Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 13. nap, Cuzco. Március 24. vasárnap.
Az előző részben megérkeztem az inka fővárosba.
13. nap, március 24. vasárnap.
Este elalváskor verte az eső a valószínű nem túl vastag tetőt, andalító altató volt. Nagyon hirtelen, minden előzmény nélkül el tud eredni. Tulajdonképpen jót aludtam, de 12 ember az csak egy tucat, a lábaim is fájtak rendesen, és még sötét hajnal volt, mikor páran pakoltak, a befizetett túrák a környékre, elég korán indulnak. Aztán még csak visszaaludtam, 8 volt, mikor éledeztem.
A reggeli meglepő módon bőséges és választékos volt, az eddigi legjobb. Kényelmesen megkávéztam, útra főztem teát, kicsit pakolásztam, majd fél 10 körül elindultam. Olvastam, hogy itt a közeli domb mögött van egy inka romkert, név szerint Saqsaywaman. A források szerint az inkák a Nap Házának nevezték, és a mostani vélemény szerint, (még mindig feltárás alatt áll) ez tulajdonképpen egy, a Nap tiszteletére épített rituális építmény, egy vallási központ volt, más funkciójáról eddig nem tudnak.
Talán jelenleg a legnagyobb értéke, hogy csodálatosan szemlélteti azt, hogy részint milyen fejlett volt a kor épülettervezői szintje, másrészt remek példája az inka építési technika híres precizitásának. Az épületek, a falak, bástyák mind a jellegzetes habarcs nélküli technikával épültek. A hatalmas, néha 100-120 tonnás kőtömböket olyan precizitással vágták és csiszolták össze, hogy az illesztések közé még egy pengét sem lehet bedugni. Bent a belvárosban is találunk erre példát, hiszen a Főtér oldalából induló Loreto utca, (az inkák korában is megvolt, akkor Amaru Kanchának nevezték) falai még mind a két oldalon így vannak kiépítve. És, eredetiek! Az utca jó pár száz éve, a „Kiválasztottak házához” vezetett.
Tehát elindultam, és egy zegzugos, meredek emelkedőkön át vezető, jó két kilométeres kaptatón 3574 méterre kapaszkodtam fel. Ott álltam a kapuban, és a pénztárnál pihegve konstatáltam, hogy ezt bizony megszívtam! Önmagában nem lehet jegyet venni, és megnézni a műemléket, csak egy négy létesítményre érvényes, komplex belépő létezik. A másik 3 templom… Így a belépő 70 solba, 6300 ft-ba kerül. Nem mondom, hogy nem lettem volna rá kíváncsi, de a lehetőségeim korlátozottak, még elég sok idő van hátra, és bizony ez három és fél napi kaja-keretem. Természetesen nem mondtam le róla, hisz az út, Lima és a hazatérés előtt itt fejeződik be, négy éjszakát még ugyanebben a szállóban töltök. Ha addig sikerül jól gazdálkodnom, és megtehetem, akkor az utolsó nap csak rászánom a pénzt Saqsaywaman-ra. Kicsit rosszulesett, de visszasétáltam.
Kárpótolt a csodálatos idő, a fantasztikus kilátás a városra, és egy kis láma simogatás, majd egy közös fénykép a láma gazdájával, a kislányát a hátán batyuban cipelő, népviseletbe öltözött anyukával. (Ez sem volt olcsó….) Az út, lefele sem volt sokkal könnyebb, mint felfelé, a nagyon meredek utcák nagy, domború kavicsokkal vannak kirakva, és mire leértem, ez felért tíz talpmasszázs kezeléssel a vékony talpú szandálban.
Lassan haladtam lefelé, részint az úttest miatt, részint percekig ellehetett gyönyörködni a látványban, ami percenként egy-egy kanyarból való kibukkanáskor elém tárult. Sehol egy magas épület, egy időutazáson éreztem magam, hisz szerintem Cuzco pár száz éve is ilyen volt.
Nagy kutyabolond is vagyok, és a város ebben is a kedvemben járt, rengeteg kutyus van. És mivel ezek az utcán élnek, mindenkiéi, így egy kicsit mindet magaménak is éreztem. Némelyik még megdajkálni is hagyta magát.
A főtér akkor kezdett benépesedni, bár rengeteg turista van, a helyiek szerintem jobban tartják a vasárnapot, mert csöndesebbnek tűnt az egész város. Békésebben is lehetett nézelődni, a „befogó emberek” talán ebédeltek, vagy munkaszüneti napjuk volt, alig szólítgattak le. Leültem egy padra az Inka-kút tövében, és most a templomok, a teret övező épületek tornyait csodáltam meg részletesebben. Pontosabban a toronyban elhelyezett színes, többnyire vallási ihletésű szobrokat.
Most is szemembe tűnt, és ezt már említeni akartam, a tér sarkán az alkohol fogyasztási tilalom felirat. Tehát a peruiak piálási szokásai. Nem tudom szoktak-e, ha igen, hol és mikor, de a lényeg, hogy itt létem eddigi 10 napja, és 3 nagyvárosa alatt, még részeget nem láttam. Italbolt, ahová bemégy inni, nincs. A boltokban bizony aranyáron mérik az alkoholos italokat, ellehet képzelni, hogy a bárakban, éttermekben, (már amelyikben adnak!) mennyibe kerülhet. Vagy mást használnak…
Elmúlt dél, a nagy sétában kezdtem megéhezni. A piac sarkán már tegnap felfedeztem egy jó (eddig az egyetlen) szupermarketet, az Oriont. Ott vettem vizet is tegnap. (Megkérdeztem a hostelben, hogy próbálkozzak-e csapvíz ivással, nagyon határozottan lebeszéltek róla. Jobb a békesség…) Már tegnap is szemezgettünk egymással én meg egy kilós előre csomagolt virsli, ma megszereztem. 6.50 volt, vettem hozzá egy kis zacskó! mustárt, két zsömlét, egy 2,5 l-es bubis vizet, (con gas, ritka, és drágább) és mindez 10.50-ből.
Visszajöttem a szállásra, rögtön ittam egy kávét, majd ahogy főzni kezdtem a virslit, már kopogott a zápor, ami már elég régen kitart, sőt, az előbb már jégesővé fajult. Megint időben érkeztem haza. Megettem a virsli felét, jól laktam, utána egy kis szieszta következett. Eredetileg is csak alkonyat után, az esti, éjszakai Cuscót akartam megnézni. Ez még mindig nincs veszve, most fél 6 van, egy óra múlva sötétedik. A legrosszabb esetben, ha marad az eső olvasok, filmezek.
Update! Este 7 óra felé az eső csillapodott, el nem állt, csak szemerkélőbe váltott, tehát egy esti csendes sétára épp alkalmas volt. Kerültem egyet a már bejárt és bejáratott útvonalon. Messze nem volt olyan tömeg, mint napközben, az eső és a sötét intimebbé tette a várost. Fényképeztem egy párat, céltalanul bóklásztam, és persze közben még mindig hárítottam a vacsora és masszázs meghívásokat. Aztán ráuntam visszamentem, és olvastam. A holnapi nap még az enyém, csak este 9-kor indulok tovább Porto Maldonadóba.
