Horvátország, Zagreb és még ami útba esett. Strandolás (2.rész, a horvát kalandok)
Hová menjen a fiatal nyáron, ha nem a strandra? A történet itt folytatódik a második résszel.
A végcél mindig Rovinj város volt. Innen bármely irányba biciklivel könnyen bejárható az Isztria, sőt, egyszer Krk szigetnek is nekivágtunk, de az oda vezető hídra nem engedtek fel biciklivel. De esténként elgurultunk a Pula-i arénához, vagy megnéztük közelebbről az általunk Fjord-nak nevezett hűvös vízű öblöt, nappal meg strandon égettük magunkat és a bőrünket is a napon. Rovinj igazi nagyszerűsége, hogy ha otthon felejtettem volna a fürdőgatyát, akkor is több strand közül lehet választani és az ilyen strandok között, akár az úton sétálni. Maga a város is nagyon látványos és hangulatos. De ahhoz, hogy ezt az élményt az ember teljesen át tudja élni, jobb ha pénz van nálad, mint leveskocka, meg rizseslecsó-kolbásszal konzerv. Nálunk meg mindig ez utóbbi volt inkább.
A néhány napos, vagy egy hetes Rovinji lét után hagytunk másoknak is ott élményt és visszaindultuk haza, de másik úton. A legtöbb alkalommal a part mentén tekertünk Pula érintésével Rijekába, de most arról az esetről írnék, mikor nem így tettünk. Csapatunk egyik tagja már járt a szüleivel erre és emlékezett, hogy az Uckai alagúttól, mennyire gyönyörű a kilátás. Meg is győzött minket, hogy az minket is érdekel. Ehhez egy 10-20km-es kerülőt kellett tennünk és nagyon meredek hegyen kellett felmenni az alagút Északi bejáratához, de sikerült. Ott azonban megtudhattuk, hogy ezt az alagutat nagyon nem biciklisek számára építették. Nemcsak, hogy nem látnának minket szívesen az alagútban, de mivel fizetős az áthaladás és nincsen tarifa a tiltott biciklikre, be sem engednek.
Az ötletgazda csapattag ezután sem lett kevésbé népszerű, mert ő volt az egyetlen, aki beszélt a magyar nyelven kívül máshogy is. Majd egy órán át győzködtük, hogy merje használni a képességeit és intézze el, hogy ötünket és a bicikliket átvigye egy teherautó. Mikor már kifogyott a kifogásokból, oda ballagott az egyik jegykiadó fülkéhez, a magabiztosság teljes hiányával felvértezve és pár pillanat után diadalittasan jött vissza, hogy fejenként 10német márkáért átvisznek. Ennyi pénzt én még kimondani sem tudtam akkor. Ez egy mesébe illő vagyonnak számított, még a vesémért sem mertem volna ennyit kérni, nemhogy egy pár km-es szakaszért kiadni. De nem volt választásom. Be adtam a közösbe az biztonsági tartaléknak szánt pénzt, ami csak baj esetére volt nálam, mert abból akartam jönni jövőre is, meg még a karácsonyi ajándékokat is megvenni a családnak. Ha a jövőm az ára, hát a jövőm az ára, állítólag az alagút másik oldalán szép a kilátás, biztosan megéri hát, ha másnak nem is, de a teherautó sofőrnek tuti. Alig néhány pillant múlva, szerintem lessből farolt elénk egy útkarbantartó ponyvás teherautó, akinek a sofőrje a hallatlan vagyon láttán, még segített is feltenni a platóra a nehéz csomagokkal telerakott bicikliket. Mi is a platón kaptunk helyet, ahol nem volt ugyan melegebb, mint kint, de cserébe hidegebb sem, viszont legalább a levegő nem mozgott. Az, hogy a ponyvától nem láttunk semmit, az alagútban annyira nem zavart, de felmerült bennem a kérdés, hogy miként fogjuk így látni a Pazar kilátást?
Naiv voltam. Végletesen naiv. Balgán azt hittem, hogy ekkora vagyonért nem csak az alagúton visz minket át a teherautó, de mivel az ott egy biciklisek számára tiltott autóút, talán elvisz a következő lehajtóig. Hát nem. A 10márkás menetjegy tartalmazta a panorámát is. Ép hogy átértünk, meg is állt egy murvás, szemetes parkolóban és leszállhattunk. Mosolyogva elköszönt és vissza ment. Mi gazdagabbak lettünk egy ilyen élménnyel, ő meg a pénzünkkel.
A panorámával sokat nem bajoltunk, mert takarták a fák. De a többiek aggódtak, hogy innen biciklivel semerre, mert tilos biciklizni lefelé is, meg az alagút felé is. Én már nyugodt voltam és bíztatgattam őket, hogy haladjunk, mert jön az este, különben sem tud megbírságolni a rendőr, mert már nincsen pénzem. Nyomatékosítva az álláspontomat, ráböktem a térképen egy pontra, hogy hol találkozzunk és elindultam. lefelé a tiltott úton. Határozottságom eredménnyel járt, mert a többiek is követtek. A lejtő és a csomag súlya segített a sebességemet 60km/h felett tartani az első kijáratáig az autóútnak. Onnan már meredekebb volt a lejtő is és kanyarok is élesebbek de még inkább az út burkolata volt nagyon más. Egészen világos, kemény és sima aszfalt. Mint a márvány. Teljesen nesztelenül gurult rajta a bicikli és a kanyarok is egyre kevésbé voltak élesek így engedtem az egyre meredekebb lejtő hívásának. Nem tudom, hogy milyen gyorsan mentem a jobb és bal ívű enyhe kanyarokban, mikor felbukkant előttem egy STOP tábla. Nem erősségem a horvát nyelv, de úgy éreztem azt szeretnék, ha megállnék. Erre viszont a sebességemből és az út felületéből adódóan esélyem sem volt a jelzett helyig. De ügye egy mondás szerint a szándék is fontos. Megmarkoltam hát a fékkarokat. Aki még nem biciklizett csomagokkal megrakott biciklivel, az talán nem tudja, hogy a fékezés miatt előre bukástól nem kell tartani. Ellenben a fékút megnövekedésétől annál inkább. Én ezzel többé kevésbé tisztában voltam, így bátran markoltam az első féket is. De ez által csak hangosabb lett az az égtelen visítás, amit a blokkoló gumik okoztak a tükörsima aszfalton. A sebességem alig csökkent, mikor elcsúsztam a STOP tábla mellett, majd a vízszintes keresztező úton keresztbe és ezután ért a meglepetés. Abba maradt a kerekek visítása egy röpke pillanatra. Ez számomra örökké valóságnak tűnt, majd ismét folytatódott. Az történt, hogy a vízszintes keresztút után mikor ismét meredeken lejtett az út, nem érték az utat a kerekek. A kereszteződés után az immár érdesebb útfelületen meg tudtam állni. Azonnal vissza indultam, hogy figyelmeztessem a többieket. A visszaút során kontrasztosan látszott féknyom az úton, de a hiánya is ott, ahol a bicikli az 60kg-mal és csomag 25kg-val együtt a levegőben tartózkodott. Szerencsére forgalom másodszor sem volt a főúton, bár most az ellenkező irányban meg tudtam volna állni. Csak pár métert tudtam tovább feltekerni, mire jöttek a többiek ugyancsak nesztelenül a sima aszfalton. Kiabáltam, integettem, de ők se tudtak a tábláig megállni. Igaz, ők nem mentek legalább túl kereszteződésen, mint én. A lényeg, hogy túléltük és nem lett baleset belőle.
Rijeka szokott lenni a sátrazós hely. Volt több olyan hely is, ahol minden adott volt sátorozni, de tudtunk olyan helyet is, ahol ezért nem kérnek pénzt.
Rijeka után mindig kemény mászás következett. Arra olyan az emelkedő, hogy bár nem voltunk gyorsabbak a kamionoknál, de ők se nálunk. Adott volt a helyzet, hogy kapaszkodjuk bele egybe és húzassuk fel magunkat. az a 80-90kg + annak a kamionnak talán nem a világvége, mi meg addig is pihenhetünk. A sebesség különbség meg tényleg annyira csekély volt, hogy nem volt nagy kihívás megragadni a kamion hátulján valamit. Egyik ilyen alkalommal, a konténer zárszerkezetét fogtam meg. Kényelmesen befért az ujjam, hogy biztonsággal fogni tudjam. Bő 1-1.5órán át segített így a kamion felkelé, de ez alatt kapaszkodástól picit megdagadt az ujjam és mikor jött egy lejtős szakasz alig bírtam elengedni a kamiont. Így nem csak a megdagadt ujjam, de a helyzetem is szorulttá vált, mert ha kamion gyorsít, akkor egyrészt nem annyira fog, mint ahogy én mennék, másrészt túl gyors lesz ahhoz, hogy én kapaszkodva boldogan követném. Sokadik elkeseredett próbálkozásra kiszabadultam, de arra biztosan emlékszem, hogy a következő években nem akartam kamionba kapaszkodni ezen a szakaszon. A Dinári-hegység túloldalán, a lejtőn, úgyis visszaelőztem az összes kamiont, aki felfelé lehagyott.
Az első strandtúra alkalmával Karlovacban még láttuk a Balkán háború tragikus nyomait és fegyvereseket is az utcán, bár a háború, már akkor is arrébb volt. Az első évben többszőr találtuk magunkat olyan helyzetben, hogy sátorhely keresést azért adtuk fel, mert aknákra figyelmeztető táblák voltak a réten. De olyan is volt, hogy egy marcona katona kiugrott közvetlen előttem az útra a bokorból és megállított, majd pár pillanat múlva 3-4 dübörgő harckocsi vágtatott át az úton keresztbe előttem. Mire leszállt a por, hogy láthattam merre van az út, a katonát megint nem láttam.
Egyik alkalommal, még voltak harcok Boszniában és a szerbekkel sem voltak a horvátok nagy barátságban, de én már kicsit jobb anyagi helyzetben voltam. A nehéz készétel konzervek helyett is csak egy plasztik kártyát vittem magammal. Ekkor megpróbáltunk Karlovácól egynap alatt Kistolmácsig biciklizni. Nem látszott lehetetlennek. Kora hajnalban indultunk és előtte este sem tudtunk alaposan megfürdeni, mert majdnem teljesen ki volt száradva a patak, ami mellett aludtunk. Nem terveztem komoly szocializációt az út során, így a reggeli öltözködésem sokkal inkább volt praktikus egy hajléktalan szállón, mint elegáns az operabálhoz. Pirkadatra már Zagreb-ben is voltunk. Szerettem volna pénzt kivenni egy automatából, hogy reggelit vehessek magamnak, de az utunk mentén éritett összes bank zárva volt és vaskos rács, vagy vastag vaskapú erősítette meg az erre utaló feliratot. Már több, mit 15ilyen bank mellett elmentünk, mire a belvárosban megláttam egy nagy tér díszeként pompázó pazar lépületet. A homlokzaton az oszlopok felett olyan felirat volt, ami nekem bankra utalónak tűnt. A többiek megvártak a tér túloldalán a padoknál, én meg elindultam hát a márványlépcsőn felfelé, hogy próbát tegyek a pénz kivételre, mikor pár lépés után több mérges ember kiabált mögöttem és fura zajokat is hallottam. Kíváncsi ember lévén megfordultam és konstatáltam, hogy ők nekem kiabálnak és rendőrök. A fura zaj pedig, a rám irányított fegyverek előszedéséből adódhatott. Szerencsére jártam én már moziban is, így tudtam, hogy ilyenkor mi a teendő, mert hiába mondták volna horvátul azt csak ők értik, én nem.
Ők beszéltek több nyelven is. Felismertem a németet, a franciát és talán az oroszt is, de magyarul nem próbálkoztak. Én nagyon gyenge angoltudásomat próbáltam a mélyről előszedni és használni, de ijedtemben inkább csak a nemzetközi activity nyelven próbáltam a tudtukra adni, hogy pénzért jöttem ugyan, de nem rabolni akartam, csak az automatát keresem. De őket ez nem, csak az útlevelem érdekelte. Az meg a kerítésnek támasztott biciklimen lévő csomagokban volt. A biciklim és közöttem meg a 4 mérges rendőr. Mire sikerült elmagyarázni, hogy miként tudnék eleget tenni a kíváncsiságuknak, odajött még két mérges rendőr, ugyancsak felém fordított fegyvereikkel. De utat nyitottak nekem a bicikli felé és meg előszedtem az útlevelet és oda adtam nekik. Úgy voltam vele, hogy csináljanak vele amit akarnak, csak éljem túl. Mikor meglátták az útlevelet, az egyikük erősen tört magyarra váltott. Érződött, hogy csak kicsit tud jobban magyarul, mint én horvátul, de ez pont elég volt ahhoz, hogy megnyíljon közöttük a kommunikáció lehetősége. Megegyeztünk abban, hogy én valóban az vagyok, amit az útlevelem ír és ezután a fegyverek még ugyan kéznél maradtak, de már nem rám irányultak. Ez kicsit megnyugtatott, de jött a kérdés, hogy honnan jövök. Rögtön eszembe jutott, hogy eddig olyan helyen sose aludtunk Horvátországban, ami hivatalosan is szálláshely, a folyóparton, meg a fene tudja, hogy törvényes-e aludni. Nem akartam újra bele látni a puskacsövekbe. Így igyekeztem a részletek mellőzésével elmondani, hogy a tengerpartról mennék haza. Beérte ezzel, de még mindig érdekelte, hogy mit akarok szigorúan őrzött Horvát Nemzeti Bank épületében. Hamarosan ez is tisztázódott.
Sőt, a végén még egy teljesen használhatatlan útbaigazítást is kaptam a 24órában nyitva lévő bankfiókhoz. Ő készséggel elmagyarázta, hogy melyik villamossal hány megállót kell oda menni, de kérdésemre megerősítette, hogy a biciklit nem vihetem fel a villamosra és ott sem hagyhatom addig, amíg megjárnám az utat. Mindebből a túra társaim semmit sem vettek észre a tér túloldalán.
Ilyen kalandokkal felvértezve vágtunk neki a hátralévő szakasznak az egyre nagyobb melegben. Az út egy jelentős részét a már majdnem kész, de még nem átadott autópályán tettük meg. Sötétben értünk a határra és már majdnem éjfél volt mire a Kistolmácsi szabadstandon sátrat tudtunk állítani a helyi szúnyogok társaságában.