, mosolygós, barna bőrű férfi mutatkozott be, Ő Daniel, a Hospedale Casa Viru tulajdonosa. (Igazgatója, recepciósa, szakácsa, felszolgálója, takarítója, londínere, mandínere, szóval Ő maga Casa Viru.)
Sokat leveleztünk a foglalás óta, (a foglalás visszaigazolása után a Booking.com „átad” a szálláshelynek.) már szinte ismerősök voltunk. Ő kérdezett rá a transzferre, hogy várjon-e a reptéren, amit természetesen kértem. (2700 Ft-nyi sol) Szinte mindennap érdeklődött, hogy rendben van-e minden, változott-e valami. Kifele menet, a repülőtérnek van egy zárt, sok fegyveressel őrzött előtere, talán parkolója, azt magyarázta Dani, hogy oda nem jöhetett be, gyalogolnunk kell egy kicsit. Ahogy innen kiléptünk, szembe vágott Lima! Iszonyatos, első látásra kaotikus forgalom, zaj, folyamatos kiabálás, és dudálás.
Kiderült, nem kocsival jött értem Daniel, hanem majd taxival megyünk. Természetesen megrohantak bennünket, mindenki szerintem a legtutibbat, a legolcsóbbat kínálta. Itt annyi közbevetés, hogy Limában szinte mindenki taxis. Megbízhatónak minősített, regisztrált, elfogadható utazási körülményeket biztosító társaság pár van csak, ezek standokat üzemeltetnek az érkezési oldalon, ott lehet rendelni. Többnyire Mirafloresben, az elegáns turista negyedben, és a városközpontban fordulnak elő.
A ránk rohanó taxisok maszekok voltak. Ezek rengetegen vannak, természetesen jelzés nélküliek, és elképesztő állapotú kocsikkal közlekednek. Ezekre vonatkoztak a kapott biztonsági tanácsok: előre alkudjunk meg, (óra egyikben sincs) írassuk egy darab papírra az összeget, beszálláskor nézzünk be a hátsó ülésre, és lehetőleg a csomagtartóba. Csak olyan kocsiba szálljunk, ahol a sofőr és én/mi vagyunk. Beszállás előtt írjuk fel, fényképezzük le a kocsi rendszámát, és ezt küldjük el SMS-ben egy ismerősnek. Menet közben néha pillantsunk a telefonunk GPS-ére. Ennyi, és már mehetünk is!
Ezeket most a vendéglátómra bíztam. Ő keresett, talált, és harsány dudaszó közben elmerültünk a kaotikus forgalomban. Negyed óra múlva egy csöndes mellékutcába kanyarodva megérkeztünk. Daniel fizetett, majd elszámolunk. Egy egyszerű, külvárosi pici, kockaszerű házikó, semmi cégtábla, utalás arra, hogy ez Hospedaje, (szó szerint „szállás”) ez egy apró magánház. Az utcafrontra egy erős rácskapu nyílik, ezt kinyitva apró, zárt udvarra jutunk. Se ki, se belátni az utcára nem lehet. Innen nyílik ugyancsak vastag ráccsal védetten a nappali. Beljebb étkező négy hellyel, arra nyílik a konyha, a közös WC- fürdőszoba, és egy kis folyosó a pici belső udvarra. Ott farost lemezekből 6 apró kis szobácska lett kialakítva, 2×2 méteresek, egy ágy, egy éjjeliszekrény. Tényleg csak egy egyéjszakás menedék.
A folyosóról nyílik még két szoba, olyan 3,5×3,5-es, egyikben két ágy, a másikban franciaágy, szekrény, komód. Ez lett az enyém, a 7 éjszakámmal magasan én vagyok a leghosszabb itt tartózkodó. A célnak megfelelő kis szoba, a végletekig egyszerű, festve kb. húsz éve lehetett, a bútorok dupla annyi korúak, az ablak mellett centis rés, a lehulló vakolat farost lap kockákkal van fedve, de amire én használom, tökéletes. És itt egy kis önbírálatot kell gyakorolnom. Az első este, az első benyomásból leírtam a „Jézus Mária érzést”. Most, amikor ezt írom, már túl vagyok három itt töltött napon. És be kell vallanom, hogy az érzés, az első benyomás, és az alkotott vélemény alapját az otthoni életem, megszokásaim és elvárt színvonal alkották. Nem szabad! Itt itt vagyok, és az itteni viszonyok alapján lehet csak minősítenem. Az talán az igazi minősítés, hogy esténként örömmel, és nyugalommal térek haza, otthon, és jól érzem itt magam.
Tehát, elfoglaltam a szobát, Daniel megmutatott mindent, és a kedves „Az én házam, a te házad!” köszöntéssel ide adta ház kulcsait. Itteni idő szerint este kilenc, otthon hajnal 3, nagyon fáradt voltam. Ágyba zuhantam. (Hogy hajnal 3-kor, otthoni reggel kilenckor, ahogy szoktam, felriadjak.) Nem lesz ez egyszerű!
