Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 3. nap, San Miguel, Lima. Március 14, csütörtök.
Az előző részben befutottam Limába.
3. nap, március 14, csütörtök.
Visszakínlódtam magamat egy olyan felületes félálomba, és reggel 7-ig még sikerült szundítanom. Az elv az volt, hogy egyre táguló körökben fedezem fel Limát. Első a reggeli volt, (benne van az árban) majd rögtön elmentem a 10 percre levő Metro nevű szupermarketba valami reggeliért. Persze ez nem pikírtség, nem svédasztalos reggelit ígértek. Ez egy klasszikus kontinentális reggeli volt, zóna adagban. Egy deka vaj, két deka eperdzsem, két zsemle. Tea, instant kávé szabad.
Ahhoz, hogy a szállodában, meg a boltban fizetni tudjak, peri nova sol, röviden sol kellett, az itteni fizetőeszköz. Próbálkoztam Szegeden, (én optimista) aztán Madridban, majd Amszterdamban, sehol nem tudtak adni. Az egyik szintén sarkalatos figyelmeztetés a pénzváltásról szólt. Csak megbízható, hivatalos helyen váltsunk, repülőteret a nevetséges illeték miatt felejtsük el, ATM-et felejtsük el, utcai pénzváltókat felejtsük el, nagyon sok hamis pénz van forgalomban.
Megkérdeztem Danielt hol biztonságos váltani? Egy kis kanyar. Peruban az angollal nem túl sokra mégy. Nem is szeretik használni, nagyon kevesen is ismerik. Daniel első este szabadkozva magyarázta, hogy nagyon gyenge az angolja, megnyugtattam, hogy az enyém is, azóta jól elbeszélgetünk, megértjük egymást. Az utcán is, boltokban is bátrabban használom az angolt, mint Londonban. Tehát kérdeztem, és Ő elmagyarázta, hogy a szupermarket mellett van biztos váltóhely. Odaértem, a szupermarket mellett ott egy bank. Bár, mindkettő zárva. Nyitott volt viszont a két gépfegyveres őr, mondták, hogy 9-kor nyitnak. Kerültem egyet, megnéztem a közeli piacot, ott már indult az élet.
Ugye, a keresztben váltások a leggazdaságtalanabbak. Otthon olvastam, hogy olyan második elfogadott pénznem a dollár, bár, sok helyt közvetlenül nem fogadják el. Én azt hoztam ki. Figyeltem az árfolyamokat, egy dollárért 3.20 körüli solt adtak, egy sol otthon 84-87 ft-ba kerül, de ezek banki középárfolyamok. Én a dollárt otthon 282-ért vettem. A bank nyitása után bementem, mondtam mit szeretnék, közölték, hogy az aktuális vételi árfolyam 3.07. OK, akkor annyi. Beváltottam 270 dollárt. Útlevél, (csak a fénymásolat volt nálam, de elfogadták) hosszas adminisztráció, végül megvolt a csere.
Vásároltam kaját, egy ballon vizet, (mindkettőről még később) majd haza jöttem. Kifizettem Danielt, mutattam, hogy milyen rossz a dollár. Sopánkodva magyarázta, hogy Ő nem a bankra gondolt, hanem a szupermarket épületében, vele szemben van egy Western Union, arra. A bankok drágák! (De biztonságosak, gondoltam akkor magamban.) Pótreggeli, majd megkérdeztem melyik szolgáltatót ajánlja előre fizetéses, egyhónapos mobilnet SIM-kártya vételére, mert a Metróban mind a 4 legnagyobbnak láttam standját. Ő az Entelt ajánlotta, az otthoni tájékozódás szerint is a második legjobb, és olcsó. Visszamentem, kíváncsiságból a Western Uniont kerestem meg először, 3.27-et adtak egy dollárért. Dolláronként 20 céntimót vesztettem a túlzott óvatossággal. 55 solt, vagyis kb. 5000 Ft-ot. Ez volt a tanulópénz, legyünk óvatosak, de ne görcsösen!
Jött a SIM-kártya. Gyorsan megegyeztünk mit akarok, kérte az útlevelet. Jött a fénymásolat, jaj, az nem jó! Csak az eredeti. Több helyről kaptam tanácsként, hogy készítsek több fénymásolatot az útlevélről, tartsam különböző helyeken, és városnézéshez, amikor nem muszáj, sosem vigyem magammal az eredetit. Ezt próbáltam megértetni az amúgy kedves hölggyel, aki végül meglágyult. Nekilátott a procedúrának, ami jó egy óra hosszát tartott. Ezer űrlap, aláírás, pótadatok, útlevél- másolat lefényképezése, regisztrációk, egy külön pénztárban fizetés, de végül meg volt. Még a telóba is belerakta, bejelentkezett, aktiválta, és működött. 30 nap, 2 GB, és bármikor lehet rátölteni. Mindez 29 solért, kb. 2600 Ft-ért. Az ide-oda váltogatások után, csak úgy belső használatra most már mindent úgy számolok, hogy egy sol, 90 Ft. Azóta használom a netet, és igen gyenge. Nyílt terepen még csak-csak, de pl. itt a házban szinte egyáltalán nem jön be. Igaz, itt van wifi, de az is igaz, hogy a szobában az sem jön be, ki kell ülni a társalgóba, Daniel gépe mellé, úgy használható. De, ne legyek maximalista!
Mire mindez megvolt, dél elmúlt. (Mostantól persze mindent itteni időben írok.) Csavarogni indultam, szinte „csak úgy”. Az igazi cél az volt, hogy felvegyem a fonalat, az itt élők ritmusát, az utca, a hétköznapi élet feelingjét, tehát minél hamarabb „itthon érezzem magam”. Ez nem szokott gondot okozni, most azonban tényleg kicsit messzebb vagyok, mint szoktam. Limáról papír alapú, kiteríthető térképpel még nem találkoztam. Itt sem. Pár óra alatt rájöttem, hogy nem is fogok. Lehetetlen. Így maradt 3 jóbarátom, Google térkép, Tom-Tom navigáció, és (offline is) OsmAnd térkép. Mindenre elég.
A másodlagos cél az óceán partja volt, a Csendes-óceánnál még nem jártam. A szállástól kb. 3-4 km-re volt toronyiránt, arra indultam. Szintén a tanácsok egyike volt, hogy inkább minél egyszerűbben, minél hétköznapian öltözzünk, olvadjunk bele tömegbe. Megfogadtam. Egy viseletes otthoni tréningnadrág, egy póló, egy nyűtt szandál. Ez volt a viselet. A kis hátizsák is velem volt, benne ivóvíz, telefon, útlevél másolat. Zsebben 20-30 „kötelező” sol. ( A tanácsok szerint, hogy azért legyen mit elvinni, ha valaki ezzel próbálkozik.)
Az ivóvíz. A sétákra azért viszem, mert bár ittam már sokfelé folyókból, patakból, vízesésből, gleccser-patakból, még sehol nem volt bajom. A görög csapvíztől is nagyon óvtak, évekig ittam. Azonban a limai vezetékes víztől minden forrás, mindenki a leghatározottabban óvott. És, az ember ne hívja ki a sorsot maga ellen, ha nem muszáj! A szállodai kávéhoz, teához, leveshez is azt a vizet használom, amit a szupermarketból hozok. 7 literes ballon, 7 sol, két napra elég.
Haladtam a part felé, meglepően tiszta utcákon, egzotikusan virágzó fák, pálmák között, és figyeltem a környezetet. Az már feltűnt, hogy erre, a külvárosokban, nagyon egyszerű az építési mód, padlás nélküli, lapostetős, általában egy emeletes, viszonylag keskeny kockák vannak egymás mellé rakva. Az utcafront vagy közvetlen a járdára nyílik, vagy pici előtér, előkert van, de mindkét esetben masszív, többnyire vas ajtó nyílik az utcára, néha rács, de általában tömör, beláthatatlan. Ahol kerítés van, ott a tetején mindenütt vastüskék, betonba ágyazott üvegcserepek, néhol NATO-szögesdrót van. Rossz tapasztalatú múlt szülhette ezeket.
A másik talán félelem szülte érdekesség volt itt a zárt háztömbök sora. Egy-egy nagyobb utcák által határolt tömb, a benne futó kis mellékutcáinak összes bejáratánál hatalmas, masszív vaskapuval le van zárva, mellette őrbódé, és rajta a felirat, hogy mettől meddig van nyitva. Tehát adva van egy 500×500 méteres tömb, a nagyobb utak felől a házakon levő biztonsági berendezésekkel, rácsokkal, stb. zárva, a benne levő mellékutcákon pedig ellenőrzött ki-be járás. Éjszakára meg egy hermetikusan lezárt városrész.
A St. Miguel kerületben jártam, a néptelen kis mellékutcákon pedig egyszer csak kiértem a partra. Ami le volt zárva. A víztől a part menti útig húzódó kb. 2-300 méteres sáv le volt kerítve átláthatatlan zöld vászonnal, ameddig a szem ellátott. Bent nagy munkagépek, néhol, ha sikerült bekukkantani, munkások, daruk, földmunkagépek. Elindultam délnek, hátha sikerül lejutni a partra. Két km után feladtam, és elindultam vissza. Másnap derült ki, hogy az egész part, Callotól kb. Margaritáig, jó 15 km hosszan le van zárva, egy gigaépítkezés zajlik.
Útközben, a parton egy jó 500×500 méteres teljesen zárt tömb, 5 méter magas falakkal, a tetejükön pengés szögesdrót. A sarkokon állig felfegyverzett őrök. Börtönnek néztem, ebben megerősített mikor a part felöli egyetlen kis vaskapuhoz értem. Több százan vártak itt bebocsájtásra, (látogatásra?), családok, szemmel láthatóan a legalsó kasztból. Páran nyílt tűzön főztek, sok anya szoptatott, mások igyekeztek tisztálkodni, elég pokolbéli vízió volt. Itt nem fényképeztem.
A visszaút már eseménytelen volt. Az szembetűnő, hogy mennyire erős a rendőri jelenlét az utcán. Eleve eddig amit kifigyeltem, hogy hányféle rendőrség létezik. Van tömegközlekedési rendőrség. Ezek próbálnak harcolni az illegális taxisok, alapjában az ellenőrizetlen személyszállítás ellen. Vannak a forgalomirányító rendőrök, ezek feladata egyértelmű, általában egy lámpás kereszteződés megvan erősítve 8-10-20 forgalomirányítóval. Vannak a motoros rendőrök, sokszázan, az autós járőrök, (10 mp-ként látsz egyet), aztán komoly létszámú a Turisztikai rendőrség. És akkor ott az ijesztő, tiszta fekete, álarcos, szemüveges, kevlár-mellényes, állig fegyverbe burkolt, rohamrendőr, na meg az objektumok, bankok, közintézmények, iskolák, áruházak, stb. őrzői. És még szerintem sokat nem is láttam, soroltam.
A parkokban, utcákon, tengerparton, szóval felsorolni lehetetlen, mindenütt villan a sárga mellény. Szóval, elképesztően sok közalkalmazott igyekszik némi rendet tartani ebben az országnyi városban. Több-kevesebb sikerrel. Hazaértem. Végig kánikula, égető nap volt, kellően fel is égtem. És nagyon elfáradtam! Egy kis vacsora, zuhany, kevés netezés, kapcsolattartással már nem próbálkozom, otthon hajnalodik, keveset még olvasok, és alszok. Ha bírok a pont felettem fel és leszálló repülőktől, és a fülledt melegtől.
