Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 32. rész, Corrieshalloch.
Az előző részben elszakadtam Ullapooltól.
2016. 07. 19. kedd Harmincötödik nap.
Kegyes volt hozzám az időjárás felelős, napsütésre ébredtem. Igazi kiránduló idő volt, szélcsendes, és a nap melegének köszönhetően pólótrikós. A parkolóból indult egy hosszú bekötőút a dombok közé. A földút, az előző napok esőzései ellenére – köszönhetően a sziklás, köves alapzatnak – jól és sármentesen járható volt. Pár száz méterre egy kerítés húzódott, a nyitott kapu melletti tábla jelezte, hogy itt léptem tulajdonképpen az erdőgazdaság területére. Hosszú lista sorolta a betartandó szabályokat, a tiltásokat. Volt belőlük bőven.
Az út nemsokkal bejárat után több felé elágazott, volt ami hirtelen és meredeken szaladt fel a domboldalba, és volt ami sorompóval volt lezárva. Több felől is hallatszott a motoros fűrészek hangja, egy-két helyen látszott a távolban a domboldalra felkúszó sárga szállítógépek modellnagyságúra zsugorodott alakja, másutt a tarra vágott domb oldalában a felhalmozott, legallyazott rönkök halmaza várt a fuvarra. Itt bizony intenzív fakitermelés folyt. De azért erdészet, hogy ez tervszerűen, és gondoskodóan, valóban gazdálkodva történjen. A tarvágásokon, a közelebbieken már látszott a kivágott óriások helyére ültetett csemeték tömege, a jövő. Az út mellett, amin én mentem a szelídebb lankák közé vezető kirándulóknak szánt csapáson, már serdülő, pár méteres ifjoncok igyekeztek kibújni a mindenütt burjánzó páfrányszőnyegből.
Mögöttük, pedig égbenyúlóan magasodott a „beérett” termés, a vágásra váró, 30 méteresre is megnövő, szálegyenes fenyők szabályos rendje. Valahol olvastam, hogy az erdő a természet temploma, a hatalmas fenyők pedig ennek a templomnak a tornyai. Itt sétálva csak egyetérteni tudtam ezzel a költői hasonlattal. Az ég, valami különleges ajándékként felhőtlenül kék volt, a levegő olyan tiszta, és szinte harapni való, amilyen csak sok ezer, oxigént termelő fa között lehet. A frissen vágott fenyő jellegzetesen gyantás illata lengett be mindent, egy pillanat alatt érdekes déja vu érzést keltve bennem. 2011-ben, mikor Skandináviában kerekeztem, egy erdőben vezető mellékúton tekerve, mélységes csöndben, távol minden lakott helytől, egyszerre csak ez az illat csapott meg. Kicsit furcsának tűnik a reakció, de emlékszem, abban a pillanatban összeszaladt a nyál a számban, mintha valami fenséges étel illatát érezném. Megálltam, és hosszú másodpercekig csak szívtam magamba az édes illatot. Tudtam, hogy a közelben fűrésztelep dolgozik, még ha a hangja nem is árulta el. És valóban, pár száz méteren keresztül erősödött az illat, majd hirtelen kibukkant a fák közül a telep, igaz csendben, nem dolgozott, (talán vasárnap volt), de hatalmas mennyiségű frissen vágott fenyődeszka volt magas tornyokba halmozva. Hát, ezt az illatot éreztem itt is, talán nem olyan töménységben mint akkor.
Kései, a földrajzi helynek megfelelő tavaszi szertartásként a mezei virágok teljes pompájukban virágoztak, és a serdülő fenyők is most, július vége felé bontották ki világoszöld, új hajtásaikat. Mikor elindultam, a parkoló, valószínű a jó idő is rájátszott erre, még zsúfoltabb volt, mint előző este. És mégis, most, hogy a csapásokon, elhagyott utakon ötletszerűen sétáltam, egyetlen emberrel sem találkoztam. Jó két órát bolyongtam a fák között, elég messze bementem a dombok közé, de teljesen egyedül voltam végig.
Aztán a nap nagyon delelőn állt, visszafordultam, hisz azért haladni is kellene egy kicsit ma is. Egy másik, keskenyebb csapáson mentem vissza a parkolóhoz, ez még hangulatosabb volt, egy csörgedező patak kísért vissza, mint kiderült, ennek az alsó részében mosdottam előző este. Mire visszaértem, valóban már jócskán elmúlt dél. A sátor viszont teljesen kiszáradt, (így jó 2-3 kilóval kevesebbet nyomott, mint átázva) gyorsan összekaptam magamat, hátamra kanyarítottam a zsákot, és feldobódva indultam tovább.
Nagyon praktikusnak tartottam a skót erdőgazdaságok azon gyakorlatát, hogy az általuk gondozott erdőségeket beállították a turizmus szolgálatába is. Ennek jegyében a kezelt és gondozott részeken, az út mellett, jól kiépített parkolókat hoztak létre. Ezek mind fel vannak szerelve asztalokkal, padokkal, és legtöbb helyen tisztasági blokk, folyóvizes wc is található. És ne lerombolt, koszos, össze graffitizett helyekre gondoljunk, hanem szép, tiszta, újszerű létesítményekre. Persze, ehhez természetesen a használók intelligenciájára is szükség van! Itt a szemetelésen és a rongáláson, valamint a természetkárosításon kívül semmi sincs tiltva, tehát a sátrazás sem. Ha ezeket betartja az utak vándora, minden további nélkül kényelmes éjszakázó helyet talál magának, ahol meg van oldva a reggeli tisztálkodás is az indulás előtt, valamint a reggelijét, vacsoráját sem kell a földön ülve elfogyasztania. Én is kényelmesen költöttem el kicsit megkésett ebédemet egy ilyen parkoló asztalánál. Egyedüli megállóként.
Erdős, lényegében lakatlan helyen kanyargott alattam az aszfalt, csak néha törte meg a csendet egy-egy kocsi. Az egyik ilyen szembe jövő szürke WV kisbusz, láthatóan lassított ahogy közeledett. A jobboldalon mentem, szembe az itt szokásos baloldali forgalommal, tehát az „én sávomban” közeledett. Lehúzódtam, hogy talán óvatosságból lassít, de megállt mellettem. Egy harmincas-negyvenes egyszerű pár ült benne. Mosolyogva, angolul üdvözöltek, majd feltették a szokásos „honnan-merre” kérdést. Elmondtam a legfontosabbakat, tetszett nekik, hogy gyalog teszem meg az utat, amik ők kocsival, kérdezték megvan-e mindenem, mire lenne szükségem. Megnyugtattam őket, hogy minden rendben, de egy nagy halomból azért kiemeltek egy üveg ásványvizet, és a kezembe nyomták. Megköszönve épp indulni akartam, mikor a férfi még egy perc türelmet kért, és egy nagyobb ládát kinyitva, a katonás rendben benne sorakozó, nyelvek szerint csoportosított könyvek közül kiemelte a magyar nyelvűt, és jó utat kívánva a kezembe nyomta. Jehova tanúi voltak, a kocsi holland rendszámú volt, balkormányos. Szerencsére nem voltak túl rámenősek, én pedig lelki útmutatóval ellátva mehettem tovább.
Az út monotonságát csak néha törte meg egy-egy tanya, pontosabban csak ház, hiszen ezek a magányos, de feltűnő gonddal rendben tartott és szép házikók földterülettel nem rendelkeztek. A mindent beborító erdők sűrűjébe talán egy kis udvart tudtak maguknak kihasítani a házikók mellé, néhány helyen a falnak támaszkodó üvegház, télikert pótolta az igazit. Elgondolkodtam, milyen lehet itt lakni, kint a semmi közepén, távol a civilizációtól, és arra jutottam, hogy bevállalnám. Hisz azért a hasznos, jó vívmányok, (villany, tiszta víz, internet, stb.) természetesen itt is megvannak, viszont nincs zaj, tömeg, szmog, és még sorolhatnám. Szóval….
Délutánba hajlott az idő, és a nagy szemlélődésben, gondolkodásban észre sem vettem, hogy észrevétlenül elbújt a nap, beborult. De hát, annyira megszoktam már, hogy az az „alaphelyzet”, hogy a rossz időre már fel sem figyeltem. Mikor az első esőcseppek koppantak a fejemen, akkor tudatosult, hogy visszaállt a megszokott rend. Nem kezdtem el beöltözni, annyira még nem szakadt, de tudtam, hogy most már úgy is kell a tájat szemlélni, hogy éjszakai menedéket, kényelmes sátorhelyet keressek. Korábban már kinéztem a térképen, mint feltétlen megnézendő látnivalót a Falls of Measach-t, a Measach vízesést. Itt, a Corrieshalloch Gorge nevű szurdokban található a Droma folyó 46 méter magas, félelmetes vízesése. Ez 1,5 km hosszú, 60 m mély és az utolsó jégkorszak végén keletkezett szűk szurdok kedvelt kirándulóhely, turisztikai célpont a Felföldön. Tudtam, hogy ennek közelében járok már, és itt akartam valahol letáborozni. Nagy meglepetésemre azonban nem a szurdokot pillantottam meg az egyre emelkedő útról, hanem egy cseresznyefát! Igen, itt, északon, a zord erdőség közepén, egy pirosló gyümölcsökkel borított cseresznyefa állt az út mellett. Autóból nem állnak meg szedni, talán észre sem veszik, gyalogos turista pedig meglehetősen kevés van, így nem is volt megdézsmálva a termés. Míg nem jött egy gyümölcsre meglehetősen kiéhezett magyar… Persze, csak megkóstoltam, és semmi jót nem vártam tőle. Messze volt az itthoni, ropogós, fekete germersdorfi cseresznyétől, még félérett is volt, de hogy egy kis csúsztatással a Tanú-t hívjam tanúnak: kicsi is savanyú is, de skót… és ott volt előttem, a fán.
Aztán hirtelen a mélyben feltűnt a szurdok is egy pillanatra, de az út, ami addigra már elég magasra kapaszkodott, elkanyarodott tőle. Egy útkereszteződés, egy kis híd, és annak túloldalán, a kövek között patakként botladozó Droma partján, nyúlánk fenyők árnyékában egy szép, füves tisztáson ott volt előttem, amit kerestem, az aznap esti romantikus fekvésű táborhelyem. És mint útközben oly sokszor, szép pillanatokban, az eső hirtelen elállt, a bárányfelhők között felragyogott a nap, és mire lemásztam a kiszemelt tisztásra, megint gyönyörű idő volt.
Remek hangulatban vertem sátrat, este hét óra volt. Szép, tartalmas nap volt mögöttem, és ilyenkor mindig csak azt kívántam, hogy másnap reggel is így folytatódjon. (Nagyon ritkán teljesült ez a vágyam.) A szurdok, a vízesés már másnap délelőttre maradt, elég hirtelen szokott besötétedni, fáradt is voltam, és annak azért idő kell. Vacsora után, (ami még mindig nagyon szerény volt) a vadregényes környezetben csörgedező patak mellett, annak kövein sétáltam még egy nagyot, felmentem folyással szemben, ameddig lehetett. Csodálatos fotótéma volt, rengeteg beállítást elkattintgattam, filmet is csináltam, és nagyon jól tettem, hisz olyan jó ezeket néha nézegetni, felidézni az utat, a legszebb pillanatokat. Bár fent az úton zajlott a forgalom, (a kompok jöttek, és indultak) de a táborhelyen csak a víz csobogása hallatszott. Erre húzódtam be a sátramba szürkületkor, (érdekes módon akkor hirtelen megszaporodtak a rémes kis szúnyogok, a midge-k, amikkel szerencsére elég régen találkoztam) és erre, valamint a kint rekesztett kis rémségek zümmögésre aludtam el.
Harmincötödik éjszaka: 57°45’7.09″É 5° 0’33.15″Ny