Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 4. nap, Callao. Március 15. péntek.
Az előző részben megkezdtem Lima felfedezését.
4. nap, március 15. péntek.
Otthon ünnep! Itt egy újabb kánikulai nap. A reggeli szertartások ismétlődnek. Éjszaka új vendég is volt, egy fiatalember, cseh, meglehetősen szűkszavú, magába zárkózott, a nevét bemutatkozáskor nem értettem/nem jegyeztem meg. Ma megint egy külváros a célpont, egy nem olyan rég még önálló kis halászfalu, ma Nagy-Lima egyik kerülete, a kis félszigetre nyúló Callao. Ez is az egyik olyan kerület, amitől majd minden forrás, jó tanács határozottan óv. Na, majd látjuk!
Az OsmAnd-ra bíztam magamat, bár különösebben nem lehet eltévedni Limában, eddig úgy tapasztalom. Ha sikerül a helyes irányba vivő, néha sok-sok kilométeres, nyílegyenes sugárútra ráállni, ott már csak végig kell menni, az alapvető irányt nem lehet elnézni. A célhoz közel pedig már csak finomítani kell egy kicsit. Most az Avenida Oscar Raimundo Salmon, és az Avenida Miguel Grau nyílegyenes jó pár kilométerére kellett ráállni, és máris irányban voltam. Már csak sétálni kellett. Gyalogos igen kevés volt, hiszen percenként húztak el mellettem az un. micro- k, ezek a féllegális maszek buszjáratok, amik viszont hatalmas karéjt hasítanak a városon belüli személyszállításból. Adva van egy sofőr, (szerintem a világ egyik legjobb sofőrjei) egy „kalauz”, aki egész úton kilógva a buszból, az ajtóból üvölti a menetirányt, és a célt, és adva van egy kisbusz. Olvastam, hogy az autók állapotán ne lepődjünk meg. Ezek, ameddig gurulnak, mennek. Nem tudom, létezik-e itt olyan, hogy műszaki vizsga, de nem hiszem. Ha mégis, érdekesek lehetnek az elvárásai. Elképesztő milyen állapotú verdák mennek mindenfele. De mennek.
Három dolog kísért az úton végig, a hőség, a kalauzok „hívóéneke” és a maszek autósok dudái. Ugyanis mindenki jelezte, hogy a leghőbb vágya, hogy felvegyen, és elvigyen. Hatalmas integetés párbaj ment végig, ők integettek, hogy menjek, én visszaintegettem üdvözlésül. Így szereznek egy kis benzin hozzájárulást, ha épp arra megy, vagy egyszerűen ez a megélhetése. Persze, vadásznak rájuk a rendőrök. Én is találkoztam egy Turisztikai rendőrrel, kedvesen megszólított, honnan jöttem, most hová megyek. Hungría, áááá, széles mosoly, Budapest, fantasticó!!! Tudta, és kicsit büszkén meglepődtem! Mondta, jelezte, hogy csak óvatosan, figyeljek, kezet fogtunk, és szép napokat kívánt.
A szürke sugárúton egyszerre egy nyüzsgő utcai piac közepébe csöppentem. Mindenütt bömbölt a latin zene, irdatlan ricsaj, kiabálás, hangzavar, és minden a fogpiszkálótól az atomreaktorig. Elsétáltam mindkét oldalra pár utcányit, még filmeztem is. Zavartalanul! Előzetes figyelmeztetés volt, hogy óvakodjunk bárki fényképezésétől, filmezésétől, konfliktus lehet belőle, nem szeretik. Eddig semmi ilyesmit nem tapasztaltam, vidéket majd látjuk.
Lehet, nevetséges, de erre is készültem. A mellényem egyik felső zsebére egy lyukat vágtam, azon a tavaly használt mini-akciókamerám objektívje kukucskál ki, és a zsebemben levő kétgombos távirányítóval lehet észrevétlenül fényképet vagy videot készíteni.
Kétségtelen, hogy a jó pár kilométeres útnak voltak „érdekes” részei. De, ez minden nagyobb település külvárosi részein megvan. Itt az volt meglepő, hogy az előbb említett piacon kívül gyakorlatilag kihalt volt minden. Autós forgalom persze volt, de mellékutcákba tévedve már tökéletes kihaltság, szellemváros szellemutcáin jártam. Annál több kóbor kutyus volt. Bandáztak, pihentek, és ügyet sem vetettek rám.
Aztán azt is érdekes volt felfedezni, hogy ezekben az elég lepusztult peremkerületekben, ahol azért valljuk be, az elegancia, a díszítésre törekvés nem általános, mennyire nagy gondot fordítanak a gyerekek környezetére, a bölcsődék, óvodák, iskolák állapotára. Valahogy olyan benyomással néztem a környezetükből kirívó csinos, egyenruhás diákokat, a színes, rendkívül karbantartott épületeket, hogy itt tényleg van hitük a jövő nemzedékében, és mindent megtesznek érte, hogy gyerekeik értékes emberekké nőjenek fel.
Aztán megérkeztem Callaoba. A régi kis halászfalu mára egy kellemes kis üdülőparkká, stranddá, jacht kikötővé, igazi turista célponttá nőtte ki magát. A félsziget végét a katonai tengerészakadémia zárt objektuma foglalja el. Hangulatos, szép hely lett belőle. Pálmafás tengerparti sétány, szállodák, apartman házak, éttermek, nyugalom, elegancia. Pont ellentéte, mint amin idefelé átjöttem. Sétálgattam, kis időre kifeküdtem a nagy, szürke kaviccsal borított partra napozni, de fürdőnadrágot ma nem is hoztam, meg nem is akartam hazaútra sós vízzel bekenni magamat. Sokat fényképeztem, filmeztem, majd visszaindultam.
A nap kegyetlenül sütött, tudtam, hogy hosszú lesz még az út hazafelé. Most a másik oldalon jöttem. Ugyanaz az út, és kifelé jövet már láttam itt egy hatalmas, spanyolos kultúrájú temető. Most bementem, különben is nagyon szeretek más országok temetőiben sétálni, más temetési szokásokat, hagyományokat megismerni. Ez is csodálatos volt! Sokat fényképeztem, igazából ez is olyan, amit szóban leírni nehéz, ezt látni kell, körül kell hogy vegyen az érzés, a hangulat. Gyönyörű, igényes, elegáns, bensőséges műalkotások gyűjteménye.
Zsibbadó lábakkal koptattam a kilométereket, a kiabálások, a dudálás már csak egy kakofonikus háttérzajjá állt össze. Négy óra múlt, mikor egy másik irányból, de gond és keresés nélkül hazaértem. Meglepő gyorsasággal belaktam a környéket. Rövid pihenés után még elszaladtam a Metroba, gyümölcs, a holnapi kenyér, sőt, megleptem magamat egy zacskó kokalevéllel is, erről majd később még írok. Visszasétáltam csöndes kis fészkembe, (Danielnek nyomát sem látom, teljesen egyedül vagyok) és fürdés, vacsora következett. Folytatom a Spóra című könyvem olvasását, a gépen kezdtem el, nagyon leköt. A mai is szép nap volt!
