OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 26.nap. Madrid.

 271 ember olvasta mar el ezt az írást

Peru 2019. Csavargásaim az inkák földjén. 26.nap. Madrid. Április 6. szombat.

Az előző részben repülőre szálltam, muszáj volt otthagyni a Paradicsomot….

26. nap, április 6. szombat.

Este, vagy talán az itthoni hajnalban eljött a becsekkolás. A KLM is leellenőrzött mindent, ami kb. négyszáznegyven embernél nem is olyan egyszerű és gyors. De, csak feljutottunk, és indulási időre. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pár repülésem, és pár repülőterem (nem csak a mostani) között még nem találkoztam a budapesti sétálós gyakorlattal sehol. A fapadosokra is vagy gurulófolyosón lehet feljutni, vagy busszal visznek. Nálunk tisztában vannak a gyaloglás egészséges mivoltával.

Tehát, fent voltunk, és kigurultunk a starthelyre. Ott megálltunk és vártunk. Fél óra múlva bemondta a kapitány, hogy egy Kolumbia-i gép a felszállópályán műszaki hibát szenvedett, így még azt be nem húzzák, minket egy parkolóhelyre küldtek, ahol ismeretlen ideig várakozunk. 2 óra lett belőle. Nem örültem, mert az amszterdami repülőtéren másfél órám volt a leszállás és felszállás között. Ebből lejön az indulás előtti kapuzárás 20 perce, és a Schiphol egyik rossz gyakorlata.

Általában a repülőtereken azoknak az utasoknak, akik tranzitálnak, tehát nem hagyják el a repülőtér területét, van egy olyan transzfer folyosójuk, ahol csak becsekkolnak a tovább menő járatra, és nem kell újra a biztonsági ellenőrzés procedúráján átmenni. Ami, nagyon időrabló tud lenni… Itt érkezés után egy hosszú sor a beléptetésnél, útlevél vizsgálat, ujjlenyomat, kérdezés, stb. Ez min. 1 óra. Tehát, a csatlakozásom már a felszállás pillanatában, 13 óra távlatában reménytelennek tűnt. Különösebben nem aggódtam, hiszen Madridban volt egy 10 órás szabad terem, abba sok minden belefért. Mivel a KLM jegyem Lima-Madrid viszonylatra szólt, biztos voltam benne, hogy a légitársaság talál megoldást.

P4068033
Lima.

Teltházas gép volt, én az ablak mellett kaptam helyet, de nem örültem neki, mert éjszaka úgysem gyönyörködöm a sötétben, és ha ki akarok menni, akkor két alvó embert fel kell ébresztenem. Márpedig, egy 13 órás úton ki kell menni! Már csak mozogni is. A mai áldozatok mellettem egy perui mami volt, a folyosóülés szerencsés gazdája pedig egy kínai srác. Ő már a felszállásnál stresszelt, mert kb. annyi ideje volt átszállni a tovább menő Shanghai járatára, mint nekem. A jegyét mutogatta a stewardesseknek, de csak kínaiul beszélt, így nem nagyon jutottak dűlőre. Szerintem jobban járt, ha lekéste, mert rögtön még egy kb. ugyanennyi utat végig ülni, hát az már szadizmus. Nem tudom mi lett vele, de ilyenkor a légitársaság szállodába viszi a másnapi járatig.

Induláskor az összes rolót lehúzatták az ablakokon, és így, mesterséges éjszakában jöttünk kb. a Brit-szigetekig, holott a napfelkelte az indulás után kb. 6 órával, az óceán fölött szembejött. Gondolom, ezzel a biológia ciklust, az éjszakát, és az alvás lehetőségét akarták biztosítani. Indulás után nem sokkal bőséges vacsora, majd lámpaoltás. Olvastam még egy ideig, bóbiskoltam is közben, de alvásnak nem volt nevezhető. Bezzeg a perui mama békésen hortyogott, a vállamra hajtott fejjel. (De, nem lett randi belőle.) Párszor függőlegesbe segítettem, de mindig visszatért. Most vettem észre, hogy a hosszútávú bezártságnál, a 13 óránál kevesebb a tűréshatárom. Buszoztam már többször is 30-36-ot, de állítom az kényelmesebb volt, a maga 4 óránkénti megállásaival, az átmozgatás lehetőségével. Most konkrétan majd leszakadt a lábam, derekam, vállam, úgy fájtak, és nem volt tér változtatni a helyzetemen. Plusz, buszos útnál is előfordult, pár óra alatt bevizesedik, megdagad az alsó lábszáram. Most is így volt.

10 óra utazás után lámpagyújtás, néhány helyen már redőny-felhúzás, jött a reggeli. Limában, az indulásunk helyén reggeli fél 7 volt, a ragyogó nap, és az európai óra szerint du. fél 2. Groteszk dolog ez… Ettünk, ittunk, kávéztunk, majd elkezdődött a sorbanállás a mosdók előtt. Hiába van 8 belőle, ennyi embernek kevés. A férfiak tényleg csak funkcionálisan, max. 2 percig használták, a hölgyek viszont a kis neszesszereikkel álltak sorba, teljes make-upot csináltak, Amszterdam szépnek lássa meg őket. A lényeg, én jókor mentem, kettőt vártam, de nem fogyott el a sor a kapitány felszólításáig, hogy a landoláshoz mindenki üljön le, és kösse be magát. A leszállás varázslatosan szépen ment, főleg, ha az ember belegondol, hogy egy 300 tonnás monstrumot kell letenni úgy, mintha tojást tennénk le. És beszálláskor megszámoltam, 17 főnyi személyzet van a gépen.

IMG_20190406_173843
Amszterdam.

Földet értünk, és az eredeti indulásomig volt fél óra. A terminál méretét tekintve is reménytelen. Már terveztem, hogy miként és hol kezdem az intézkedést, mikor az életre kelt telefonom SMS-t jelzett. Ily módon is, de még egy tegnap, nemsokkal az indulás után elküldött emailben is értesített a KLM, hogy nagyon sajnálják, de egy rajtuk kívülálló ok miatt késik a gépem, nem érem el biztonságosan a csatlakozást, ezért átfoglalták a helyemet egy másik, később induló Madrid-i járatra. Igaz, nem az övék, de az a két és fél órás út, mindegy mivel…. A járat egy spanyol légitársaságé volt, az AirEurópáé volt, nem utaztam még velük, kicsit fapados, de ideértünk.

Most Madridban, a hatalmas, (mint Laci Barátom minősítette, kisvárosnyi) Adolfo Suarez Madrid-Barajas repülőtér várójában ülök, írok, és várom a reggelt, meg a Ryanairt. 2 óra, most már vasárnap hajnal, Limában még este 7. Össze vagyok még azért rendesen kutyulódva… Terv szerint 6.10-kor indul, 9.20-kor érkezik. Délre Szegeden vagyok. Itt éjjel semmi nincs nyitva, már kifosztottam az automatákat, vacsora, víz, (később vettem észre, hogy itt ivócsapok vannak, és jó, iható a víz, de ugye a megszokás…) és, persze kávé. Kokát, rágcsálni nem hoztam magammal…. Jók az étel-ital automaták, mert mind megy bankkártyával is.

IMG_20190407_044624
Madrid.

Tehát, eltelt a 27 nap, véget ért a nagy kaland. Összegezni, értékelni nem hajnalban, hullafáradtan, 54 órás út után, (65 közben, mert annyi lesz a vége) kell, hanem egy hét múlva, mikor ülepedtek a dolgok, kicsit távolabbról, reálisabban értékelem az élményeket. Most csak azt tudom mondani, hogy hatalmas élmény volt, benne van életem négy legjobb és legnagyobb kalandjában. Bár szorosan véve megfordultam már az Afrika-i kontinensen, voltam, sőt kerekeztem földrajzilag Ázsiában, de azért az útjaim, a túrák jórészt Európában zajlottak. Az igazán mélyre behatolás egy másik kontinensre, az eddig váratott magára. Dél-Amerikát mindig is egy tőlünk távoli, idegen, a mienktől teljesen eltérő kultúrájú, kicsit vad, kicsit félelmetes, kicsit rejtélyes világként tartottam, de mondhatom, tartjuk számon itt Európában. Az ember mikor mélyebben belemerül a történelmébe, a rejtélyes, nagytudású, nem is olyan régen élt ősökről olvas, aranyról, dzsungelekről, indiánokról, különleges állatokról, vagy éppen bűnről, kábítószerről, emberrablásokról hall napjainkban, akkor pici borzongással készül, és utazik oda. Aztán odaér, és legelsőnek azt veszi észre, hogy ott is emberek élnek. Különböző színvonalon, nagyon nagy mélységekben és nagyon nagy magasságokban, de emberek, akik ugyanúgy azért küzdenek naponta, hogy megéljenek. Hogy egyenek, igyanak, igényeik szerint szórakozzanak, legyen fedél a fejük fölött, hogy túléljenek. De az rögtön szembe tűnt, hogy ezt nem görcsösen, nem fogcsikorgatva, egymást lenyomva, dühösen teszik, hanem szinte szórakozásként, az élet természetes velejárójaként, talán meglepő, de egymást tisztelve és segítve, és ami a legfőbb, vidáman és mosolyogva teszik. Óriási eltérések vannak a szokásaink, a módszereink, a „hogyanjaink” között. Amik előtt első pillanatban meghökkenve áll az ember. Aztán, ha többször, rendszer szinten találkozik ezekkel, akkor azt veszi észre, hogy jé, ez működik, sőt, jól működik, és nagyon sok esetben be kell vallani magunknak, hogy jobban, praktikusabban mint nálunk. Talán, az egyszerűsége miatt.

Nyomornegyedeket is láttam, lehet azt mondani, hogy a világon már hol nincs? De itt sem ijesztő, hanem mosolygós, egyszerű, de semmiképp sem félelmetes embereket. A tisztaságról már írtam. Amikor az ember eljut odáig, hogy bárhol, bármilyen egyszerű utcán, bármilyen egyszerű ember kezéből bátran és bizalommal elfogadja a számára néha ismeretlen összetevőkből készült ételt, és azt élvezettel, jóízűen megeszi, akkor már elérkezett az itteni élet megértésének küszöbéhez. Én, nagyon gyorsan tudtam erre a szintre akklimatizálódni, nagyon gyorsan tekintettem otthonos befogadó közegnek a környezetemet. Eddig az emberekről beszéltem. Amit Peru, mint természeti látnivalót nyújt, az megint csak páratlan. Az Andok fenséges óriásvonulata, (a Föld leghosszabb, 7000 km-es hegysége!), az esőerdők, a dzsungel ( Dél-Amerika dzsungelei majdnem Európa méretűek!) a hatalmas folyók, a természetnek olyan érintetlennek tűnő megnyilvánulásai, amiből mind kevesebbet talál a „civilizált” ember. (És rosszkedvűen valljuk be, hogy mind kevesebb igénye is van rá.) És, még lehetne sorolni, hogy miért örülök, hogy ezt láttam, hogy megéltem, hogy megtettem. Legszívesebben azt írnám le, hogy ezt mindenkinek látnia kellene, de Isten őrizzen! Számtalan elrettentő példa van arra, hogy mi lett abból, amit az Ember megnézett. Ez, így a jó, ahogy most (még) van. EZ DÉL-AMERIKA!