Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 19.nap, Puerto Maldonado.

 253 ember olvasta mar el ezt az írást

Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 19.nap, Puerto Maldonado. Március 30. szombat.

Az előző részben visszajöttem a dzsungelból ahová, már visszakívánkozok.

19. nap, március 30. szombat.

Arra a gondolatra ébredtem, hogy de jó lenne még visszamenni a dzsungelbe! Egy jó kétórás filmet még megnéztem este, arra épp jó volt, hogy kellően elálmosodjam. Csöndes, meleg éjszaka volt, szépeket álmodtam, egész fél nyolcig. Megint szedelődzködni kell, megint egy házzal tovább állok. Ez is fárasztó egy kicsit.

Lezuhanyoztam még, a tegnapi fürdőnadrágom persze nem száradt meg, hisz a levegő is vizes. Összecsomagoltam, és 9-kor leadtam a kulcsot. Megkértem, hogy a csomagokat ott hagyhassam a portán, hisz a buszom csak este 9-kor indul. Enyém volt a nap. Már reggel kánikula volt, és ráadásul mellényben kellett elindulnom, hisz abba van beépítve a rejtett kamera. Most pedig olyan helyre indultam, hogy jobbnak láttam azt használni. Nem vittem semmit, csak egy üveg vizet. A szállóhoz közel vettem két zsömlét, az volt a reggeli, és ittam egy másik kávézóban, egy bivalyerős napindító presszókávét.

11

A híd túloldalára indultam, az El Triumfo negyedbe. A név azt jelenti: A diadal. Tegnap, mikor a hajóval ezen az oldalon kötöttünk ki, a kocsival, ami áthozott az irodáig, végigjöttünk itt. Akkor keltette fel az érdeklődésemet. Egy igazi, vad külváros. A hídon átballagva rögtön egy nagyon modern és elegáns iskola díszelgett a híd mellett, a Miguel Grau admirálisról, nemzeti hősükről elnevezett középiskola. Teljesen kirítt a környezetéből. Igaz, a kerítése mellett már kecskék heverésztek.

22
33

Bekapcsoltam a kamerát, és végig sétáltam a tegnapi úton, nézelődtem. Igaz, engem is megnéztek rendesen, hisz nem egy turistalátványosságnál voltam. Pár „gringó” is felröppent.Talán a filmmel jobban be lehet majd mutatni, mint most szavakkal körbeírni, a kulcsszó a végtelen egyszerűség.

Farost bódék hullámlemezzel borítva, sárga földes utcák, amik így kánikulában porzottak, az eső utáni állagukat meg csak elképzelni tudom. Vagy azt sem. A kis háromkerekűek, szóló motorok felverik a sárga port, az úszik folyamatosan a levegőben. Attól függetlenül az utcára kirakott asztalok, székek, apró háziétkezdék, „bárok” működtek, de volt kis piac is. Kiakasztott, nyers csirkékkel, hallal. Számunkra ez elég elborzasztó első látásra. Bár, én megszoktam az itt töltött idő alatt, már semmi különöset nem találok benne. Ők, itt így élnek, mindig így éltek, nekik ez a természetes, ez az életről alkotott és megszokott képük. De! Azt megfigyeltem itt is, és egész úton, hogy mosolygósak, jókedvűek, megelégedettnek tűnnek, talán boldogok. Hiszen megvan mindenük. Van fedél a fejük fölött. Nem kell ázniuk, fázni meg soha. Tiszta levegőt szívhatnak, hisz az őket körülvevő erdők ózon és oxigéngyárak. Van mit enniük, olyan bőségben áll a rendelkezésükre a zöldség, gyümölcs, amiről mi csak álmodozhatunk. Egyszerű, a funkciónak, igénybevételnek megfelelő ruhákban járnak, nem akarják egymást felülmúlni. Mindenki egyforma motoron, riksán jár, nincs mód irigykedni a szomszéd új SUV-jára. Kedvencem a családi motor, egyszerű, 125-ös szabvány motor, és rajta a család. Elöl a legkisebb, már a tankon, aztán apa vezet, nagygyerek középen, a hátvéd az anya. És látszik, hogy a gyerekek is élvezik. Egyforma színvonalú lakhelyeken laknak, nincs rossz érzés a szomszéd gazdagsága iránt. A gyerekek kint játszanak a mindig!! és nagyon!! tiszta utcákon, egyszerűen, és önfeledten. Este a családok a főtéren, vagy a kisvendéglők utca porában levő asztalánál összejönnek, és jól érzik magukat. Az utcán ram mosolyogtak, köszöntek, a szemembe néztek, és semmi alattomosságot, rosszindulatot nem láttam. Szóval…. A mi fensőbbséges, valljuk be öntelt, agyoncivilizálódott, túlfejlett társadalmunk sok mindent tanulhatna tőlük. Na, nem akarom, hogy ez egy társadalompolitikai elemzés legyen, csak úgy eszembe jutott.

Visszaútban vettem vizet, elég sok volt a fogyasztásom. Most csak úgy céltalanul ödöngtem, kirakatokat nézegettem, üzletekbe bementem. Az utcán ismerősök integettek, a francia pár, akivel a dzsungelszállón egy asztalnál ettünk. Ők ma jöttek vissza. A Főtéren apró kirakodó vásár, kézművesek, egyszerű gyöngyfűzők, italárusok. Azok amúgy végig kísérnek a forgalmasabb utcákon, apró kis kocsikból áruljak a négy-ötféle préselt gyümölcslevet. Dél elmúlt, megint leültem a „törzshely” kávézóm teraszára, már kérdezés nélkül hozták a méregerős feketét.

14

Gondoltam egyet, megnézem milyen a piac szombaton. Amúgy szerintem ez munkanap, illetve, ezt nehéz is behatárolni kinek, hiszen itt szinte mindenki a szolgáltatásban dolgozik, itt gyárak nincsenek, hivatal nem sok, szolgáltatni pedig mindennap kell. Ami nem volt tegnap, tehát, lehet, hogy szombati program, feltűnően sok helyen volt pár asztal, pár szék kirakva az utcára, grillsütőn sült a csirkemell, néha kolbászkák, és az asztalokon rengeteg sör. Mindenütt bömbölt a zene, persze mindenütt más, és ez a kakofónia, az illatokkal, a társasággal, hihetetlen jó hangulatot varázsolt az összegyűlteknek. Először zárt társaságoknak néztem, de több helyen egyszerű iskolatáblára, krétával ki volt írva, hogy pollo asado, cerveza. Sült csirke, sör. Egyszerű menü.

A piac csúcson járt, minden volt, részletezés nélkül, igazi perui piac. Egy kifőzdénél elém libbent egy hölgy, hogy üljek le, ebédeljek. Miért ne, hisz kettő múlt. Igaz, a kamerám most is járt, de legfeljebb felvesz húszpercnyi jóízű csámcsogást. A szokásos húsos, zöldséges tésztaleves, és sült csirkecomb, saláta, először volt mellé főzelékszerű bab, és persze rizs. Egy pohár jeges tea, és 5 sol. Jól laktam!

Még egy kicsit köröztem, majd kikapcsoltam a kamerát. Még egy érdekes dologgal találkoztam itt, amit már régen említeni akartam, hisz mindenütt találkoztam vele. Pohár, vagy műanyag tálka helyett nagyon sok helyen nejlonzacskót használnak. Pl. ezek a kis kifőzdék, két decis nejlonzacsiba mérik ki a gyümölcslevet, berakják a hűtőbe, és aki elvitelre kéri az ebédet, (sokan vannak) abban kapják mellé. Utcai árusoknál, a hűtőtáskából zacskóban kerül elő a kért gyümölcslé, kapsz mellé egy szívószálat. Ma láttam a piacon, két hölgy nagy flakonokból a mustárt és a ketchupöt apró nejlonzacskókba adagolták, megcsavarták a szárát, bekötötték, és egy adag valamihez, megvolt az egy porciónyi kísérő. Ötletesnek tartom.

Lassan visszasétáltam a szállóra, vettem még egy liter vizet, kikértem a csomagomat, még rendezkedtem egy kicsit, a mellényt elcsomagoltam. Négy után nekivágtam a majd` 4 km-es útnak. 32 fok maradt, jól fel voltam pakolva, a hasamon is, hátamon is egy-egy hátizsák, de nem különösebben volt megterhelő. Igaz, lassan jöttem, kényelmesen, de nem is nagyon izzadtam le. Megszoktam.

77

Útközben megkaptam pár helyről az „Ola gringo” köszöntést, megint elhaladtam a zsúfolt piaccsarnok mellett, találkoztam a lestrapált robogók és háromkerekűek temetőjével, beleshettem a valóban külvárosias kisboltokba, majd rákanyarodtam a terminálhoz vezető vörös, poros földútra. Végeztem Puerto Maldonadoval.

44
55
66

 A buszállomáson sokan vannak, most sok járat indul, és sokfelé. Még olvasok, 8 körül becsekkolok, nekiöltözök kényelmesbe az útra. Ma is egy szép nap volt, csak nagyon fogynak a napok. Reggel 7 körül Cusco-ban leszek. Újra.