Skandináv kerékpártúra, 35. nap. Finnország, Helsinki. 2011. június 12.
Június 12. vasárnap, 35. nap
Ma volt az első olyan nap az út közben, hogy nem ültem biciklin. De azért most is olyan fáradt vagyok, mintha egész nap tekertem volna. (Közben, talán hihetetlen, egy mókus látogatott meg. Az előbb itt szaladt el mellettem, fel egy fenyőfára. Aztán nem is figyeltem, írtam, és egyszer csak megjelent az asztal alatt ahol ülök, közvetlen a lábam mellett, majd felugrott a padra, és idejött mellém. Szimatolt, most hűl az asztalon a vacsorám. Tündéri volt!) Szóval a gyaloglásban is el lehet fáradni. Az éjszaka darabosra sikerült, fájt a hasam is, valószínű a tegnapelőtti nagyon csípős vacsorától, meg a szomszéd sátorban egy orosz úgy horkolt, mint egy Stihl fűrész. Reggel rásütött a nap a sátorra, fél 4-kor őrületes meleg volt, le kellett vetkőznöm, hogy még aludni tudjak. Frissítő fürdő, reggeli, kávé, és fél 10 körül elindultam.
Nem akartam szétszedni a szerelvényt, meg nem is volt kedvem megint a várost kétszer átbiciklizni, így a metró mellett döntöttem, ami itt áll meg 100 méterre, és a központig a Kamppi-ig visz, 2 €u-ért. Vasárnap van, 8 percenként járnak, és nagyon szépek. A jegyváltó automata finn nyelvezetével gyűlt meg egy kicsit a bajom, de aztán megtaláltam az angol menüt. Bár, mivel komplex bérlet meg minden árusító volt, így is időbe telt mire a menüpontok világossá váltak.
A Kamppi az a központi buszpályaudvar fölé épült nagy Pláza, a vasútállomás szomszédságában, tehát egy igen nagy forgalmú létesítmény, és egyfajta találkozó hely is. Az előtte levő nagy téren (Itt is minden tér hatalmas) kosárlabdapalánkok vannak felállítva, egész nap megy a játék, bömböl a zene, mutatványosok produkálják magukat, szóval egy hatalmas kavalkád az egész.
Ahogy említettem, a hatalmas tér túloldalán, szemben a Kamppival, a Helsinki központi pályaudvar szürke épülete fogadja az utazni vágyókat. Nem akartam vonatozni sehova, de azért a mozdonyvezető-vér csak becsábított egy kis szakmai nézelődésre.
Céltalanul csavarogtam a városban, egy képet akartam magamnak kialakítani Helsinkiről. Az épületek nem igazán tetszettek. Vagy a harmincas-negyvenes években épült, egy kicsit szocreálos beütésű, vagy pedig az utóbbi évek nagyon modern(kedő)re sikeredett épületei váltják egymást. Mikor hazafelé a metróban a látottakon gondolkodtam, az jutott eszembe jellemzésül, hogy nincs a városnak hangulata, saját stílusa.
Az érdekességét, a szépségét természeti adottságainak, földrajzi fekvésének köszönheti. Annak a 315 szigetnek, számtalan félszigetnek, és öbölnek amin, és ami mellett fekszik. Az utcáknak nincs szerkezetük, csak úgy vannak. Igazán Óváros, vagy városközpont nincs, van viszont a „kis” Helsinkin kívül, (a központi részt kb. 600 ezren lakják) sok önálló centrummal rendelkező előváros, és ezekkel együtt számítják a „nagy” Helsinkit, amit kb. 1 millióan laknak.
Vasárnap volt, az emberek a tereken juniálisoztak. Szinte mindenki kivonul ilyenkor, (pláne ebben a 30 fokos kánikulában) és a nagy parkokban, tereken leterített takarókon élvezik az életet, esznek, isznak, élnek. Nagyon segítőkészek. Nem tudtam úgy megállni a térképre nézve, hogy ne teremjen ott valaki, aki megkérdezi, hogy segíthet-e valamit? Leültem a Promenádon egy padra, belenéztem a térképbe, és abban a pillanatban két tizenéves kislány a szomszéd padról átült, és kérdezte, hogy hova akarok menni, mit akarok látni. Beszélgethetnékjük volt, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, ódákat zengtek a Sziget-fesztiválról.
Mikor felálltam és elköszöntem, alig tudtam lebeszélni Őket, hogy elvezessenek az Olimpiai Stadionig. Kétszer rendeztek itt Olimpiát, 1940-ben, és ’52-ben. A Stadion előtt a finn futólegenda Paavo Nurmi jól ismert szobra fogad. A Torony, sajnos átépítés alatt áll, pedig biztos csodálatos lehet innen a kilátás. Itt hallottam hosszú ideje először magyar beszédet. Arra kaptam fel a fejem, hogy: gyere kicsim, beállunk az árnyékba. Jé, ez magyar! Aztán egy óra múlva a Kampi szupermarketjében szintén magyarok örültek, hogy milyen jó, van dobozos pezsgő!
Visszaútban a tengerpart felé indultam. A természetbe ékelődve, apró tavak közt (azt hiszem, sokszor fogom még emlegetni a szokásos sztereotípiát: Hisz az ezer tó országában vagyok! ) sorra jöttek a legfontosabb állami épületek, a Finn Parlament oszlopos épülete, az Állami Opera, és a Finn nemzeti Múzeum.
Kiértem a tengerpartra. Nem nehéz odatalálni, csak a sósvíz általam imádott szagát kell követni. Rengeteg a városnéző hajó, itt inkább a turisták az urak, és ez a rész láthatóan rájuk is épül, értük üzemel. Jó drágán.
Ami kicsit kiábrándított, az a kikötő vize volt. Hát igen, tudomásul kell venni, hogy ahol ember van, ott mocsok is van. Ez a civilizáció. Még egy olyan köztudottan tiszta, és természetbarát országban is, mint Finnország.
A Pohjoissatama-öböl fölé magasodik egy hatalmas, vörös épület, az Uspenski-székesegyház, ami Nyugat-Európa legnagyobb ortodox temploma. Belseje csodálatos ikonokat rejt a leírások szerint, azonban ezt részint anyagi okok miatt, részint idő hiányában most kihagytam. Csak kívülről jártam körbe a gránitszirtre épült vörös épületcsodát. Fentről remek kilátás esett a környékre, az öblökre, a nem messze magasodó hófehér keresztény Székesegyházra.
Az idő nagyon haladt. Még átsétáltam a másik csodához, a hófehér, hatalmas Katedrálishoz. Az evangélikus templomot 1852-ben szentelték fel Szent Miklós, a tengerészek, utazók védőszentjének tiszteletére. Út közben, az egyik kis mellékutcában belebotlottam a Helsinki-i villamosba is.
A nagy meleg, meg a jó pár kilométeres séta azt tanácsolta, menjek haza. Bevásárlás után így is tettem, haza metróztam. Jól bevásároltam a keddi ebédig megvan minden, addig már csak legfeljebb itt a környéken nézelődöm, de inkább pihenek. Van egy jó kis strandja is a kempingnek egy öböl partján, napozni is akartam, bár mióta írok, a gyönyörű kék ég északról egy csapásra csúnya fekete felhőkbe öltözött. Lehet, hogy esni fog? Akkor viszont egész nap heverészek, olvasok, főzök. Vagyis készülök a következő szakasz erőpróbáira. A nagyvárosokból most ezzel a négy fővárossal gyors egymásutánjában elegem is lett. Nem az én világom. A legközelebbi főváros Osló lesz, valamikor augusztus végén.
Most kicsikét rosszul vagyok, (na nem szó szerint, nem kell megijedni) csak annyit ettem, hogy majd szét durranok. Reggeli negyed kiló főtt virsli, délben egy hamburger, hazaéréskor fél üveg Nutella és fél liter epres joghurt, most pedig egy hatalmas adag paprikás krumpli, tésztával, kolbásszal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nagyon finom volt, csak feszít! Remélem, alvásig még lemegy. Tehát holnap pihi, és kedden indulás. Addig pá!
35. éjszaka, Finnország, Helsinki, Rastila kemping. 60°12’41.08” 25°08’09.26”