Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 15. rész, Sconser.
Az előző napom az út legrosszabjai közé tartozott…
2016. 06. 27. hétfő.15 rész.
Nem csak kincstári optimizmus volt ez, valóban szebb, sőt, szép reggelre ébredtem! A felhőkből csak a kék égen békésen „legelésző” bárányfelhők maradtak meg, bár idelent még minden csöpögött a rengeteg leesett csapadéktól. Mikor kinéztem a sátorból, a parkolóban rajtam kívül még öt-hat autó parkolt és éjszakázott ott. Volt aki benne aludt, volt egy fiatal pár, aki a kocsi mögött szintén sátort vert, és volt több lakóautó is. Reggeli után a padra, asztalra, amelyik mellett sátrat vertem, mindent kiteregettem száradni, csak a legszükségesebbet hagytam magamon. Úgy terveztem, hogy a környéken, az erdőgazdaság túraútjain nézelődök egy kicsit, bejárom a környéket, és addig mind a sátor, mind a ruháim száradni tudnak.
Murvás, az erdészet gépeinek is elég széles út vezetett a Broadfordig visszanyúló pár négyzetkilométeres félszigetre, illetve azon belül is, ahol láthatóan intenzív gazdálkodás zajlott. Talán a hordalékos talajnak köszönhetően, az egész területet sűrű fenyőerdő borította, szabályos irtásokkal, hatalmas, gúlákba rakott, frissen vágott és gallyazott, szállításra való fenyőrönkökkel. Valóban felelős és tervezett gazdálkodásra utalt az azonnal újratelepített, friss fenyvesek, faiskolák látványa. A fák között virágba borult bozótok, cserjék pompáztak a szivárvány legszebb színeiben. Az előző nap komor, csöpögő szürkesége után tényleg felüdülés volt ez a séta!
A Loch Ainort és így a hozzátartozó Inner Sound partjára kikanyarodó út is lélegzetelállítóan szép látvánnyal ajándékozott meg. Ez valami olyasmi, amit leírni, elmesélni nagyon nehéz, ezt látni kell. Apály volt. Az azúrkéken ragyogó víz visszahúzódott a smaragdzöldben pompázó parttól, maga mögött hagyva egy vörösből előbb barnába, majd okkersárgába hajló széles sávot, az északi vizekre jellemző, rendkívül bőven termő hólyagmoszat sávját. Ezt az Északi Tengerek Gyümölcsének is nevezett, rendkívül sok ásványi anyagot és vitamint tartalmazó algát már a római kor óta széles körben használják gyógyászati célokra is. Én csak a szememet és a lelkemet hizlaltam vele, csodálatos panoráma volt.
Tovább menve az öböl mentén, a panoráma nagy részét a lakatlan Scalpay-sziget zöld kúpja töltötte be, a másik irányba, dél-nyugatra fordulva pedig tisztán látszott a felhők közt magasodó Sgurr Alasdair, amely a maga 992 méterével a Skye legmagasabb csúcsa. Közben leértem a furcsa nevű szoros partjára, amely a szigetet elválasztja a Belső-Hebridáktól, illetve a skót szárazföld északi részétől. A név, az Inner Sound „Belső hang”-ot jelent. Hogy honnan és mikor kapta ezt a nevet, nem sikerült megtudnom, de azt igen, hogy a Brit-felségvizeknek ez a legmélyebb része, több mint 320 méter mélyre szakad itt a meder.
Lassan dél volt, ideje volt nekiindulni az aznapi távnak. A szép napsütésben, és az enyhe szellőben szinte teljesen megszáradtak a kiterített dolgaim, és a sátor, és minden ott is volt, ahol hagytam. A parkoló közben kiürült, a sátorbontáskor már újra egyedül voltam. Indulás után az öböl partját követve megint egy kihalt részen haladtam jó ideig, egy csónakkikötő mólóval, majd két vendégház volt, ami emberi jelenlétre utalt. A múlt nyomaival is találkoztam az út mellett, fent, a vízzel szemben levő domboldalban több helyütt is régi gazdaságok, tanyák romjai lapultak és lassan vesztek el a magasra növő, vad aljnövényzetben. A hozzájuk tartozó telket lekerítő, akkoriban használt, egyszerű rakott kövekből készült kerítések még pár száz év után, kötőanyag nélkül is állták az időjárás okozta viszontagságokat. A gazdaságok elvonultak, jószágok sem tartották karban már a legelőket, a romos kőkerítések viszont még álltak.
Megint egy órányi csendes ballagás után egy állatorvosi rendelő jelezte elő az út mellett a közelgő tanyákat, amik Loch Ainort partjára érve meg is jelentek. Itt már drótkerítés szegélyezte az utat, azon belül a zöldön birkanyájak, legelésző lovak fehér foltjai keveredtek az épp nyíló, a legelőket ellepő mezei virágok sárgáival. Az út hirtelen 90 fokban balra, élesen nyugatnak fordult, meg kellett kerülni a Loch majd öt kilométeres beugró öblét. Az idő szép lassan megint borongósra váltott, nem reméltem, hogy megúszom eső nélkül ezt a napot sem. A lábamat már régen emlegettem, természetesen javulni az sem javult, esetleg csak stagnált, és ez a bakancs lecseréléséig így is marad. Erre emlékeztetett a délután már mind jobban nyilalló nagyujjam, amitől mind jobban sántítottam, és a botoknak mind nagyobb szerepe volt. Végül, muszáj volt megállni, egy ház bejárójánál telepedtem le a lépcsőre, nem volt egyszerű a bakancsot és zoknikat lehúzni, és a ragtapasszal újra kötözni a sebeket.
Nem volt egyszerű az akkor már zuhogó esőben. Ez megint olyan út volt, ahol muszáj volt menni. Sátorozó hely semmi. Az út elkezd emelkedni. Szakadó esőben ez nem jó. Érdekes volt, hogy „kísért” az eső. Előttem, mögöttem, bárányfelhős, kék volt az ég. Fölöttem esett. Nagyon. A kapaszkodó átment meredek emelkedőbe, a turistabuszok is kettesben erőlködtek. Itt már az is rossz volt, hogy behúzódni sem lehetett sehova, csupasz volt még a domboldal is, ami a Loch Ainord nyugati végére szakadt. Talán az egyetlen vigasz az volt, hogy a kilátás gyönyörű. Sok kilométerre el lehetett látni, a Loch 5 km-én, majd azon túl, még messze-messze tisztán kivehetőek voltak a Scalpay-sziget ormai. Na és, a színek! A vadul rohanó felhők szürkés absztraktformái bucskáztak a dombok oldalán és az öböl vízén, szinte mozgásban tartva az egész belátható tájat. A felvillanó, napsütéses színek a saját spektrumukban a legragyogóbb változatukat adták ki, a hirtelen árnyékba borulók rögtön tompították ezt. A víz néha valószínűtlen kékje középen, aztán ahogy tágult a horizont, jött a vízpart már említett hólyagmoszat színorgiája, majd a panorámát a dombok gazdag növényzetének ezer-színű árnyalata zárta. A szakadó eső, néha teljesen elvesztette fontosságát.
Bal felől Marsco és Beinn Dearg Mhor valamint Glamaing közel 700 méteres csúcsai is tisztán rajzolódtak ki. A köztük húzódó laposabb vonulattal együtt kiváló vízgyűjtők voltak ebben a rengeteg vizet lezúdító esőben. Szinte százméterenként rohantak „édesanyjuk”, az öböl felé, hogy aztán az édesvizükkel hígítva, táplálva, ők is igazi „nagy” tenger legyenek. Most még teljesen tiszták, ihatók voltak, úgyhogy vízben igazán semmi téren nem szenvedtem hiányt.
De, sátorhely csak nem akart jönni. Az út szurdokba szűkülve eltávolodott a víztől, és épp két szűk sávra keskenyedett. Tele volt hajtűkanyarral, észnél kellett lenni. Szembe mentem természetesen a forgalommal, de többször, mikor a kanyar mögül motorzúgást véltem hallani, bizony nagyon a szurdoknak az úttól csak centiméterekre magasba szökő falához kellett simulni, így is több autósra, buszosra hoztam rá a frászt, kapták félre a kormányt, ami legalább annyira veszélyes volt. Valószínű kevésbé lepődtek volna meg egy szembe jövő elefánttól, mint egy szakadó esőben, hátizsákkal gyalogló őrülttől. Természetesen most is többen jelezték, hogy felvennének, de hát, az elvek azok elvek!
A veszélyes 2 km-nyi részből kiérve a látóhatár kitágult, az út lejteni kezdett a következő öböl, a Loch Sligachan felé, de az út melléke még mindig reménytelen volt. Balról megint egekbe szökő csúcsok meredeztek, és bizony a tetejükön hósapka fehérlett. Még annyi eredménye volt az enyhén lejtő egyenesnek, hogy az autósok kiszabadulva a kanyarok, és szűkületek béklyójából, és rendesen szabadjára engedték a lovakat! És, amikor már végképp azt hittem, hogy ma nem lesz éjszakai alvás, megjelent egy parkoló. Egy hatalmas, szögesdrót karámmal bekerített legelő húzódott az út mellett, és a bejárata a parkolóból nyílt. Ez a pár négyzetméteres füves terület pedig bőven elég volt az én mini sátramnak. Nagy előnye volt, hogy mivel hatalmas szél is fújt, hisz magasban, és nyílt terepen voltam, a karám és a kapu oszlopaihoz még pluszba ki tudtam kötni a sátrat. Rögtön kíváncsi hógombócok, kövér birkák vettek körül, szerintem ilyet még nem láttak. Dudát is kaptam eleget az ott elhaladó autósoktól, Ők is üdvözöltek. Engem ez akkor nem zavart, hulla fáradt voltam, hosszú és nehéz nap volt.
Tizenharmadik éjszaka: 57°17’17.99″É 6° 5’36.94″Ny
