Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 25. rész, Akureyri. Július 14. vasárnap.
Az előző részben hirtelen ötlettel elindultam Husavikból, és egy zavartalan, szép napban volt részem.
25. nap, július 14. vasárnap.
Természetes menetrendjét követve az időjárás, éjjel esett, (ezzel a megoldással én ki is egyeznék), reggel viszont már csak alacsonyan úszó felhők rontották a tegnapi szép nap napsugaras emlékét. Korán ébredtem, talán a hideg ébresztett fel, de 4-5 foknál nem volt melegebb. Még hálózsákban megreggeliztem, aztán erőt vettem magamon, és a tó vizében felfrissítettem magamat. Érdekes módon a víz langyosnak tűnt a kinti levegőhöz képest. Összepakoltam, és nekiindultam a napi etapnak. Mint írtam, nem sietek, 30-40 a napi maximum, a következő város Akureyri 45 km-re van, ezt azért meg akartam csinálni. (A beillesztett tablettel készült képek minőségéért elnézést kerek, de abból gazdálkodunk, ami van…)
Indulás után nem sokkal találkoztam a szokásos útszéli digitális időjárásjelzővel, jól saccoltam, 6 fok volt. Kicsit fázósan tekertem, de pár km után volt okom a kimelegedésre, az eddig párhuzamosan futó hegyek egyikén bizony át kellett kelni, hogy kiérjek a fjord partjára, ahol a célvárosom fekszik. Ez, olyan 7-8%-os emelkedőn közel két óra kapaszkodást, pontosabban tolást jelentett, 50 méterenkénti szusszanással. Kicsit pepecs meló, de egyszer mindig vége van. Most is felértem a csúcsra, és kitárult a magasból a gyönyörű víztükör, az azt 20-25 km-en kísérő havas hegyek, és a város. Onnan már az óceán jeges szele is érezhető volt, így a leereszkedés sem volt egyszerű, még jobban be kellett bugyolálnom magamat.
Egy gurulással mentem vagy 6 km-t, végig fékezni kellett. Ezen az oldalon, köszönhetően az óceán klimatizáló hatásának, az évszakok közti kicsiny hőmérsékletingadozásnak, és a magas páratartalomnak, talán még jobban zöldellt minden. Talán itt láttam az úton először tényleg fának mondható fenyőket, és egyéb hidegtűrő fákat, néhol már egész kis erdősűrűségbe rendeződve. A kövér legelőkön itt inkább bocik legelésztek, némelyiknek akkora tőgye volt, mint egy hatalmas strandlabda. Már többször elgondolkodtam, hogy ezeket a hatalmas területeken szétszórva legelésző állatokat este, vagy bármikor hogy szedik össze fejésre. Vagy csak vegyük a birkákat, akik bizony elég félősek a bárányaikkal együtt, és ha autó nélküli embert látnak, fejvesztve menekülnek, szóval ezeket, a néha tíz kilométeres, több száz holdas parcellákon hogy fogják be, pl. nyírásra, esetleg vágásra. Rendszeres napi fejésre nem is gondolok, szerintem van, amelyiket csak évente egyszer látja a gazdája.
Na, ilyen komoly problémákon eltöprengve egyszer csak megérkeztem. A városban lerövidítették az 1-es útját, nem kerüli meg a fjordot teljesen, hanem egy két kilométeres töltés-híd egyveleggel áthidalták a vizet, ezen ér be az út a városba. Mert ezt már én is hívom bátran városnak. A kikötőben kimagaslik még a házak közül is, a valamelyik hajózási társaság Árkádia nevű hatalmas óceánjárója. Úgy tűnik az északi turistautak egyik kikötőhelye is a város. Letámasztottam a biciklit, és egy kis városnézésre indultam. Szép főutca, elegáns üzletekkel, és ami meglepett, rendkívül sok, (nem előítélet) színesbőrűvel. Ültek a főutcán, az összes padon, és mind a telefonját nyomogatta. (Valószínű ott van szabad wifi.) Meglepett, mert itt ilyet még nem láttam. Valamiért szimpatikus volt nekik a város.
A padon megebédeltem, a csokikrémem mellé, mivel magában nagyon tömény volt, valamelyik nap vettem kekszet, hát azt nyomattam be. Jóllakva aztán még a biciklivel nézelődtem, találtam egy Nettó áruházat, illetve egy egész plázaszerű üzletházat, (bármelyik nagyvárosnak dicsőségére válna) és ott vettem egy kis kiegészítést, kb. 4-5 napig nem hiszem, hogy megint látok várost.
Most bent ülök a kikötő melletti modern információs és kiállítási központ előterében, ahol két és fél fontos dolog van. Egyszer konnektor, aztán meleg, és hotspot-ként hirdetett freewifi, ami be is jön, csak a jelszaváért kell fizetni a pénztárban. Mondtam, hogy kenjék a hajukra, van nekem csúcs mobilnetem 5 GB-ig. Ez volt a fél. És még egy pontot megszavazok a szabad asztalnak, széknek, és bár igaz, hogy ez pont a kiállítás egyik szép képe alatt van, így időnként emberek, és turistacsoportok vesznek közvetlenül körbe idegenvezetővel, de kérésre mindig lehúzom a fejem, ha a képet fényképezni akarják. Eddig egy kérés érkezett, hogy ne húzzam le, mert velem akarja lefényképezni. A furcsa ízlésű tárlatlátogató egy idős hölgy volt.
Séta közben még felmásztam a város fölé magasodó dombra, itt van az érdekes építészeti megoldásokat, egyéni Bibliai látásmódokat magában foglaló, 1940-ben épült evangélikus templom. A lelkész egy határozottan kellemes megjelenésű fiatal hölgy volt, igaz elég agilis, és szigorú. Mondjuk jogosan…
Az egyik padban beszélgetett egy hívő apukával és kislányával. Az oltár előtti lánc a földön hevert, általában azért a látogatók is tudják, hogy oda nem illik felmenni. Az oltár mellett, annak szerves tartozékaként egy hófehér márvány Szűz Mária (Angyal? már nem emlékszem, de a jelenség a lényeg) szobor állt. Nos, ehhez ment fel egy japánnak kinéző pár hölgytagja, és kezdett el a szoborral pózolni, ölelgette, Apu meg filmezte, és fényképezte. Hát ez volt sok a lelkészasszonynak, elég felindultan ugrott fel, és rántotta helyre a láncot, hogy aztán közben mit mondott izlandiul, azt csak elképzelni tudom. Mindenesetre a japán pár, pedig olyan 45-50-esek, érett emberek voltak, még kicsit durcásnak is tűntek.
Aztán ahogy kijöttem, és lépkedtem le a lépcsőn, én is kiakadtam, immár ebben az ügyben sokadszor. A nap világított, de a tenger felől az az igazi, erős, jeges szél fújt. Rajtam 2 póló, egy tréning felső, és a vastag szélkabátom. és jól összehúztam, mert fáztam. Sapka-kesztyű alap. És a lépcső alján látom egy anyuka 3 gyerkőccel, olyan 4-7 évesig 2 fiú, a legkisebb lány. Anyu még fel volt öltözve, de a gyerekek egy szál rövid ujjú póló, rövidnadrág, és kis szoknya! Hát még nézni is rossz volt, de állítom, nem fáztak. Persze elismerem, hogy ez a jó.Ezek a gyerekek biztos nem ismerik azt, hogy megfázás.
Husavikban a kemping mellett volt egy uszoda. Csütörtökön, elég későn, úgy este 9-10 közt indulhattam a városba, beöltözve, szitált az eső, fújt a jeges szél. És az uszodából jött ki két lány, olyan 8 és 12 év köztiek, a pici csak a fürdődresszében, a nagyon alul volt még tréningnadrág, felül csak a fürdőruha, és mindkettőnek a haja csurom víz, ahogy a zuhany alól kijöttek. És úgy sétáltak beszélgetve a párszáz méterre levő iskola felé! Azt mondják szokás kérdése. Az is igaz, hogy az előbb az út menti digitális hőmérő 5 fokot mutatott, de nem fáztam.
Még egy olyan maradandó élmény ért a főutcán, mint itt még eddig nem. Délután egy kissrác kutyát sétáltatott. Ez a teljesen hétköznapi jelenség nekem itt azért nagy durranás, mert negyedik hete vagyok itt, de most láttam ilyet először. Kutyaugatást már hallottam, gazdaságból, azt is egyszer-kétszer, de sétáltatást még nem. Macskát pedig esküszöm egyet sem láttam! Igaz, azok a meleget szeretik.
Azután elindultam kifelé a városból, ideje volt éjszakai pihenőhely után nézni. A sport pálya menti pihenőt elvetettem, sejtettem, hogy reggel forgalmas lesz, így is volt. Ezért attól 100 méterre, egy eldugott magaslatra húzódtam fel, csöndes, békés hely volt egész éjszaka, kivéve a kocsik zaját hajnalig. Akkor elcsöndesedtek.