Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 25.nap. Lima. Április 5. péntek.
Az előző részben elindultam haza.
25. nap, április 5. péntek.
Nem volt túl jó éjszakám, dehát ezt egy buszos utazáson ne is várja az ember. Megágyaztam, de azért csak nem olyan, mint egy igazi ágy. A motor közvetlen mögöttem volt, az is zaj, de az igazi baj az állandó mozgás volt. A szerpentineken egyfolytában jobbra-balra vágódik az ember, a hirtelen lassítás, gyorsulás is átmozgat rendesen.
Háromnegyed hatig erőltettem, amolyan félálomban, aztán felhajtottam az ágyat, világosodott, lehetett nézelődni. Meglepődtem azon, hogy szinte végig – és ebben az OSMand térkép is megerősített, amivel az utat követtem – az út mellett vannak települések. Néha csak pár ház, néha pici falu, vagy kisváros. Az előzőekben már írtam, hogy Limában az általunk megszokott KRESZ-táblaerdő nincs. Vidéken hasonló a helyzet, egy figyelmeztető tábla van, és ez a fekvőrendőr előrejelző, valamint a pontos helyét jelölő tájékoztató tábla. Fekvő rendőrből pedig talán még több van, mint húsvérből, pedig azok is rengetegen vannak. A legapróbb település előtt, a falvak átmenő utcáin több helyütt is, iskolák előtt, stb. rengeteg van. És nem olyan kis apró aszfalthiba, meg van csinálva rendesen. A buszok is mind előtt padlófékeznek, lassan átzöttyennek rajta, aztán padlógáz a következőig. Viszont ha picit gyorsabban megy rá, akkor az utas felemelkedik az ülésből, ha nem veszi észre, szerintem elszáll. Ez, mindenesetre nagyban csökkenti az út monotonitását.
Rendőröket emlegettem. Valóban rengeteg van/volt belőlük. És érdekes, hogy szinte minden lámpáskereszteződénél ott vannak, hogy felülbírálják a lámpa működését. És nem egy van, hanem négy-öt, a kereszteződés szinte minden irányában. Szájukban a síp, és egymás füttyébe vágva éktelen hangzavart tudnak csinálni. És néha káoszt. Egyszer akartak csak kivasalni, a Cuscoi piac mellett. Kereszteződés, öt bejövő úttal. Négy rendőr. És zebra, meg lámpák. (Bár, zebrának sehol, semmi szerepét nem tapasztaltam.) Zebra előtt vártam soromra. Zöld lett a lámpa, a túloldalon levő füttyentett, hogy mehetünk. A felénél aztán, derékba kapott egy két sávos kocsisor, amit a pirost felülbírálva, a másik rendőr elengedett. És a sofőrök nem ismerik ilyenkor sem a féket, sem a zebrát, csak a dudát. És én cikáztam a kocsik között, hogy elérjem, és megéljem a túloldalt. Ahol a rendőr kedvesen mosolygott. Ja, és még azt nem mondtam, hogy ezek sárga mellényes, (bukósisak, napszemcsi, esőben is) forgalomirányító motoros rendőrök, és ez nem túlzás!!, 90%-ban fiatal nők. Én férfit nem is láttam. Vagy csak nem figyeltem…
De, üljünk vissza a buszra. Néha felnéztem a benti kijelzőre, 30-35-el kanyarogtunk legtöbbet. Érdekesség, hogy a Sur del Cruz társaság irodáiban láttam plakátot, hogy figyeljük, és jelentsük, ha a gépkocsivezető átlépi a 90-et. Nem is tették. 88-89 volt, 90 nem. Fő a biztonság. Igaz, most is késtünk másfél órát. De, senki nem reklamál. Ebbe az is beletartozik, hogy pl. kora reggel megálltunk egy szabvány, útmenti büfésor mellett. Még szinte mindenki aludt. Álltunk, semmi okot nem láttam rá. Aztán pár perc múlva csak kinéztem, hát a sofőrünk ott udvarolt az egyik büfében a kiszolgáló lánynak, az főzte neki a teát vagy kávét a termoszba, készített nekik reggelit, (két sofőrrel járnak) amit szépen becsomagolva hozott vissza. Negyed óra. De, nemcsak a biztonság, a nyugalom is fő.
A látnivaló nagyon ellentmondásos volt. Az Andokból lecsorogva, Nasca városka után kezdett világosodni. Akkor már a sivatagban téptünk. És tényleg csak homok, néha tükörsima, másutt buckásabb, a ködös távolban hegyek. És ebben a holdbéli tájban laktak. Magányos tanyák, (ha lehet annak nevezni egy, a semmiben álló rostlemez, vagy hullámlemez bódét) vagy ilyenek, de 30-40 egybeépítve, szorosan az út mellett, arra nyitva. Szürrealista látvány volt. És éltek benne, mozogtak, főztek az ajtó előtt, és sokan. Sok helyt asztalon kirakva négy kóla, odébb egy rozoga asztal, négy szék, és házikoszt. Általunk elképzelhetetlen életek is vannak.
Elég sokat filmeztem. Az óceánhoz kikanyarodva hatalmas telepek sorakoztak az út és a part mellett. Hullámlemez tetejű hodályok, az oldaluk fekete fólia. Mellettük lábakon álló hatalmas takarmánysilók. Idővel rájöttem, ezek baromfinevelő telepek. De rengeteg. Bár, akárhol ettem, az alap mindenben a pollo volt, a piacon hegyekben állnak a bontott csirkék. Kell is a rengeteg csirke, tyúk. Hogy aztán mivel nevelik fel, az szerencsére rejtély.
Jöttek sorban a kisebb-nagyobb helyek, növekedett a forgalom. Az út tele volt hatalmas csőrös kamionokkal, ezek a monstrumok bonyolítják az ország szállításának legnagyobb részét. Vasút, pontosabban összefüggő vasúthálózat nincs. Elszórtan van egy-egy sin darab, amivel én mentem pl. Machu Picchura, ez a szál bevezet Cuscoba is, sőt, a városon belül láttam kettős, tehát keskeny és normál nyomtávú vágányrészt is, de a személyszállítás ebben ki is merül. Be lehet fizetni luxusvonatokra, luxusellátással, ad hoc indulással, de menetrendet, rendszeres járatot nem látni. Tehát, marad a kamion. Rengeteg.
Jött Ica, pár leszálló, aztán Pisco, San Vicente, Mala, közeledtünk. A tengerpart eleinte kihalt, aztán bádogvárosos, majd szerény lakóparkos, aztán Limához közeledve mind több pénz sütött ki a házakból, üdülőkből. Nagy részek le és körbe voltak zárva, hatalmas tervek látszottak az út menti plakátokon, és valós, nagy építkezések is zajlanak. Nagy lakóparkok, üdülőövezetek készülnek. Példának itt a már említett tizenkilométeres Lima-i építkezés a parton, ami alapvetően szabja át a város arcát. Szívesen megnézném a környéket mondjuk 10 év múlva.
Majd, befutottunk a fővárosba. Itt is a végletek, az ellentétek pár száz méteren belül. A nyomornegyed bádogházai után a Javier Prádo sugárút eleganciája. Mert igenis, van Limának Mirafloresen kívül is szép, rendezett, a kornak megfelelő, bármelyik világvárosba illő negyede, városrésze, nem is egy.
A csomagkiadás időrabló volt, a terminálon nyüzsgő forgalom volt. Végül megkaptam, és kiléptem a perzselő melegbe. Felhőtlen kék ég, szél sem rebbent, nagyon meleg volt a Cuscoi induló öltözetben. A repülőtér eléréséhez telefonos segítséget vettem igénybe, a Moovit alkalmazás mintaszerűen, kézen fogva vezetett. A távolság 15-18 km. ez gyalog nem üzlet. Két busszal, egy átszállással viszont a bődületes csúcsforgalomban is másfél óra alatt itt voltam. 2×150 méteres gyaloglással.
A bejáratnál az érkezésnél tapasztalt tömeg, káosz. Egy utcai árusnál a maradék solomon még megejtettem egy gyors helyi ebédet, érdekes kombináció volt, főtt krumpli, főtt kukorica, főtt tojás, házi sajt, és valami szósz. De ízlett, elpucoltam mind. Aztán bejöttem, páran leakartak venni, hogy tud olcsó repülőjegyet, meg VIP várót és hasonlók, de ezt már tudom kezelni. Sok belföldi járat miatt jó nagy a tumultus. Baráti tanácsra a kokaleveleimmel nem kísérleteztem a beléptetésnél, előtte még csendben elrágcsáltam őket, egy keveset kidobtam. Megvolt a szigorú biztonsági ellenőrzés, cipőlevétel, minden, de a hátizsákommal így is félreállítottak, és kipakoltak mindent. Rendben volt, vissza is pakolt, kész! A kis hátizsákot a röntgen után meg sem nézte. Én is csak idebent jöttem rá, hogy benne maradt egy literes ásványvíz…. Legalább van mit innom a várakozás közben. A négy hét után 3 sol maradt a zsebemben. Ki volt számolva jól.
Most mind zsibbadtabban várom a beszállást, lehet hogy most nem lesz gond az alvással. Otthon most éjjel egy óra van, háromkor szállunk fel, és délután négy előtt érünk Amszterdamba. Szoros, alig több mint egy órás átszállás, és még este Madrid. Mára ennyi.
