Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 33. rész, Loch Glascarnoch.
2016. 07.20. szerda Harminchatodik nap.
A napsütés dicsősége természetesen gyorsan tovaszállt, nemcsak az éjszakának adta át a helyét, hanem az esőt hozó felhőknek is. A midge-k fedezékbe vonultak, a zümmögés elmúlt, helyét az eső monoton kopogása vette át. És ez egész éjjel kitartott. Olyannyira, hogy csak 11-kor merészkedtem ki a sátorból, akkor már csak azért, mert valamit ezzel a nappal is kezdeni kellett. Délelőttre a szurdok bejárása volt tervbe véve, az eső nem. Mindegy, így is biztos emlékezetes lesz. A táborhelyemtől a hídra felmászva, az A 832-s úton kellett elindulni a bejárat felé. A kereszteződéstől bő másfél kilométerre egy nagy parkoló jelezte, hogy megérkeztem. Információs iroda fogadta a turistákat, térképekkel a területről, tájékoztatóval a környék látnivalóiról, és persze válasszal minden felmerülő kérdésre. Belépő szerencsére nem volt.
Minden ködös szürkeségbe burkolódzott, az eső vigasztalanul esett, de azért nem voltam egyedül. Aki már eljött idáig, az ki is szállt a kocsijából. Az egész terület természetesen természetvédelmi oltalom alatt áll, ez maga a Corrieshalloch Gorge Nemzeti Természetvédelmi Terület. Sőt, egyedi és különleges mivoltát jelzi, hogy a gondozója a Skót Természeti Világörökség hivatala. Mint már említettem, létrejöttét az utolsó jégkorszak végére, az időszámításunk előtti 13000-10000 közti évekre datálják. Az olvadások miatti hatalmas vízhozamú, sebes sodrású Droma folyó itt egy puhább kőzetréteggel borított területre ért, és az erózió viszonylag gyorsan végezte munkáját, a rohanó víz egy másfél km. hosszú, 60 méter mély, keskeny szurdokot vájt a puha kőzetbe. Ezt a völgyet hívják Corrieshalloch Gorge-nak, gael nyelven – elnagyolt fordításban – Corrie piszkos torka. Hmmm…. A kemény, kopásálló réteg, (amivel nem bírt a víz) és a puhább kőzet határán alakult ki a vízesés a maga 46 méteres zuhanásával, ennek a neve Easan na Miasaich, és ennek már költőibb jelentése van: A hercegnő vízesése.
A parkolóból, jelzett úton, jó 300 méteres sétával egy függőhídhoz lehet érni. A feljárónál, (és ezt most olvasom, akkor elkerülte a figyelmemet) becsületkassza van felállítva, ahol 2 font „hídpénzt” lehet fizetni. A szerkezet a két oldalán sziklába rögzített drótkötélen függ, a kétoldali feljáró nem támaszkodik a földre, szabadon tud lengeni. Ez egy érdekes érzést ad a rajta átkelőnek, ha valaki tériszonnyal küzd, igencsak kapaszkodnia kell a korlátba átkelésnél. Láttam rá példát. Mint ahogy arra is, hogy egy társaság kelt át a hídon, és valamelyik mókás kedvű férfi a híd közepén a korlátot megmarkolva, a teste hintáztatásával rendesen belengette a kötélen függő hidat. Jó móka lehetett (neki), bár a hölgyek, és a gyerekek halálsikolyaiból ítélve ők nem annyira élvezték.
A hidat 2010-ben, 11-ben, és 12-ben is le kellett zárni „elfogadhatatlan kopás” és „több fedélzeti tartóban keletkezett repedések” miatt, ma azonban már biztonságos. Állítólag… Mindenesetre izgalmas látvány volt a közepén állva rálátni a szemben levő zuhatagra, ahogy hirtelen a semmibe omlik, és a lengedező szerkezetről lenézni az alattunk ásítozó 60 méteres mélységbe.
Ugyanígy remek kilátást nyújt az egész völgyre a párszáz méterrel lejjebb, a völgy túloldalán kiépített, a mélység fölé nyúló konzol. Ennek a bejárati része a sziklába van rögzítve, és egy másik végén lezárt hídként nyúlik be hosszan a völgy fülé. Az a másik vég nincs semmivel sem kitámasztva, szabadon lebeg a mélység fölött. A padlót képező fém rácsszerkezeten keresztül is le lehet látni a mélybe, igazi adrenalin fröccs, mikor négyen-öten tolonganak a semmi fölé kinyúló, recsegő-ropogó fémszerkezeten. Visszaútban megint átkeltem a hídon, hisz csak ez az egy átjáró volt, és a nyilak eligazítását követve egy másik úton keresztül a nagy parkolóhoz értem vissza. Az eső változatlanul esett, a felhők a földet söpörték, nagy kilátást nem nyújtott a vidék.
Visszaballagtam a táborhoz, és megkezdtem egyik kedvenc foglalatosságomat, a sátorbontást esőben. Az útra feltankoltam ivóvízzel is, útközben nem valószínű, hogy ilyen közelségben fog frissvizű patak folyni a aszfalt mellett, mint a Droma. Persze ez is inkább sörnek tűnt, a vízben ázott rothadó levelek, és a talaj okozta sárga színével, de iható volt. A vízszűrőmön átszíva még érződött a dohos íz, a színét, mivel rögtön lenyeltem, nem láttam, de a lényeg az volt, hogy oltotta a szomjamat, és egész úton soha, egyszer sem okozott semmi féle emésztési, vagy gyomor problémát.
Murphy megint dolgozott, ahogy összecsomagoltam mindent, pár liter esővízzel együtt, és hátamra kanyarítottam a hátizsákot, hirtelen elállt az eső, sőt, egy kis napfény is előbújt. Ilyenkor jön az, hogy hátizsák le, esőszerelés le, és elcsomagol, valamint mivel a napocska melegít is, ennek megfelelő átöltözés. Végül délután kettőkor vágtam neki a napi etapnak. Teljesen elhagyott, kopár, lakatlan vidéken vezetett az utam. Abban tévedtem, hogy nem lesz útközben vízvételezési lehetőségem, hisz gyakorlatilag az egész vidék vízben állt. A magas fű alatt-között mindenütt patakok, apró erek, vízátfolyások kígyóztak, kúsztak át az út alatt, a sziklák között rohanó vizet a partjaikon virágzó mezei növények színes foltjai tették még vadregényesebbé, romantikusabbá.
Település, de még magányos tanya sem volt egész úton. A talán legelőként hasznosított, hasznosítható hatalmas zöld pusztán, amit apró, szürke sziklás dombok tettek változatosabbá, egy-két láthatóan elhagyott, már omladozó, nyerskőből épült házikó, talán téli pásztormenedék állt csak. Emberrel egész úton nem találkoztam, autó is csak óránként egy-kettő húzott el mellettem. A világ végén éreztem magamat.
Közben megint földet söprő, szürke felhőtakaró borult a tájra, már-már szürreálissá varázsolva a látványt. Néha olyan volt a környezet, mintha már nem is a Földön járnék. A felhőkből nem is eső esett, hanem egy szürke, sűrű permetbe burkolódzott minden. Szó szerint a levegő is cseppfolyóssá változott, nem ázott a vándor, hanem egy vizes, mindent körülvevő, mindenhová behatoló, hideg párafelhőben haladt előre. Az út most a Loch Droma majd két kilométeres partján haladt, a hosszú, keskeny víztükröt apró, meglepő módon fával benőtt szigetek szabdalták.
A távolban apró, mozgó pontokra lettem figyelmes a vízfüggönyön keresztül. Látszott, hogy nem birkák, annál nagyobbak voltak, a szarvasmarhánál pedig kisebbek. A fényképezőgép 40x-es zoomját hívtam segítségül, és akkor látszott, hogy szarvasok legelésznek a domboldalban. Nem sokkal odébb sajnos egész közelről is sikerült egy szép példányt szemügyre vennem, a fátyolos szemű szépség az út mellett aludta örök álmát. Az állapotából ítélve nem túl rég ugorhatott egy autó elé, és nem élte túl az ütközést. Az út mellé húzták, komoly ragadozók híján talán madarak, varjak csemegéje lesz később.
Átázva, és kicsit már fázva is, szomorúan ballagtam tovább. Mindig rossz érzés egy ilyen gyönyörű állatot értelmetlenül elpusztulva látni. Most még vizesebb lett a táj, szinte 50 méterenként egy patak, vízátfolyás keresztezte az utat, két oldalt pedig végig tőzegláp kísérte azt. A vastag aljnövényzettel benőtt tőzegszigetek közt mindenütt víz csillant. Hatalmas kitermeletlen készletek vannak még itt felhalmozva. Az út mellett, valószínűleg szélfogónak telepítve, keskeny sávban fenyőliget tűnt fel. Alig két kilométeres séta után, most a túloldalon, bal kéz felé ismét egy loch vízfelülete csillant fel, a Glascarnoch 7 km hosszan délkeletre nyúló keskeny víztükre simult az út mellé.
Lassan esteledett, mögöttem volt már tizenegynéhány kilométer, nem igazán volt kiránduló idő sem, elhatároztam, hogy a tó mellet keresek éjszakára táborhelyet. (Másnap reggel eszembe jutott, hogy ez talán nem volt túl jó ötlet, de víz szinte mindenütt volt, tehát lehet, hogy máshol is ilyen ébredésem lett volna… De, erről majd reggel.) Csábított a dolog, hogy az út melletti, előbb említett fenyvesben verjek sátrat, de minden a tőzeglápban állt, egyszerűen lehetetlen volt két négyzetméteres viszonylag száraz helyet találni. A tó derekán egy aszfaltozott parkolóhely állt, és mivel ennek a platója fel volt töltve, volt rá remény, hogy az aszfalt mellett közvetlenül találok olyan helyet, ahová a sátorcöveket is le tudom verni. Sikerült is, és mivel az úttal volt egy szintben, viszonylag száraz is volt. A parkolóban két furgonra épp munkások pakoltak fel, láthatóan a közelben levő útjelző táblákat javítgatták, cserélték napközben. Gyorsan el is mentek. Én felállítottam a csuromvíz sátrat, (nem volt remény, hogy éjszaka megszáradjon) odabent gumiembereket megszégyenítő mutatványok közepette szárazba öltöztem, majd egy szerény vacsora után, bár még világos volt, aludni tértem.
Harminchatodik éjszaka: 57°42’31.39″É 4°50’1.49″Ny
