Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 8. nap, Lima, Jesus Maria. Március 19. kedd.
Az előző részben a történelmi központban csavarogtam.
8. nap, március 19. kedd.
A mai nap programjait áttettem a délutáni, esti órákra. A fő ok az volt, hogy részint, mint megnézendőt, én is beterveztem a (magyarítom) Szökőkutak varázslatos parkját, másrészt tegnap kaptam egy kedves fórumozótól figyelmeztetést, hogy ki ne hagyjam. Az első előadás pedig a honlapjuk szerint most 19.15, tehát ehhez igazodtam.
Reggel így lustán indult a nap, később keltem, egy félóra azzal telt, hogy a zuhany alatt próbáltam magamról levakarni a megégett, és hámlásnak indult bőrréteget. Keményen megjárta az arcom, a szinte kopasz fejtetőm, a nyakam. Az alkarom még csak hólyagos, az majd ezután jön. Csúnya nagyon. De legalább már van Nivea, és kalap.
Elugrottam a boltba is, szétnéztem a piacon, vettem ebédet, gyümölcsöt. A „szokásos”, zacskós leves volt, meg görögdinnye. Egy óra volt, mikor (a legmelegebb órában…) nekiindultam. A megszokott és megszeretett 508-al mentem pár megállót, majd egy másfél km-nyi séta következett. Az első úti cél, a Larco múzeum volt. Ez Lima világhírű Inka-történéti múzeuma, nevét gazdag létrehozójáról kapta. (Wikipédia).
Egy rendezett, természetesen tiszta, talán kispolgári negyeden sétáltam át. A széles sugárút, az Avenida Universitaria, pont olyan volt, mint a város legkülönbözőbb helyein már megfigyeltem. Az elve, elrendezése, ami nagyon tetszik. Nagyon szélesek, ez legalább 100 m volt. Széles járda, két oldalt 2×4-5 sávos út, és a közepén, (és ez volt nagyon szimpatikus) végig világszínvonalú bicikli utak! Ahol a Metropolitanbus-nak járata van, ott teljesen lezárva, elkülönítve 2×2 sáv fut, amin csak a buszok járnak. A megállók szigetei középen, magasítva, és az üvegajtó csak a busz beállásakor nyílik, és csak a felszálló-ajtónál, és az emberek sorban állnak, nem tülekednek.
Maga ez az út nem véletlenül kapta a nevét, hisz itt van az egyetem hermetikusan elzárt elegáns városrésze. A környék tele jól öltözött, csinos fiatallal, és persze rájuk alapozott gyorsétkezdékkel, divatüzletekkel. Persze azért a hagyományos utcai árusok is megtalálják a számításukat. Az egyetem zárt területére csak szigorú beléptető rendszeren, kártyával, őrök közt lehet belépni.
Balra a Simon Bolivár hasonló sugárútjára, majd párszáz méter után ott volt a múzeum. Egyelőre csak a kb. 8 méter magas hófehér fala, befuttatva gyönyörű, színes virágerdővel, egy helyt hatalmas csukott vaskapuval. Benéztem a rácson, mögötte őr, megkérdeztem, hogy ez lenne a múzeum? Fordult a kulcs, kinyílt a kapu, bebocsájtást nyertem. Mutatta a lejtőt hol kell felmenni, és rádión jelentette, hogy egy látogató érkezett.
Odabent egy varázslatos világ fogadott, mindent beborított a legkülönbözőbb színű buganvilla, magyarul murvafürt káprázatos virágja. A lenti udvarban egy hangulatos (és drága) étterem, csodás kis kerthelyiséggel. Itt kapott helyet az érdekes Inka-erotika múzeum, amelynek négy termében csak +18-as látnivaló volt az inkák pajzán múltjából. (Nem igazán merek fényképeket felrakni, csak a nagyon szolidakat, hisz nem tudom beállítani a +18-at. Mindenesetre voltak benne meglepő dolgok.)
Fent, a felső részen, a lejtő tetején volt a tényleges Larco gyűjtemény. Fantáziaébresztő dolgok voltak, olyanokkal szembesült az ember, amiről még tanult, vagy csak olvasott, egy titokzatos nép hétköznapi tárgyai, sok-sok arannyal…. A belépő seniorként 25 sol volt, de megérte. Csomagot, egyebet, pl még kalapot sem lehetett bevinni, fényképezni viszont lehetett, persze vaku nélkül.
Bő két órát elidőztem itt, visszasétáltam, és folytattam busszal a belvárosig. Bementem a Real Plazaba megint nézelődni, na meg a szükség is szólított. Éreztem, hogy baj lesz, egy egész százasom maradt a buszjegy után. 50 centimost kell bedobni, hát gondolható, hogy nézett a WC-s néni a százasomra. Azt már megfigyeltem, hogy a váltással, visszaadással gondjaik vannak. A szupermarketban már egy ötvenesért felhördülnek, a 100-as már merénylet, és sok helyt ki is van írva, hogy 200-ast nem fogadnak el.
Kicsit éhes is voltam, 10 körül érek haza, vacsorázzunk pénzváltási céllal! Van egy nagy étkezőudvar a földszinten, 30 körüli üzlettel, köztük sok ismert gyorsétterem. Az egyikben guszta marhasültet kínáltak, rizs, krumpli, saláta, szósz körettel. 14.90, nem vészes. Kértem, és a pénzt csak akkor vettem elő, mikor beütötte a gépbe. A 100-as láttán kicsit megremegett a szája, és persze kérdezte, hogy kisebb nincs? Nem volt. Bezárt, és elment hátra váltani. 20 perc múlva volt kész, és bosszúból a marha olyan öreg és rágós volt, mint egy csizmatalp. A műanyag villa egy perc múlva eltört, haraptam a húst. De, volt apróm. WC-re is.
A Grau parkon keresztül mentem a szökőkutak felé, így késő délutánra rettentően zsúfolt lett, rengeteg árussal a járdákon. Filléres bóvlik, de minden. Át a Központi parkon, el az Estadio Nacional mellet, ahol valami meccsre készültek, majd másfél km. után ott voltam a Santa Beatríz parkban, a szökőkutak világában.
Képzeljünk el egy hatalmas, az utolsó fűszálig gondozott, rendkívül tiszta és óvott parkot, tele fantáziadúsan megtervezett, szakértelemmel és precízen megépített szökőkúttal. 30-40? nem számoltam. Mind működik, és a legmeglepőbb dolgokat, játékokat produkálja. Persze, látni kell. A belépő a parkba 4 sol, ami nevetséges a rengeteg csodáért, az élményért. Mert a sötétedéstől, most 19.15-től óránként egy káprázatos, a nagyszökőkút vizére tervezett látványos lézershowt mutatnak be, Limáról, Peruról. És, nem giccses! Rengetegen voltak, tucatjával érkeztek a kezdésre a turistacsoportok, a vezetők kezében magasba tartott, színesen villódzó led-botokkal.
Nevéhez méltó volt a show, Circuito Magico del Agua. Persze a végén tömegeltünk kifelé. Bő egy km. volt a buszomig, egy kellemes séta a megenyhült időben, zsúfolt utcákon. Nem kellett sokat várni sem, egy órányi zötykölődés, majd párszáz méter séta után hazaértem. Sok mindenhez már nem volt kedvem, fárasztó, de megint egy csodálatos, tartalmas nap volt. Sajnos, az utolsó teljes, holnap indulás tovább Aeguipába, délre az Andok hegyei közé.
