Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 14. nap Cuzco. Március 25. hétfő.
Az előző részben Cuzcoban szoktam a magaslati levegőt, akklimatizálódtam a későbbiekre.
14. nap, március 25. hétfő.
Hajnalban megint volt jövés-menés, a korai túrákhoz szóltak az ébresztők, pakolták a hátizsákokat. Az egyik szobatársam, egy srác kegyetlenül megvolt fázva, részint egész éjjel köhögött és nyögött, de ami még zavaróbb volt, 20 másodpercenként szívta az órát. Gondolkodtam, hogy sértésnek venné-e, ha vinnék neki egy zsebkendőt, de végül a türelem erénye győzedelmeskedett. Londonban csöppentem egy hasonló szituba pár éve, kaptam egy hasonló szobatársat, másnap én is úgy meg voltam fázva, mint ő. Remélem, most nem.
Reggel 7 előtt aztán ráhagytam, már csak négyen voltunk a szobában, én voltam az első zuhanyozó, majd az első reggeliző is. Megcsináltam a napra való koka-teámat, amit útközben kortyolgatok majd, megkávéztam, majd csomagolni kezdtem. Még reggeli sztori, a konyában a helyi kis mindenes kislány pakolgatott. Üdvözöltük egymást, majd angolul megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy „I`m from Hungary”. Erre a világ legtermészetesebb arcával bólint, „magyar”. Nagyot néztem! Erre magára bök az ujjával, és szinte tökéletes kiejtéssel mondja: „magyar vagyok”. Nagyon aranyos volt, jót nevettem. Jártak már előttem honfitársak.
Hasonló az egyik recepciós, aki tegnap reggelinél az én holá-mra visszaköszönt, hogy ahoj! Mondtam, hogy nem jó, az cseh szia! Ezen egy darabig elrágódott, hogy cseh…. Mondtam, én magyar vagyok, tehát szia. Azután meglátott, naponta többször, „sziá Lászi!”. Mert a C-vel még nem küzdött meg, selypes SZ jön ki belőle. Jöttem el délután, mondtam Neki: „ hasta la vista Artúr”, válaszol, szia Lászi! Akkor még gyorsan megtanítottam a „viszlát”-ot, úgyhogy lett egy vigyorgós, büszke „Viszlát Lászi!”. Igen, öt nap múlva.
Persze, előtte még városnézés. Végig sétáltam a Loretó inka-kori falai közt, és elértem a Santo Domingo Székesegyházig. Érdekes a története a templomnak. 1538-ig, a Koriqancha Inca, minden idők legnagyobb inka vallási komplexuma volt. Ekkor jöttek Pizzaro-ék, a Dominikánus szerzetesek, térítettek, és lett egy csodaszép keresztény templom és kolostoregyüttes. Persze, ez csak egy zanzásított történet, érdemes utána olvasni.
A templombelső csodaszép, hihetetlen aprólékos, cédrusból faragott oltárai csodálatra méltóak. (Tilos fényképezni és filmezni, de direkt hasonló szituációkra lett a mellényzsebembe beépítve az észrevehetetlen minikamera. Pontosabban az indíttatás onnan jött, hogy előzetesen olvastam, hogy sok helyt, és általában az őslakók, nem szeretik ha fényképezik, filmezik őket. Piacon emeltem már úgy fel a nagy fényképezőgépet, hogy abban a pillanatban ott termett egy sárgamellényes őr, és szigorúan megtiltotta a fényképezést. Ez a kis szerkezet zsebből, egy apró távirányítóval vezérelhető, fényképet és videot készítő akciókamera. még a tavaly nyári túrámról.)
Gyönyörű idő volt, jó volt sétálni. Megkerestem a Peru Rail, a Perui Vasutak San Pedró fejpályaudvarát, innen indul a vonat Machu Picchu-ba. Nem egy nagy pályaudvar, két vágány összesen. Mellette volt a már jól ismert piac, nézelődtem, a fenti módon filmeztem, közben megéheztem. A már bevált helyen megettem megint egy finom, hatalmas adag húslevest. Felfedeztem, hogy a boltokból hiányolt táblás-csoki, és a helyi alkohol itt hegyekben áll. Vettem egy tábla 85%-os „dark” csokit, azt hittem nagyon tömény és keserű lesz, de nem, finom volt. Volt 99%-os is!
A csarnok körüli utcán, a fal mellett is van egyfajta piac. (nem is kicsi!) Itt fedeztem fel azt az ínyencséget, ami tervbe volt véve, hogy feltétlen megkóstolom, ha itt járok. Nemzeti étel, elég drága ínyencség, a nyárson sült tengeri malac. Itt találkoztam vele először szemtől szemben, mind sütésre kész, kopasztott állapotban, mind pedig készre sülve. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy kihagyom… (Magamnak az árára fogtam a dolgot. )
Aztán egyszer csak hirtelen elkezdett a tető kopogni, egy hatalmas zápor jött, villámlással, dörgéssel, ahogy kell! Vége a városnézésnek. Egy darabig ott ácsorogtam, ahogy csendesedett kicsit elindultam, hirtelen megint rákezdett, akkor egy patikába húzódtam be. Itt unalmamban elmajszoltam a tábla csokit, majd ereszek alatt lassan hazalopakodtam. A szandálom, a zokni, a nadrág térdig csurom víz lett. A hőmérséklet hirtelen tíz fokra esett vissza.
Beérve felvettem a túracipőmet, a vízálló dzsekit, megittam egy kávét, majd a leírt módon elköszöntem Artúrtól. A buszterminál sétálva egy óra volt, közben a nap is ki-ki nézett, de csak 13 fokra melegedett az idő. Most itt vagyok, a buszom 21 órakor indul Porte Maldonadóba, azt várom. Becsekkolás 20.30-kor, majd megint egy buszon töltött éjszaka jön. Már álmos vagyok, remélem nem lesz nehéz aludnom. Holnap új kalandok kezdődnek.
