Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 9. nap, Lima, Independencia. Március 20. szerda.
Az előző részben múzeumban voltam. Nem is akármilyenben!
9. nap, március 20. szerda.
Jelen pillanatban egy kissé zötyögő buszon próbálom eltalálni a TAB-omon a megfelelő betűket, az apró érintőbillentyűzeten. Ágyban sem volt egyszerű, most kimondottan mutatvány jellege van.
Tehát eljött a búcsú ideje. A napló elején írtam a különböző „felkészítő” értesülésekről, forrásokról, jó szándékú tanácsokról. Legtöbbjük olyan volt, beleértve a száraz, tényszerű híreket is, hogy bizony kezdtem én is sokallani az ide tervezett hét napot. Aztán elkezdtem élni ebben a közegben. Nem a saját életem és szokásaim alapján, hanem figyeltem, próbáltam megérteni, alágondolni a felmerülő miérteknek, felvenni a ritmust, és főleg, alkalmazkodni. Már egy-két nap után sikerült, mind jobban éreztem magam, mind több dologról láttam, hogy tényleg más, mint nálunk, de valljuk be, így jobb. Napról napra elcsodálkoztam az itt élő emberek türelmén, életrevalóságán, és rengeteg mindenben megnyilvánuló szívből fakadó, nekik természetes jószándékán. Az egy hét alatt tényleg egyetlen egyszer nem találkoztam rosszindulattal, alattomossággal, bántó szándékkal. Tegnap, a park belépőnél leraktam egy két, és két egy solost. Átvettem a négy solos jegyet. Kiabáltak utánam, hogy nem jó, az a kettes ötös volt. Visszaadták. Ma a micron, amivel a pályaudvarra jöttem, le-fel ugró, kiabálós kalauznak odaadtam a 3 solt, ami a busz oldalán egy útra jelezve volt. Visszafordult, visszaadott egyet, annyit mondott, hogy ez sok. Otthon ellehetne képzelni ezeket, és a hasonló szituációkat? Nem nagyon. Bevallom, mikor szaporodtak az elriasztó értesülések, arra gondoltam, hogy átrakatom a buszjegyet, és két éjszaka után tovább megyek vidékre. Az email válasz az volt, hogy csak személyesen lehet. Hálás vagyok nekik, hogy maradhattam. Nagyon szép egy hetet töltöttem itt, a tapasztaltak, a látottak messze felülmúlták várakozásaimat, és igen, figyeltem, éber voltam, de soha, egyetlen egyszer sem, a legdurvább kinézetű külvárosban, a legnyüzsgőbb piacon, éjszaka a legsötétebb külvárosi mellékutcán, tehát sehol nem éreztem egy percig sem fenyegetettséget. Ezt le kellett írnom.
A reggel csomagolással telt. Ugyanannyi cuccom van, de mintha szaporodott volna…. Elköszöntünk Daniellel egymástól, szerintem mind a ketten meg voltunk elégedve egymással, én Vele igen, jó vendéglátó volt. Egy búcsú közös fénykép, majd beöltözve, hátamon a kitömött hátizsákkal, neki vágtam.
Az átszállás nélküli, bár a végletekig fapados verziót választottam, Daniel is, és a Moovit alkalmazás is azt javasolta. A Metro elől indult a busz, a CN42-s, ami tábla alatt, egy végletekig leamortizálódott, szétesés határán álló kilenc személyes mikrobusz futott be. Hárman ültek bent, a kalauz-kikáltó rögtön besegített. Volt helyem. A belsőre talán még kevesebb gondot fordítottak, leírhatatlan, de a motor mint az óramű, és bivalyerős. Az autón talán még a duda volt hibátlan, aztán vége is. Én a horrorfilmeket is élvezem, nagyon jót tudok rajta szórakozni, most is ezt tettem. A csúcson a sofőrön kívül 17 utas állt-ült-feküdt a buszban, de haladtunk. A sofőr is megér egy misét, szerintem világbajnok lenne mindegyik Limai kisbuszsofőr, ha nem lennének épp kenyérkeresettel elfoglalva. Megérkeztünk, a kalauz még visszaüvöltötte, mikor már indultak, hogy merre találom a pályaudvar bejáratát, és elporzott. Szó szerint…
A Plaza Norte az nevéből adódóan Lima északi részének legnagyobb Plázája, egyben itt található a vidékre és külföldre menő buszok terminálja is. Itt minden hatalmas. Szembetűnő volt viszont itt is, ami egész Limát belengte, a szélsőségek. A végletek. Egyik oldalt a valljuk be erősen külvárosi feeling, ugyanakkor ennek a közepén, az előzőtől 20 méterre az igazi „nyugati” elegancia, a márvány, a tisztaság, a rend, a XXI. század, a pénz világa. Érdekes disszonancia.
A Plázában is bolyongtam egyet, el lehet tévedni akkora, amúgy ugyanaz van, mint bármelyik világváros Plázájában. Hosszú út állt előttem, nem igazán készültem kajával. A Plázában szerencsére egy külön szárny volt az emberek étkeztetésére berendezve, és mint eddig is, de vidéken még jobban megtapasztaltam, néha nevetségesen kedvező árakon. Az egyik gyorsétterembe beültem, és két adag finom húsos főételt betermeltem. Az esti buszos vacsoráig biztos kibírom.
Mellette egy három futballpályányi bazár, de sajnos csak olyan igazi kínai ruhaneműs. Ahogy elkezdtem fényképezni, filmezni, itt abban a pillanatban rámcsapott egy pár biztonsági őr, (itt is rengeteg van) és szigorúan rendreutasítottak a fotózásért.
A buszállomás is kétszintes, felül az irodák standjai, kiszolgáló létesítmények, alól a buszok, érkező-induló terminál. És, mindkét színt rendezett, elegáns, tiszta. Bejelentkeztem az irodánál, jegy rendben volt, a nagy hátizsákot ott le kellett adni, mint a repülőtéren. A Santa Cruz del Sol irodával lesz mind az öt buszos utam, nekem a sok közül ők voltak szimpatikusak. Ez az út a maga 17.5 órájával Lima-Arequipa közt 110 solba, nem egész 10 ezer Ft-ba került. Feladtam a csomagot, a lenti zárt terminálba történő belépésért még fizetni kellett 4 sol illetéket. Lent motozás, átvilágítás, csomagröntgen, tényleg biztonságra törekvő a folyamat.
A VIP váróba irányítottak, fotelek, halk zene, nyugalom. A beszállásra felhíváskor sorba álltunk egy végső csekkolásra. A pult mellett működő videokamera, mindenkit a felszáll, felvesznek. Meglepő volt, hogy először a két sofőr jött, őket mindenki előtt megszondázták, a kamerának bemutatták az eredményt, és ők is csak úgy mehettek a buszhoz. Érdekes módszer. Jó helyet foglaltam már januárban, emelet, első sor, panoráma ablak. Az alsó színt a VIP, az 150 sol, éjszakára ágyakká alakítható ülések, és csak 10 személyes. Fent is csak 26-an utaztunk, minden helyhez párna és pléd jár.
Elindultunk, és jó két órába telt csak az, hogy kivergődjünk a városból a délutáni csúcsban. De, szerintem ez be van kalkulálva a menetrendbe. Ahogy mind jobban távolodtunk a belvárosból, úgy alakult a környezet. Az első szembetűnő változás volt a növényzet szinte teljes eltűnése. A táj uralkodó színe a vöröses barna lett. A még többsávos aszfaltot láthatóan sebtében, hevenyészve felhúzott, befejezetlennek tűnő dobozházak szegélyezték. A fővárost övező vöröses, csupasz dombokra mind magasabbra kúsztak a vályogviskók. Az építkezések, a lakhatási lehetőségek egyszerűen nem bírják követni a rohamosan szaporodó lélekszámot.
Aztán egy idő után Lima, a Nagy-Lima is elmaradt. A tengerpart sávban zsúfolt városok tűntek fel, itt emeletes házakat is lehetett látni, a másik oldalon, a vörös sivatagban hatalmas területen elhúzódó, szétszórt, ötletszerűen „lerakott” házikók, viskók tömege kísérte az utat sok-sok kilométeren keresztül. Majd, az építmények ritkultak, már csak magányos viskók álltak a nagy semmiben. Elgondolkodtam az itt élt élet milyenségén, minőségén, az itt élők napjain.
Rendületlenül koptattuk a kilométereket. Még egy valamire muszáj volt felfigyelnem. Perunak ugye gyakorlatilag nincs összefüggő vasúthálózata. Ennek több oka van, kezdve az ország hosszan elnyúló formáján, a nagy területet lefedő magas hegyeken át (Andok), a népsűrűség rendkívül egyenlőtlen eloszlásán keresztül az ország rossz anyagi helyzetig. És még sok más, ami egyszerűen gazdaságtalanná tenne egy kihasználatlan vasúthálózat létrehozását. Közforgalmi szakasz nagyon kevés van, nagyon elszórtan, egymáshoz nem kapcsolódóan, és főleg turisztikai célból. (Ld. Machu Picchu-vasút). És vannak ipari felhasználású vonalak, rövid távra, kikötők közelében, csak teherforgalomra. Ebből adódik, amire utaltam, a hihetetlen sok kamion és busz.. Minden személy és teherszállítást közúton oldanak meg.
Nevesincs településeken száguldottunk át, néha felvillant az óceán kékje (?) is, hosszan elnyúló strandokkal, és az ezt kiszolgáló bódévárosokkal. Nagyobb, az 1S út melletti (amin haladunk) települést már a világosban nem érintünk. Elég gyorsan kezd sötétedni. Nemsokára hozzák vacsorát is, remélem sikerül majd aludni, de hosszú éjszaka lesz, az biztos!
