Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 16. nap, Tambopata. Március 27. szerda.
Az előző részben megérkeztem Puerto Maldonadoba.
16. nap, március 27. szerda.
Este, mivel (akkor még) nem lett a nagy esőből semmi, kimentem, és szétnéztem az esti utcákon. Nagy élet nem volt, hisz itt a környéken szinte a szálló lakói jelentik az életet. Az éttermünk nyitva volt, jó páran vacsoráztak. A szálló előtt egy pattogatott kukorica árus kínálta a frissen pattogatott popkornját. Nosztalgiáztam egy kicsit, kértem egy nagy zacskóval, az lett a vacsora. Végülis 9 körül már ágyban voltam. Egy szobatársam volt, egy csöndes Limai.
Nem sokkal később már hallottam, hogy veri az eső a tetőt, erre aludtam el. Hajnalban egyszer felébredtem, (még?) akkor is esett, reggel 7-re viszont már csak a borult, rendkívül párás, fullasztó hőség maradt. Olyan, amiben egy mozdulat után verítékben fürdik az ember. Összepakoltam, indulás előtt egy zuhany, majd nyolc előtt felmentem. A recepción épp telefonon kerestek, a találkozás 8.30-kor volt. Addig kimentem, vettem egy üveg vizet, két zsemlét reggelire, illetve egy már nyitva tartó kávézóban ittam egy napnyitót. Későn nyitnak általában.
Fél kilenckor jött egy srác, Oszkárnak mutatkozott be, és elvitt magával a közeli irodájába. Ő volt az itteni utazásszervező. Felvette Ő is az adataimat, megkérdezett esetleges betegségekről, kívánságokról, illetve a lábméretemről. Kaptam ugyanis az útra egy szép hófehér, 45-ös gumicsizmát. Még elkértek 15 $-t, ennyi most, a meghirdetett 12 helyett a belépő a Tambopata Nemzeti Parkba. Beöltöztem a csizmába, és vártuk a vezetőnket. Kb 15-en voltunk, egy helyi lánycsapatban ketten voltunk hímneműek egy fiatal sráccal. Külföldi én voltam egyedül. Jött a vezetőnk, Robin, és egy másik idősebb, szemmel láthatóan indián, Ő is kalauznak jött, illetve úgy mutatták be, mint a dzsungel doktora.
Pár perces séta után egy turisztikai központ titulusú épületen keresztül lejutottunk a rendkívül meredek partra, ahol hosszú, a filmeken már látott, Amazonas-járó motorcsónakba szálltunk. Kaptunk mentőmellényeket, és nekivágtunk a víznek. Erős Yamaha farmotor hajtja ezeket a karcsú, fedeles hajókat, és bizony, nagyon tudnak száguldani. Kb. félórás száguldás a meglepően széles Rio di Madre Dios-on, és kikötöttünk. A Tambopata kikötője volt, (ami persze empirikus túlzás a kikötő névre vonatkozólag) szóval orral a magas falnak nyomódott a csónak, és gyorsan ki kellett ugrálni a csúszós, sáros meredekre. De, senki nem esett bele.
Itt már ketten vártak ránk, valószínű másik hajóval jöttek, és így indulunk neki majd huszan, a….. hatalmas sárnak. Gyorsan bizonyítást nyert a csizma létjogosultsága. Csak a legszükségesebb volt mindenkinél, a nagy hátizsákot én is a hajóban hagytam. (Ami, miután kiszálltunk, el is húzott vele.) Beértünk a sűrű dzsungelbe.
Igazából leírni ezt nem nagyon lehet, ebben benne kell lenni. Megint azt mondom, hogy itt egy érzékszervvel ezt nem lehet befogadni, tehát hogy látom, hanem ezt érezni kell. Hallani a hangját, érezni az illatát, bokáig süppedni a talajába, kergetni a szúnyogfelhőket, érezni azt, hogy a levegőt szinte innod kell, egy perc alatt fürdeni a saját verítékedben, és még sok egyebet.
Párszáz méter után érkeztünk a Park bejáratához. Itt adja le a vezető a névsort, fizeti ki a belépőt. Vezető nélkül nem lehet bemenni, és a Park, az erdő megóvását nagyon komolyan veszik. Pár perc adminisztráció után tovább mentünk. Robin, a fiatalabb vezető mondta, hogy mindig maradjak mellette. (Mint később kiderült, Ő lett megbízva a vezetésemmel, mivel a három napos programot egyedül csinálom, nem vagyok csoportban, így a három napig Ő a „személyes vezetőm”).
Nem túl kényelmes volt Neki, mert bármit magyarázott a csoportnak, azt nekem külön próbálta összefoglalni röviden angolul. Ezzel az az igazság, hogy én angolul tudok vásárolni, kérdezni, tájékozódni, egyszerű ügyeket elintézni, de nem olvasok eredetiben Shakespeare-t, és a botanikai értekezésekben, szakszavakban, elnevezésekben sem vagyok otthon. Ezt csak azért volt fontos elmondanom, mert Robin azzal kezdte, hogy ne haragudjak, de rossz az angolja. Megnyugodtam. Amit kellett megértettem, meg tudtuk értetni egymással.
A komplex érzékelés jó példája, amikor út közben a legkülönfélébb növények leveleit, fiatal hatásait tépte le, és szétdörzsölve szagoltatta velünk. Olyan különleges, egzotikus illatokat produkál a természet, amit nem sok parfüm tud. Ő, és a Doktor itt születtek, itt éltek mindig. Tényleg mindent tudnak a dzsungelről. Rengeteg növényről magyarázta el, hogy mire használják a helyiek. Melyik levél leve milyen betegségekre, sebekre, bőrbajokra, csípésekre jó. Melyiket eszik, főzik megenni, illetve melyiket főzik ki pálinkának.
Egy érdekes fára hívta fel figyelmünket Robin, az un. „sétáló fára”. A magyarázata szerint ez a fa, ha rádől egy szomszédja, vagy csak kevés fényt kap, odébb sétál. Az egyik oldali támasztótörzsét megnyújtja, a másik oldalival lejjebb hatol, tehát rövidíti azt, és így képes 1-2 méteres helyváltoztatásra. ( Itthon néztem utána, botanikusok szerint ez egy jól hangzó badarság, semmi alapja nincs.) Mindenesetre az tény, hogy ennek a fának a csupa apró tüskékkel borított támasztógyökerei az itteni háziasszonyok konyhai reszelője. Azon pépesítenek zöldségeket, gyümölcsöket. Egy ismeretlen fáról sárga, ringló-szerű gyümölcs hullott, le kellett hámozni a mandarinhoz hasonló vékony héját, és úgy megenni. Éktelen savanyú volt. Robin sokat sejtető mosollyal mondta (ajánlotta?), hogy ha sokat eszünk, feldobottak, jókedvűek leszünk. Sajnos nem volt nálam nagy szatyor….
Rengeteg pálma, vasfa, mocsári tölgyek, liánok, minden vízben állt, és hatalmas harcot vívva mind a nap felé törekedtek. Az út, (4 km volt, másfél óra) sár volt. Ahol a víz volt az úr, – ne feledjük, esőerdőben vagyunk, és gyakorlatilag vízben áll minden – ott magasított járda volt pallókból. Ahol elméletileg még csizmában el lehet menni, ott nem erőltették. De ugye mindennap esik, így a sár garantált. Párszor olyan mély sár volt, hogy nem egy lány a csizma szárán felül is elsüllyedt, volt ki térdig, és bizony a vörös trutyival lett tele a csizma. Volt aki elcsúszott, a karja a válláig süllyedt az iszapba.
Vörösről jut még eszembe. Robin egy fáról adott mindenkinek zöld levelet, hogy erősen morzsoljuk össze. Gyorsan kell csinálni, és egy picit beleköpni. A végén egy nagyon intenzív vörös festéket kapsz az ujjaid közt, az indiánok azzal festették ki az arcukat. A végén engem is megtisztelt a saját keverékéből az arcomra húzott két vörös harci csíkkal, most estig még nem sikerült teljesen lekopnia. Mivel én is előtte kikevertem a saját festék-turmixomat, most ott álltam vörös-nyálas kézzel. De nem veszett kárba, az egyik kis helyi lányka pattant elém, hogy fessem ki. Tovább menve, útközben Robin és a Doktor még több, festésre használt színnek az eredetét is megmutatta. Az Édesapja sámán, (!!!) és a szertartásaihoz gyakran festi ki ilyenekkel magát.
Jó másfél óra múlva, nyakig sárosan, egy kis kikötőhöz értünk. A folyamihoz hasonló alakú, de kisebb, és motor nélküli csónakokba szálltunk. A Sandoval tóhoz érkeztünk. Természetesen motorcsónak nem közlekedhet, csak evezni lehet, ez a feladat a két vezetőnkre hárult.
Egy keskeny kis sekély csatornán lehet kijutni a tóhoz. Filmen láttam már ilyet, a sűrű dzsungel teljesen vízben áll, száraz terület itt már nincs. Sasszemű vezetőnk pisszent egyszer, fékezett, és a sűrűbe mutatott. Nagyon nehezen lehetett észrevenni a két méterre leselkedő fekete kajmánt, hisz csak a szeme volt ki. Egy fénykép azért sikerült.
Még egyet láttunk a tavon, de távolabban, csak egy pillanatra jött fel. Különböző madarak villantak egy-egy pillanatra, egyedül a hoacin-t, az Amazóniai búbostyúkot sikerült lefilmezni. Nem féltek az emberektől. Amott egy kapucinus majom ugrott villámgyorsan jöttünkre, Robin villámgyorsan mutatott egy pillanatra felbukkanó bukó testre a vízben, talán leghosszabb ideig egy törpedenevér csoportban gyönyörködhettünk, hisz ők egy pálma törzsén aludtak. A tó amúgy kb. 5 méter mély, 1,5×2 km-es, és a legszigorúbban védett. Itt akarja Peru a régen tömegével itt élő óriásvidrákat újra telepíteni, és szaporítani. Robin szerint az imént ebből láttunk egyet. Napjainkban 12 egyed él itt, de mivel rendkívül óvatos állatok, nem sikerült meglepni őket.
A tó túloldalán kikötöttünk. Meredek, és hevenyészett, sáros lépcső vezetett a kb. 20 méterrel magasabban fekvő tisztásra. Egy család él itt, és szerződött partnerei az irodáknak. Itt tartanak azok ebédidőt a csoportjaiknak, a család az infrastruktúrát biztosítja egy nagy, fából épült ebédlő, és evőeszköz formájában. Van tus, WC, persze fizetős, és üdítőt, sört is lehet venni, igen borsos áron. Az ebédet Robinék hozták táskában, a már jól ismert banánlevélbe csomagolt rizs-csirkecomb kombó. Jóllehetett lakni vele. Egy 2 solos Inkacolát vettem illemből 5 solért, kávéjuk nem volt.
Az asztalunkhoz ült egy addig nem velünk levő hölgy. Mint kiderült, holland, 3 hónapja van itt, és országa béli csoportokat kalauzol. És rendkívül ezoterikus. Négyen ültünk, Ő, a két vezetőnk, és én. Robin valahonnan elővarázsolt egy Iron-tree (vasfából ?) készült totemet. Egy kb. 30 centis faragott, régi pálcaszerűség volt. Azt magyarázta, hogy már nemzedékek óta a családé. A hölgy elkérte, behunyta a szemét, megdörzsölte, és szinte remegve extázisba esett. Aztán magyarázta, hogy milyen energia folyamokat nyitott meg benne csak az érintése, és hogy milyen erő van benne. Eztán megkérdezte, hogy elfogadunk-e tőle védőkövet? Kaptunk 1-1 kőgolyót kifúrva, és azt majd bőrre fűzve a szívünk felett kell hordanunk, és megvéd minket. Eltettem.
Visszaindultunk, ugyanazon úton, ugyanaz volt minden, csak már siettünk. Egy helyt álltunk meg, Robin kiszúrt a földben egy kb. 5 cm átmérőjű lyukat. Csöndre intett mindenkit, letört egy vékony kis gallyat, a végén levéldarabkával. Arra ráköpött, és a lyukba dugva, majd mozgatva, megpróbálta előcsalogatni, támadásra ingerelni az ott megbúvó tarantulla pókot. De ez a pók pacifista volt. Ott volt, mert a nagy, szőrös lábát kinyújtotta, de tovább nem akart jönni, pláne támadni!
Visszaértünk nyakig sárosan a kikötőhöz. A csónakok ott vártak, a hátizsákom nem. Mikor rákérdeztem, mondták, hogy az már a szállodában van. Itt a csoport szétszakadt, a lányok csak egynapos kiránduláson voltak, mentek haza Maldonadoba, a másik hajó csak velem és Robinnal felfelé vette az irányt. Negyedóra múlva kikötöttünk. A Monte Amazonico Lodge-nál, a szálláshelyemre értünk. Fent a főnök fogadott, és a tudnivalókat útközben elmondva a házamig, szobámig kísért. Ez, egy nagy, az aljnövényzettől megtisztított, parkosított területen fekvő bungaló komplexum. Szétszórt faházak a hatalmas fák között, egy nagy ebédlő, egy szép úszómedence. Minden fából, egyszerűen, de funkcionálisan. A szobám 3 ágyas, fürdőszoba, WC.
Ami feltűnt, hogy a tényleg nagy létesítményben egyszál magam voltam vendég. Akkor legalábbis. Érdekes volt. Amúgy csend, lezuhanyoztam, villany még nem volt. Sétáltam egyet, két munkással találkoztam a parton. Fél hétkor, amikor már sötét volt, és a villany is égett, aggregátorról, fél 10-ig, tehát a sötétben jött Robin, hogy akkor most megnézzük kettesben az éjszakai dzsungelt.
Érdekes programnak tűnik, de semmi különös. Tényleg tök sötétben vágtunk neki egy szűk kis csapásnak. Vezetőm világította az utat, pislákoló kis zseblámpájával. Akkor én bekapcsoltam a saját fényvetőmet, és Robin majdnem lehidalt. Az enyém egy változtatható fókuszú, tényleg profi LED lámpa, még tavaly rendeltem a biciklitúrámra. Szűkített fókusszal 500 méterre világít, mint a tű. Persze kínai. Onnéttól én világítottam. Murphy törvénye itt is működik. Ha éjszakai vadlesre megyünk, akkor nincs vad. Nem is vártam. És azért a dzsungelben nem olyan az állatokkal való találkozás, hogy na itt vagyok, jól állok?, akkor fotózz! Itt egy villanást látsz, egy suhanást érzel, egy hangot hallasz. Talán, a lepkéket lehet követni. Szóval, egy órát mentünk a sűrű sötétben, egy mp-re ugrott egy majom, láttunk 10 nyugodt pókot, 20 világító Szentjános-bogarat, 15 lepkét, meg egy magasban átsuhanó árnyékot. Aztán visszaértünk, elköszöntünk, és 2 mp. múlva már hívtam is vissza Robint, mert a lépcsőmnél, a lámpám fényében egy hatalmas, barna, szépen mintázott hátú béka csücsült. Kérdezem, mi ez a hatalmas? Mondta, hogy ez csak egy bébi, 40 centisre nő meg a felnőtt. Mutatta milyen hangot ad ki, szerintem most írás közben épp azt hallom.
Délután, mikor sétáltam, áthúzott előttem egy jó nagy macska méretű, de nem macska állat. Olyan tapír-szerű volt, és nem sietett. Kérdeztem még a séta alatt Robint, hogy mi lehetett, rögtön rávágta, hogy Rat, tehát patkány. Mondta, hogy nagyon sok van, nem félénkek. Kössz!
Aztán fél nyolckor vacsora, akkor fény derült a teljes vendéglétszámra. Nyolcan ültük körbe az asztalt, négy francia, három német, és egy magyar, én. A többiek átlagéletkora 22 év, én kicsit rontottam rajta. Zöldségleves volt masnitészával, meg sok ismeretlen zöldséggel, második marhasült, amit nem tudom minek erőltetnek, hisz másodszor eszem, de először is elrághatatlanul kemény volt, rizzsel, szósszal, párolt zöldségekkel. Rengeteg rizst esznek, még a rizst is rizzsel eszik. Desszertnek valami gyümölcsízű krém. Facsart gyümölcslé, finom, kávé, tea. Jól laktam. Aztán egy darabig gyönyörködtem a déli égbolt eddig még nem látott csillagképeiben, majd jöttem naplót írni. Fél 10-kor sötétbe borult minden, az aggregátor leállt. Most teljes sötétben fekszem, és a kinti hangokat, motozásokat hallom. Érdekes elzártság, mobil, telefon, net, semmi nincs. Este a főnök is URH rádióval próbált Maldonadóval beszélni. Most még a zseblámpámmal nézek kint egy kis mozgást, holnap fél 8-kor reggeli, a programot majd látjuk.
