Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 11. nap, Arequipa. Március 22. péntek.
Az előző részben egy nagyot buszoztunk, és megszereztem első benyomásaimat Peru harmadik legnagyobb városáról.
11. nap, március 22. péntek.
Az elalvással nem volt gond, – különösen, hogy nem lett szobatárs, egyedül aludtam a négyágyasban – viszont hajnal háromkor éberen fent voltam. És bár fáradtnak illett volna lennem, kínszenvedéssel sikerült csak még egy kicsit visszaaludnom. Kényelmesen megkávéztam, ittam egy nagy bögre kokateát, és a mini-kontinentális reggeli itt is benne volt az árban. A szobát elhagytam, hisz egyéjszakás volt csak a kalandunk, de a nagyhátizsák maradt a társalgóban. Én pedig a kicsivel elindultam második Arequipai napomra.
Ma a piac volt betervezve kezdésnek. A központi piac a belvárosban van, a Mercado San Camilo. A négyszögrácsos utcaelrendezés miatt elég nehéz eltévedni, könnyen rátaláltam. Na persze, a tömeg is arra tartott. Egy méretes, zsibongó csarnokba tértem be. Az ajtóból még körülnéztem, felmértem, próbáltam a rendszerét felismerni. Mert volt neki, és igen könnyű volt rájönni. Ugyanis a tetőről hatalmas táblák lógtak az adott szekció fölött: zöldségesek, gyümölcsök, halak, húsok, baromfik, virágok, étkezdék, kávézók, és sombrerosok. Igen, az is egy részleg volt, ott csinálták a Hölgyek, és több standon, százával árulták.
Amúgy, a felhozatalt most két szóban sorolnám el: volt minden. Bővebben: rengeteg minden, amit még nem is láttam. Kérdeztem, az eladók elmondták a nevét, (persze lassan, betűztettem velük) aztán a Google segített. Rengeteg új gyümölcsöt, zöldséget ismertem meg. Sok olyan volt, amit már hallottam, de nem láttam, és olyan is, ami nálunk is van, csak nem ilyen.
Az egyik gyümölcsös végig kínált egy pár kérdezettet, volt ami ízlett, volt ami soha nem lesz a kedvencem. Nagyon bejött viszont a csirimoja, vagy krémalma, rögtön vettem is egyet. Szép, pikkelyes hajú példányok, az enyém 60 deka volt. Felvágattam négybe, későbbi ebéd.
A délelőtt ott telt, rengeteg mindenen, rengeteg időt ellehet ilyen helyen bámészkodni. A kifőzdék illatai…. Ezt úgy képzeljük el, hogy egy nagy-nagy terem, és fóliával 3×3-as boxokra van osztva. Ebben a konyha, egy asztal, négy szék. A háziasszonyok ott főzik, egy általában csak 2-3 félét, a friss házikosztot. És lehet szemre, illatra, a fazékba nézve választani hova ülsz be. Egyáltalán nem voltam éhes, pedig biztos érdekes lett volna kipróbálni, délután meg már nem jártam arra.
Aztán nyakamba vettem megint a várost, nézelődtem, csak úgy céltalanul csavarogtam. Mint írtam már, az érdekes, megnézendő rész elég kis területen, a belvárosban van. Itt is nagyon sok közüle a múzeum, amik belépősek, és bár biztos a műveltséghez hozzátartozna, hogy ezeken keresztül megismerjük egy nép, egy ország múltját is, de én szívesebben csavargok az utcákon, ülök le tereken, és a látható való, a ma érzését, hangulatát próbálom magamba szívni. Kicsit így is meglehet ismerni egy helyet. Nem beszélve arról, hogy egy múzeumi belépő, az nekem most általában egynapi kaja-keretem… Viszont szabad bejárással nyitva volt az Iglesia de la Compania de Jesus, vagyis a Jézus társaságának temploma, ami 2000 óta a Világörökség része.
Útba ejtettem, (illetve elkerülni sem nagyon lehet) a Főteret, a Katedrálist is. Itt már tegnap is felfigyeltem, egy jól öltözött, talán önjelölt népszónokra. Tegnap is, ma is egy párszor kereszteztem a teret, és minden alkalommal szenvedélyesen, gesztikulálva szónokolt. Először politikai korteskedésnek gondoltam, aztán felmerült a hittérítő szónoklat ötlete, bár ma már inkább hajlottam egy egyszerű mentális betegség megnyilvánulása felé. Mindenesetre erre mondják, hogy „városképi jelentőségű”.
Kiültem az egyetem közelében egy templom lépcsőjére, az előtte levő parkban egy iskolazenekar épp koncertet adott. 4 óra közeledett, ideje volt visszaindulni a csomagomért. Útközben még vettem vizet, két hatalmas banánt az útra.
A szállón még egy kávé, még egy tea, megmosdottam, átöltöztem, elköszöntem Emiliotól, aki végszóra csak megjelent, és visszasétáltam a buszpályaudvarra. Ráértem, tényleg egy kényelmes séta volt. A bejárat előtti utca tele volt árusokkal, és a sok minden étel-ital közt egy meglepő dolgot vettem észre, lángossütőt. Becsekkoltam, leadtam a nagy hátizsákot, és visszamentem lángosozni. 1 sol volt, 90 ft, és teljesen olyan, mint itthon, talán picit édesebb. Persze mellé semmi, se tejföl, se sajt, de még sója sem volt. Kijön a forró olajból, és vigyed. Azért nagy élmény volt, egy kis hazai feeling…
A várakozás percei sosem unalmasak egy ennyire ismeretlen, új helyen. Nagyon jókat lehet nézelődni, repülnek a percek. Itt például remekül elszórakoztatta a várakozókat három fiatalember, akik egy érzelmes, három pengetős hangszerre komponált szerenáddal búcsúztatták megilletődötten feszengő Hölgyeiket. Igaz, Ők csak ketten voltak, de valahogy biztos kijön ennek a matematikája is. Itt is fizetni kellett pályaudvari illetéket, 3 sol, ugyanolyan filmezős, motozós beszállítás volt, telt busz van, lassan indulunk. Még egy zötyögős éjszaka, reggel Cusco. Remélem….
