OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Skót-Felföld 2016. 36. rész, Muir of Ord.

 145 ember olvasta mar el ezt az írást

Skót-Felföld 2016. Egy 700 km-es gyalogtúra naplója. 36. rész, Muir of Ord.

Az előző részben rábukkantam a lazacok ugróiskolájára.

2016. 07. 23. szombat. Harminckilencedik nap.

     Jól számoltam, mikor reggel felébredtem, (pedig nem hajnalok-hajnalán tettem) a parkoló még üres volt. Egy pár falat reggeli a szokásos sajt-sonka-kenyér kombóból, tisztálkodás a melegvizes szuper-toilette-ben, majd bevetettem magam az erdőbe. A sátorbontást visszaérkezésem utánra hagytam. Borongós, de még kellemes idő volt, a nap is ki-ki bújt, reménykedhettem még egy szép és vidám napban. A parkolóból párszáz méteres gyalogút vezetett a fő attrakció, a híd felé, egy jól kitaposott ösvény, gerenda lépcsőkkel a szintkülönbség könnyebb legyőzésére. Bár, a vízeséstől függetlenül, már ez a kora reggeli magányos séta is igazi élmény volt a csendes erdőben, a kristálytiszta, 8-10 fokos levegőben. A hidat jó helyre építették, tényleg a Black River leglátványosabb, legvadregényesebb párszáz méteres  szakaszát lehet itt mindkét irányba belátni.

1024

Az elve ugyanaz, mint a pár napja meglátogatott Miasaich vízesés fölött átívelő gyaloghídé, tehát két vastag kábelen függő lengőhíd. Valószínűleg van oka, hogy sem ott, sem ennél a hídnál nincs rögzítve egyik parton sem a lejáró. Tehát ténylegesen levegőben lóg az egész, és a parti csatlakozásnál úgy kell a „szárazföldre” lépni, hogy a híd közben oldalirányban leng. Igaz, ez csak pár centi, de többen megtorpannak a fel és lelépés előtt. Az csak az én igen laikus elképzelésem, hogy így kizárható az esetleges „sok ember egyszerre lép” effektus okozta túlzott igénybevétele a vasszerkezetnek. (Tudjuk, egy ugráló veréb is egy idő után le tud szakítani egy hidat, ha elég sokáig ugrál ugyanabban az ütemben. Régebben a hidakon átvonuló katonaságnak is ezért nem volt szabad egyszerre lépniük.)

1026

     Átmentem a túloldalra, de az ottani csapás sokkal kevésbé volt kitaposott, kevesebb néznivaló is volt a besűrűsödött bokrok, cserjék sűrűjében. Mind jobban távolodott a zúgók hangja is, nem sok érdekes volt, így visszafordultam. Az igazi kihívás itt az, hogy sikerül-e meglátni, esetleg lencsevégre kapni egy-egy vízből kiugró, esetleg a vízesésben felfelé „mászó” lazacot. Hát, nem egyszerű dolog. Egyrészt soha nem lehet tudni, hol repül ki a hal, hiszen a habzó, sötét vízben nem lehet követni a mozgásukat. Másrészt, ha kiugrik, ez a másodperc tört részéig tart csak, és ember, vagy inkább fotós legyen a talpán, aki elkap egy ilyen pillanatot. Míg a környéken időztem, elkezdtek szaporodni az emberek, a kíváncsi, komoly fotó- és filmfelvevővel felszerelt „vadászok”. Állványokkal, időzítőkkel, stb. De, mivel több ága van a zuhatagnak, még azt is nehéz eltalálni, hogy melyiken ugrik a hal. Hogy mikor, az meg… Szóval nem sokan távoztak sikerélménnyel. Nem dicsekvés, de nekem sikerült egyet elkapnom. Igaz, a hídon állva jó tíz percig oda volt „gyógyulva” a kép keresője a szememhez, volt 6-8 lyukra futásom, tehát amikor vagy késve kattintottam, vagy csak az ideg dolgozott az ujjaimban, pedig semmi nem mozgott, de végül, mikor már végképp untam a dolgot, mégis sikerült! Büszke is voltam rá!

1027

     Talán még nehezíti is a dolgot, hogy a zuhatagok mellett van egy mesterséges csatorna azoknak a lusta, vagy ügyetlen, esetleg öreg lazacegyedeknek, akiknek nincs kedvük ugrálni, vagy esetleg épp uszonyfájós napjuk van. No, maradjunk annyiban, egész jól elszórakoztam. A másik úton (sokkal nehezebb, járatlanabb és néptelenebb) mentem vissza, de ugyanoda lyukadtam ki, közvetlen a sátram előtt. Gyorsan összekaptam, és indultam is, hisz erre a napra még komoly terveim, uticélom volt.

1030

Pár száz méteres padka-séta után megint biztonságosabbá vált a gyaloglás, egy két méteres aszfaltcsík húzódott a nyílegyenes főút mellett. Kicsit kopott volt, kicsit szemetes, de bicikli- és gyalogútnak tökéletesen megfelelt. Apró jelekből már látszott, hogy kezdek visszatérni a civilizációba. Az út mellett már kerítések húzódtak, bekerített telkek, tanyák sűrűsödtek. Pár kilométer után egy üzemcsarnok is feltűnt, közvetlen utána pedig megint egy híd, a mind szélesebb Fekete-folyó megint jobb oldalra váltott.

1031
1032

     A híd után nem sokkal település tábla jelezte, hogy Contin-ba érkeztem. A Wiki szerint ma 675 fő lakja ezt a falucskát, (itteni mértékegységgel kisváros) aminek írott története 690-ig nyúlik vissza. Történelméből egy elég kegyetlen vérengzés maradt fenn az utókorra. A település temploma már a 7.-8.sz-ban állt, bár mostani formáját csak a XVIII. században nyerte el. A történetírók szerint 1485 és 1487 között törzsi ellentétek törtek ki az ősi klánok között. A Macdonalds-ok, és kisebb szövetségeseik összetűzésbe kerültek a Mackenzies és a Macreas klán tagjaival, akik a település (akkori) templomában kerestek menedéket. Alexander Macdonald elrendelte, hogy zárják be a templom ajtajait, az épületet körülvették, hogy senki ne menekülhessen, és parancsot adott arra, hogy gyújtsák rá a templomot a gyülekezet tagjaira.  Mindenki, férfiak, nők, gyerekek, a krónikák szerint ezer körüli ember égett ekkor bent a templomban. Természetesen ez nem segítette elő a megbékélést, a vesztes klánok tagjai újabb erőket gyűjtöttek össze, és a bosszú nem sokáig váratott magára. Akit tudtak megöltek a  Macdonald-ok és szövetségeseik közül, akit nem sikerült, az elmenekült, és soha nem tértek vissza erre a vidékre. Állítólag ma sem él egy Macdonald sem itt vagy a környéken.

1043

     Baloldalon egy díszes, fából faragott kapu tűnt fel, felső gerendáján egy érdekes név volt kifaragva, „Five acre wood” , az öt holdas erdő. Ameddig elláttam, egy szép fás parkot takart csak a név, bár nekem, mikor elolvastam, rögtön Milne Micimackója ugrott be, igaz, Ő száz holddal rendelkezett. Szemben vele a település kempingjének a bejárata, buszmegállóval, kicsit beljebb élelmiszer bolt, (drága, szinte csak tartósélelmiszerrel), ajándékbolt, postafiók. Besétáltam a kempingbe is, bár nem tudtam igazán elvegyülni a vendégek közt, alig voltak. Nem volt olcsó hely, természetesen csak szét szerettem volna nézni. Ahogy beléptem, rögtön jött a személyzetből valaki, hogy mit akarok, így gyorsan ki is fordultam.

1035

    A falut egy útelágazásnál hagytam el, én maradtam az A835-n. Szinte teljesen kisimult a táj, a dombok a párás távolba húzódtak, mindenütt besárgult, vagy már learatott gabonaföldek kísérték az utat. A búzatáblák mögött tanyák, gazdasági épületek rajtőztek. Lakott vidékre értem. Besűrűsödött az autóforgalom is, sorra húztak el az Invernessbe tartó kocsik Én is oda igyekeztem, de részint nem szerettem volna egy forgalmas főúton gyalogolni a forgalommal szemben, másrészt létezett egy rövidebb, és csendesebb variáció is. Ami, így értelemszerűen több esztétikai élményt is nyújtott. Summa summarum, három kilométert még súroltattam magamat a rohanó autók visszapillantó tükrével, (volt ilyen is), aztán egy éles kanyarral az A832-re térve délre vettem az irányt, először Marybank település felé.

1037
1036

     Az út megint átvitt a Black Riveren, nem is számoltam hányadik hídján kelek át, mióta Ullapool után útitársamul szegődött, mindenesetre a napok során „felnőtt” lett belőle. A hídról még készítettem róla egy búcsúképet, és végleg elváltunk. Az ő útja kicsit északra fordult, hogy a Cromarty Firth sós vizébe ömölve befejezze „édes életét”, és az északi tengerek sós vizét szaporítsa, én délnek haladtam tovább. Negyed óra múlva sétálva is Marybank-ban voltam. Ez egy olyan kis falu, ahol rövid pihenőm alatt nem sikerült sem embert látnom, autót is egyet, ami a központnak számító körforgalomban tekeredett a főút felől arra, amerre én is majd tartottam. Megpihentem egy kicsit, élveztem a csendet, és a hátizsákot egy elhagyottnak tűnő ház teraszán hagyva, egy-kétszáz méteres körben szétnéztem, élet nyomai után kutattam. Semmi siker, még a téren levő általános iskola is néma csöndbe burkolózott, igaz, délutánba hajlott az idő. A faluból kifelé haladva az útjelző táblán az volt kiírva, hogy Muir of Ord 3 mph. (ez szűk 5 km), oda igyekeztem. A faluból kivezető út mellett hangulatos, rózsaszínű és szürke nyerskőből épített házak sorakoztak, gondozott, számomra ismeretlen, de varázslatosan szép dísznövényekkel, cserjékkel beültetett előkertek mögött. Éppen csak embert nem láttam itt sem.

0056
0057
1041
1042
1046
1044
1051

    Aztán elfogytak a házak, hatalmas zöld réteknek, bekerített, dús füvű legelőknek adva át helyüket. Itt már nem a strapabíró, hosszú szőrű Skót felföldi marhákat lehetett látni hatalmas csordában legelni, hanem egyszerű, „mezei”, vagyis nálunk is megszokott, barna-fehér foltos, rövidszőrű, hatalmas tőgyű „tejgyárakat”. Egy másik, kisebb karámban érdekes pacik futkároztak. A legkevésbé sem ismerem a fajtákat, én magamban azonnal „gatyás lovaknak” neveztem el, a gatyás galamb asszociációjaként. Ugyanis mindegyiknek,(vegyes színben pompáztak, egyszínű fehér, fekete, vörös, és ezek foltos variációi) szóval mind a négy lábukon a patát is betakarva dús, hosszú szőr pompázott. Tényleg úgy néztek ki, mintha a hatvanas-hetvenes évek divatos trapéznadrágjait örökölték volna meg valamelyik akkori felmenőiktől. Szelídek voltak, mind a teheneket, mind a lovakat egy csomó tépett fűvel a kerítéshez lehetett csalni egy kis simogatásra. Más kérdés az, hogy mennyire csalódtak, hisz fű nekik is volt odabent bőven.

1049
1048

         Egy nagy kanyarban Urray településhez tartozó, (a kiírást olvastam el) zártkörű vadászház tűnt fel, meglepően masszív vasrudakból álló kerítésével. A hátizsák már iszonyatosan húzta a vállamat. Nem voltam extrém hosszú napi adagon túl, de a vállam már nagyon fájt, így megint egy tíz perces pihenő következett.  Odébb egy hangulatos, igazi anglikán templom, körülötte ódon sírkerttel. Már nem is írom, hogy vonzódom a temetőkhöz, aki ismer tudja, mindenesetre a hátizsákot a bejáratnál letéve, egy nagyot sétáltam ezen a békés helyen. Aztán még egy kis „vidék”, egy szépen gondozott erdőgazdaság hatalmas fái kísértek egy kilométeren keresztül. Odabent egy már megismerten színvonalas, szépen kiépített erdei pihenő, parkolóval, piknikező és tűzrakóhelyekkel. Hétköznap délután volt, de úgy látszik még az itteni, határozottan barátságos és természet közeli kisvárosból is kivágynak a „természet lágy ölére”, hisz elég sok autó állt a parkolóban.

1050

     Aztán hirtelen házak közé kanyarodott az út, bicikliút, járda volt, ez, na meg a tábla jelezte, hogy megérkeztem Muir of Ord-ba. Ahogy az említett kanyart elhagytam, egy üzemépület mellett hirtelen meglehetősen penetráns szag csapta meg az orromat. Valami rohadás szaga, de nem csak egy hirtelen fuvallat volt, hanem az üzem kerítése mellett haladva végigkísért. Közvetlen mögötte nagyon kellemes erdőség kínálta a táborhelyet, de olyan büdös volt, hogy azt mondtam, bármilyen szép is a hely, itt nem verek sátrat. A telep főbejáratához érve derült ki, hogy a Glen Ord szeszfőzde árasztja ezt a nem éppen nyálcsordító illatot. (Első pillanatban állati fehérje feldolgozóra gyanakodtam…) Thomas Mackenzie alapította a gyárat 1838-ban, ma ezt nevezik a Singleton whiskey otthonának.  (Soha nem ittam még ilyet, a whiskey-t alapból utálom, de az itt érzett szag nem is csinált kedvet hozzá.) Már itthon néztem ezeknek jobban utána, és itthon olvastam, hogy a gyár látogatóközpontjában mindennap kóstolásos gyárbemutató van. Igazából, nem bánom, hogy kihagytam. Ugyancsak itthon néztem utána az áraknak, itthon a 12 éves érlelési idejű 7 dl-es üveget 10 ezerért, a 25 évest már 125 ezerért kínálják. Még szerencse, hogy lehet kapni!

81lZLGg7zWL._AC_SL1500_

Kicsit távolabb kitisztult a levegő, egy épülő körfogalmon, és az ugyancsak bővítés alatt álló, belé csatlakozó vasúti felüljárón keresztül vezetett az út a kisváros központja felé.  A kétvágányos kis állomáson épp akkor indult a vonat Inverness felé. Már korábban kinéztem a helyet, ahol táborozni szándékoztam. A lakott településen belüli sátrazás mindig problémás. Nem kell sorolni, hogy miért. Három éjszakát szándékoztam itt maradni, hiszen Inverness, a végállomásom kapujában voltam, és időmilliomos is. Tehát egy csendes este a sátorban már „bejártam” a helyet a Google Earth-al, ahogy szoktam, és megtaláltam a központtól, főutcától, üzletektől szinte méterekre azt az erdős parkot, ahol reményeim szerint eltudok majd bújni pár napra. 3-400 méteres séta még a vasúti híd túlfelétől, és bent voltam a parkban. Körbejártam, nagyon sok szempont alapján válogattam, és alig egy óra alatt feltérképezve a helyet, megtaláltam az ideális sarkot.

0060
1075

    Egy cseresznyafa!! árnyékában, a lehajló fák takarásában, a szépen és frissen nyírott pázsiton igazán kellemes éjszakák ígérkeztek. Sátrat vertem, közben megérkezett a viszonylag régen „élvezett”, bár nem is hiányzó eső. Szerencsére csak a csendesen szitáló fajta eredt el, de az kitartott egész éjjel. Az ott töltött időről előzetesen csak annyit, hogy teljesen zavartalan és nyugodt volt, a csomagjaimat fél napra is bátran a sátorban mertem hagyni, a cseresznyéből, ami épp akkor ért nagyokat lakmároztam, jókat kirándultam, nagyokat sétálva ismerkedtem a városkával, szóval, ideális volt! Aznap este még beugrottam a 200 méterre levő Coop áruházba, inkább szétnézni, bár egy üveg Colának és egy tábla csokinak nem bírtam ellenállni. A sátorban még csaptam egy dőzsölős estét, neteztem, olvasgattam, aztán lassan a fárasztó nap utáni békés álomba merültem.

1062

Harminckilencedik éjszaka: 57°31’4.11″É   4°27’18.68″Ny

39-41. éjszaka