Kína, Shanghai. Ázsia-túra 9. rész
2019.01.05. – 01.08.
Ezennel elérkeztünk ázsiai csavargásunk utolsó megállójába, Kína egyik legnagyobb városába, ami: Shanghai.
Erről a kínai nagyvárosról az egyik legfontosabb tudnivaló hogy nagyon sokan lakják. Megközelítőleg 24 millió lakos. Ez kicsivel több mint Magyarország Ausztria és Írország teljes lakossága összesen.
A kikötőben hamar megérkeztünk, előző este 11:00 körül. A kapitány bemondta hogy lehet hogy egy kis csúszás lesz a kikötéssel, mert elég sok hajó vár elöttünk, így lehet, hogy csak két három óra környékén tudunk majd kikötni hajnalban. Ezzel nem is volt gond, és hirtelen nem is értettük hogy mi ez az idegeskedés, hiszen a menetrend szerint reggel 7-kor van a kiszállás. Ám reggeli kelés után jött a meglepetés, amikor is 7 órakor, a reggelinél azzal vigasztaltak hogy 11:00 körül már talán ki köthetünk. Ez főleg azokat idegesítette, akiknek például délután 2 körül volt repjegye valahova haza, a hajó-túráról.
Végül is délután 3:00 órára össze is jött a kiszállás megkezdése. Itt azért érezzük, hogy akik reggel azon idegeskedek, hogy 2-kor indul a repülőjük, már nyugodtabbak voltak, mert az a repülő már elment, viszont akiknek csak délután 6-kor volt járatuk, most ők aggodalmaskodtak. Mi nem nagyon turáztatuk magunkat, mert a mi jártunk csak 3 nap múlva indult, amiben azért volt egy kis tudatosság is. Részben, mert a szervezés alatt Moncsi kideritette, hogy pont az ilyen esetek miatt nem feltétlen érdemes kikarcoli a 2 hetes hajózás után az elméleti megérkezéshez legközelebbi járatot, illetve, ha már Kínában vagyunk, és végre nem kell sietni vissza időre a hajóhoz, akkor legalább “kalandozzunk” egy keveset. Miközben ezen merengtünk, hiphop délután 5:00 órakor már is a vámvizsgálaton találtuk magunkat.
Az útlevél ellenőrzés (ha sokat akarok mondani), egy óra alatt meg is volt. Viszont a vám vizsgálatnál volt egy kis kalamajka. Konkrétan Csabi barátunk előző állomáson Nagasaki-ban vásárolt bicska készletével akadtak gondok (ahogy utaltam rá az előző részben).
Mivel az országba semmilyen szúró vágó eszköz nem lehet bevinni, ezért egy röpke két órás, többnyire kínai nyelvű huzavona után nemes egyszerűséggel Csabi lemondott a bicskájáról. Ennek a döntésnek a meghozatalát megkönnyítette, hogy már nemcsak 1-2 vámos néni volt ott, hanem kevés híján a fél kínai néphadsereg is felsorakozott. Tehát a díszes 150 dolláros bicska-készlet maradt, amit ott hagytunk az ennek nagyon örülő vámosoknak, viszont ki kellett töltenie egy formanyomtatványt, amin csak kínai írásjelekkel voltak megadva a hmmmm, és talán kérdések. Tudod: mászóka, kis-szék, bordásfal, négyzet, mászóka, ferde vonal, stb. Végülis valahova írt valamit, és ezzel letudta az egészet.
Ezután taxival Irány a szálloda, majd a környékkel ismerkedtünk, metrójegyet vásároltunk, ilyesmi. Mondanom sem kell, hogy ez kb este 8 körül történt, és már rendesen fáradtak voltunk. Még jó hogy a hajón legalább kaját adtak, így azért az éhezéssel nem kellett megküzdenünk. Azért zárójelben jegyezném meg, hogy mi még szerencsések voltunk és csak egy nap városnézést buktunk, szemben a hajó utasainak többségével, akik aznap szerettek volna visszarepülni a saját országukba.
Az már elsőre is furcsa volt, hogy gyakorlatilag minden be volt kamerázva. Az utcák, a boltok, a metró megállók, a szálloda kameráit is kamerák figyelték. És ha már metró: Rengeteg metró megállóban majdnem hasonló szintű “beléptető-rendszer” van, mint a repülőtereken. Jegy megmutat a fegyveres biztonságiaknak, tatyó rátesz egy futószalagra, az röntgenezik, és a másik oldalon elviheted. Először furcsa volt, de mindenképp érdekes. Bár szerintem inkább kissé elrettentő, és talán biztonságot mutató, de közel nem annyira hatásos, mint amennyire látványos.
Másnap reggel a bőséges, de furcsa reggeli után metróra szálltunk és irány a belvárosi toronyházak, amely városrész a Bund.
Itt is folytatódott az egész utat jellemző önfeledt szájtátás. A könyvek szerint ezen a helyen 20 éve még rizsföldek voltak, manapság pedig egy tíz sávos autópálya mellett olyan épületek vannak, mint a 468 méter magas Kelet Gyöngye, a 492 méter magas World Financial Center, és a 632 méter magas Shanghai Tower, mely utóbbi kettő sokáig a világ két legmagasabb épülete volt. Ezek olyan sok-száz méter magas üvegpaloták, ami az építészmérnököknek, a kivitelezőknek, az ablaktisztítóknak, és a csúzlis hülye-gyerekeknek is egyaránt hatalmas kihívás 🙂
A terv az volt, hogy a világ sokáig legmagasabb épületébe is felmegyünk (Shanghai Tower), és annak a tetejéről nézzük körbe a várost 632 méter magasról. Ám erre a rossz idő miatt sajnos nem került sor. Viszont ez is nagyszerűen tükrözi a keleti kedvességet, hiszen amíg sok helyen simán beszedték volna a belépőt, és az időjárás meg lesz olyan-amilyen, ám itt kedvesen figyelmeztetett a jegyárus hölgy, és mondta, sőt: egy monitoron mutatta, hogy jelenleg csak a kilátás miatt nem igen éri meg felmenni, mert úgysem fogunk látni semmit. A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy ez nem az első torony ahova az időjárás miatt nem kellett felmenni. 🙁
Helyette azt találtuk ki, hogy metróval kimegyünk a repülőtérre, és felderítjük a helyet, hogy ne pár nap múlva kelljen a csomagokkal bohóckodva a repteret keresgélni, és a kellemeset a hasznossal összekötve majd azzal a gyorsvonattal jövünk vissza, amit mindenki dicsér. Erről csak annyit, hogy a zsúfolt metrón sok-sok megálló, átszállás és közel két óra utazás után, már ki is értünk a reptérre, majd ezután kipróbáltuk a legendás Magnet nevű gyors vasutat, ami a fent vázolt 30 km-es távot 7:00 perc alatt tesz meg 435 kilométer/órás sebességre is felgyorsulva. 🙂
Ezután a száguldozás után irány vissza a belváros hogy a kivilágított toronyházakat megcsodáljuk az esti pompájában. Káprázatos, színpompás, lélegzetelállító és a többi és a többi és a többi 🙂
Ezután egy laza vacsit terveztünk, amit viszont nem is olyan egyszerű megoldani a belvárosban. Közel fél órás bolyongás után sikerült csak találni egy helyet, ahol enni lehet. Vagy ruhaboltok voltak, vagy ilyen-olyan irodák, vagy elektronikai-híradástechnikai üzletek találtunk mindenfelé. Végülis a megállónk egy Ír pub volt (ami érdekes módon a világon mindenhol van), és ott szereztünk hatalmas és kimondottan ízletes óriási, szaftos hamburgereket.
A következő napi program Safari látogatás. Azért ez sem ment olyan egyszerűen, mint amilyennek ez tűnik. Volt ugyan egy metrótérképünk, de azon csak a jól ismert mászóka, kisszék, pálcika írásjelek voltak, tehát ezt kellett valahogy első körben megfejteni. Miután úgy éreztük, hogy a feladat első részét kitaláltuk, és tudjuk, hogy melyik metróra kell felszállni, ezután kezdődött az izgalom, ugyanis Shanghai nem pici. Tehát körülbelül 40 percig utaztunk, eleinte a föld alatt, de később már rendes felszíni vonatként. Nem aggódtunk, mert mások is voltak, és kiderítettük, hogy sokan mennek az állatkertbe, így csak figyelni kell, hogy hol száll le mindenki. Ezt a tervet követve, illetve ami egybe esett a térképes megoldással szálltunk le valahol a semmi közepén, a tömeggel, de a tömeg valami hihetetlen módon semmi pillanat alatt egyszerűen eltűnt. Kicsit tanácstalanul totyorogtunk, mert a tervek szerint itt kellett volna lenni az állatkertnek, amit kimondottan nagynak írtak le mindenhol. Ne de nem volt. Végülis nagy nehezen fogtunk egy taxit, és nagyjából 15 perc alatt elvitt minket a bejáratig. Hiába na, Kína nagy, és ha valamire azt írják, hogy pont a bejáratnál tesz le, az azért lehet 15 perc autóval.
Itt voltak pandák, zebrák, mosómedvék, antilopok, lámak, illetve zsiráfok, akiket lehetett -persze extra pénzért- etetni, így teljesült egy régi általános iskolai kispajtásom jóslata, mely szerint olyan magas vagyok, hogy elmehetnék zsiráf-gondozónak 😀
Láttunk még szabadon engedett tigriseket, oroszlánokat, medvéket is. De hogy ne vegyèk el a látogatók kedvét, busszal lehet behajtani közéjük. Persze nem úgy hogy közéjük hajtunk, hanem egy erre kiképzett sofőrrel, és egy hozzátartozó busszal lehetett meglátogatni az állatokat a saját élőhelyükön. Ezeket az állatokat is etették, ami úgy zajlott, hogy a gondozó a busz rácsos ablakán adott ki fél csirkéket. Az igen durva, amikor egy kifejlett medve, vagy oroszlán a hátsó két lábán áll, a mellső kettővel a buszt támasztja, és kiderül, hogy a feje majdnem magasabban van, mint a busz teteje, valamint hogy 20 centiről látod a tűhegyes fogait.
Az állatkert után ismét visszatértünk a belvárosba a Shanghai Bundhoz, részben mert úgyis útba esett, részben pedig azért, hogy ismét magunkba tudjuk szívni azt a nem mindennapi hangulatot és pezsgést, amit a látvány nyújt.
Az utolsó napon elmentünk még a Shanghai Múzeumba, ami metróval és buszokkal is jól és könnyen megközelíthető. A múzeumban itt is érdemes a nézelődést a fenti emeleteken kezdeni, és onnan haladni lefelé.
Viszont ami fontos, főleg, ha dohányzol: a belépésnél a biztonsági szolgálaton az öngyújtókat is LE KELL adni, amit egy kosárkában gyűjtenek, és amikor végeztél választhatsz egyet a kosárból. Amit adtál, azt egész jó eséllyel nem fogod már megtalálni. Ezzel a rendszerrel egész sok helyen lehet találkozni, Így a repülőtéren is. Öngyújtó CSAK a feladott csomagban lehet, amire különösen érdemes figyelni, főleg, ha ajándékba ezt vettél valakinek. Persze találsz majd dohányzó helyeket, ahol lesz majd öngyújtó is, láncon kikötve 🙂
Természetesen Shanghai-ban sem maradt el a piacozás, a vásárlás, a helyi ízek kóstolása, bár -szerintem -kutyát, macskát, patkányt nem ettünk, és sült szöcskét sem láttam, de igazából nem tudom, hogy miket ettünk, annak ellenére sem, hogy a Nagasaki éttermi kalandunk után próbáltuk azt a tervünket követni, hogy lehetőség szerint olyan helyeken próbálunk enni, ahol legalább pár angol szót találunk.
Shanghai valóban óriási város, lüktető embertömeggel. Mint említettem, lakosság eléri a 24 millió főt. És hogy hol lakik ez a sok ember? Természetesen lakóházakban. Ugye mindenki ismeri a magyarországi 5 és 10 emeletes panel lakótelepeket?Nos hasonló épületekben laknak itt is az emberek csak itt az alacsonyabb építésű épületek 50 vagy 80 emelet magasak, a nagyobbak 160-180 emeletes lakóházak. Ezekből van egymás után 50 -60-70 épület, mint egy lakópark. Rengeteg ilyen stílusú épületeket láttunk.
Viszont eme hihetetlen embertömeg ellenére, az utakon/utcákon nincsen szemét, és a forgalom sem rosszabb, mint egy véletlen választott magyar városban. Igen érdekes és nyüzsgő, de barátságos nagyváros mindennapjaiba sikerült ezáltal bekukkantani.
Jaaaaaaa.. És írtam már, hogy minden egyes metró lejáratnál röntgenes táska átvizsgálás, legalább 8 rendőr, minden nagyobb autós kereszteződésben 3-4 rendőr, mindenhol az utcákon térfigyelő kamerák, és kamerákat figyelő kamerák, mondjuk ez egy kissé rideg és szigorúnak tűnik európai szemmel, de ázsiában valahogy sok minden más, de abban a közegben valahogy természetes, amit turistaként vagy elfogadsz, vagy nem, de mivel megváltoztatni úgysem tudod, ezért érdemes elfogadni, és sodrodni az eseményekkel, felvenni a ritmust, a hely hangulatát, picit magadénak érezve a helyet, mintha csak Te is itt laknál.
Ezután vissza a szállodába magunkhoz vettük a bőröndöket és irány a repülőtér. A repülőtér méretéről csak annyit, hogy “A”-tól “M”-ig voltak “check-in” sorok, és soronkent kb. 30 pult, nem véletlenül 🙂
Ezzel véget is ért, a majdnem 3 hetes túránk. Ha érdekelnek a részletek, összegzés és egyéb érdekes információk, akkor olvasd el az összefoglalót is 🙂
