Naxos. Három év kemping egy Görög szigeten 2. rész Berendezkedés
Az előző részben megérkeztem a Görög-szigetvilágba. Bár Kos szigete kétségtelenül már Görögország, azért ne feledjük, hogy 8 km-re fekszik a hatalmas Török birodalom partjaitól. A körben ágaskodó minaretek, a múltból itt maradt, kifejezetten törökös stílusú épületek az átmenetet biztosítják a kétfajta kultúra között. Nem sokat időztem, egy pár órás séta után megvettem a kompjegyet, és este 8-kor behajóztam. 8 órás út állt előttem, pár kikötéssel reggel 4 után érkeztünk Syrosba. A szigetközi forgalmat több komptársaság bonyolítja, nekem a Blue Star jött be legjobban. A későbbiekben is meglehetősen sokat utazgattam a szigetek közt, vagy akár Pireuszból a célszigetekre, szinte mindig ezt a társaságot választottam.
Tehát reggel 4-kor Syros. Ez már sokkal inkább „görögös”, bár egy kis velencei beütése van, ami alapjában érthető, hiszen a 13. sz.-tól kezdve ők kezdték korának komoly kikötőhelyévé kiépíteni, fejleszteni a szigetet. Itt persze a sátrazásnak nem sok értelme lett volna, így egy egyszerű szállodai ágyat foglaltam a hajnali érkezés ellenére nagyszámban a kikötőben tolongó hoteltulajdonosok egyikétől. Egy sétálós nap következett, hisz a következő komp Naxos kikötőjébe csak másnap reggel indult. Elkezdtem begyűjteni az első benyomásokat. Itt átváltok egy kicsit az akkor megírt naplóra, nézzük mik is voltak az első észrevételek.
Séta vissza, nézelődtem ráérősen. És ezt imádom! Egy-két dolog. Első ránézésre drágaság van. Másodikra is, pl. paradicsom, a leghétköznapibb (forintosítok, bár torzít) 600 Ft. Krumpli 240, fél kg kenyér 300, víz, a legolcsóbb 80/liter, a gyümölcsök, pl. gránátalma, narancs, körte, citrom 6-900 Ft között. Észnél kell lenni, majd rá kell itt is jönni a gazdaságos élet nyitjára. Aztán. Felháborodva vettem tudomásul, hogy itt, erre, nincs a Jón-szigeteken megszokott gyros pitában, vedd és vidd. Sehol! Egy helyen sem volt sem Koson sem itt. Csak beülve, tányéron, 8-10 €u-ért. Szerintem arra északabbra, csak a magyar turisták kedvéért találták ki a fapados-gyrost. Ettem volna, de annyiért nem.
Macskák. Ami a törököknél a kutya, itt a macsek. Hihetetlen sok van belőlük, a legkülönbözőbb, legvadabb, legszebb színvariációkban, szelídek, rögtön dorombolnak, kunyerálnak. Tegnap meggondolatlanul a kikötő mellett egy padon elkezdtem szalámit vacsorázni Koson. Hát egy perc múlva egy macskaerdő vett körül. Itt a szép márványjárdákon azért kellemetlenebbek, mert ők is aknásítanak ám, csak itt nem tudják elkaparni. Érdemes a szemünket néha magunk előtt tartani.
Szieszta. Délután kettőkor a nyüzsgő város egy varázsütésre kiürül. Redők le, boltok bezárnak, a várost evakuálták. Aki szeret egyedül sétálni, akkor tegye. Jöttem le a templomtól, harangoztak, hat óra, hirtelen tényleg nem tudom, hogy hogyan nőttek ki a föld alól, egy nyüzsgő tömeg vett körül, megteltek az utcák, kinyitottak az üzletek, újraindult az élet!
Amúgy itt is kíváncsi lennék a munkanélküliségi rátára, mert akár a törököknél, senki nem dolgozik nap közben. A férfiakkal van tömve itt is ott is a legtöbb terasz, iszogatnak, trécselnek, ott teáznak, itt a jegeskávé megy, de hogy mikor keresik meg a rávalót, ez még egy megfejtendő titok. De nyugodtak, jó kedélyűek, barátságosak, udvariasak, segítőkészek…. amit most felsoroltam, ugye hihető, mennyire felüdülés az otthoni légkör után? Nem vagyok nagyon társasági ember, talán elment a kedvem tőle, jól érzem magam egyedül, abból sosem lett még harag, konfliktus, de komolyan mondom, ennek az életfelfogásnak már csak a látvány is feldobja az embert, és kedve van vegyülni.
A nők csinosak, elegánsak, kicsit temperamentumosak, és a fiatal iskolás lányok ¾-e csúnyán elhízva. Nem lehet nem észrevenni. Most itt este 10, 7-kor kelek, az utcán hatalmas az élet, az üzletek nyitva, szóval, egyelőre más a tempónk! Majd belejövök!
Élvezet újra olvasni. Reggel újabb behajózás, majd irány a cél, Naxos. Érkezés után a kiszemelt Agia Anna melletti borókás felé indultam. Mikor egy óra múlva megtaláltam, kicsit zavarba jöttem. A Google Eart-on tényleg körbejártam a helyet, csak az nem derült ki a nézelődésből, hogy ez egy gyönyörű, homokos dűnéken fekvő borókás, amire számítottam, csak éppen…. a kirakott tábla szerint természetvédelmi terület. Hoppá! Ekkor még nem számíthattam a görög nagyvonalúságra, a lezserségükre, nem tudtam mit vesznek komolyan, mit nem, és általában, hogy állnak a dolgokhoz, a kicsi szabályszegésekhez, mennyire merevek.
Tehát jobb a békesség alapon, és mivel már késő délután volt, befordultam egy náddal szegélyezett, üres, parlagon heverő területre az út mellett, és ott vertem tábort. Talán a főidényben parkolónak használhatták a területet, most teljesen üres volt. Tenger 100 méter, kikötő, taverna 200, bolt 300 méter. Talán nem lesz ez azért annyira rossz hely. Másnap reggel első dolgom volt a komfortosítás. A vastag, masszív bambusznád adta az „építőanyagot”, villámgyorsan lett konyhám, mosogatóm, a nap-melegítős kempingzuhanyommal pedig fürdőszoba.
Ezek napok a környék becserkészésével teltek, ismerkedtem mindennel, a praktikus helyekkel, a lehetőségekkel, beszerzési forrásokkal, ivóvízlelőhely, leendő horgászhelyek, stb. És, az emberekkel. A falu állandó lakóinak száma talán 50 fő. Idényben ez sok ezerre duzzad, főleg (mint később megtapasztaltam) németek és angolok favorizálják ezt a helyet. Szerencsére, október végére már vége az idénynek. A helyiek érdekesek voltak. Első napokban meglehetősen furcsán nézegettek, gyorsan elterjedt, hogy egy őrült biciklista Magyarországról itt vert sátrat. A későbbiekről, a beilleszkedésről annyit, hogy egy hónap múlva az utcán a reggeli „kaliméra, jaszu” köszöntés után már legtöbben megöleltek.
November elején még letudtam egy „kötelező” Santorini kirándulást, (erről majd később írok), és végeztem a környék feltérképezésével. Majd, költöztem. Hirtelen felindulással fejembe vettem, hogy én közvetlen a tengerparton akarok táborhelyet. Így átpakoltam mindenemet a tengertől 10 méterre, egy szellős bokorcsoport közepére. Berendezkedtem, de 2 óra múlva már éreztem, hogy ez azért elég szűkös lesz. Ekkor jelent meg egy a szigetek idegenforgalmával foglalkozó weblap kezelője, kezében kamerával, és azonnal készített egy riportot velem. (Később elküldte, állítólag a Kikládok valamilyen helyi TV csatornáján pár héttel később lement.)
Ekkor éreztem az első figyelmeztetést, azt, hogy ez túlságosan szem előtt lesz, a következő két éjszaka pedig jött a mindent eldöntő második, az iszonyatos szél, ami a csekély takarás miatt a sátor röptetésével fenyegetett. Költöznöm kellett. Akkori táborhelyemről ráláttam a dűnék közt egy szimpatikus bokorcsoportra, ami közelebbről megnézve egy rejtett kis bejáratot, a közepén pedig egy ideális, szélvédett tisztást kínált. Költöztem.
A terület az még mindig védett volt, de én már jobban megismertem a lehetőségeket, az emberek mentalitását. Hozzátartozik, hogy már jól berendezkedtem, mikor decemberben két rendőr jelent meg az „ajtóban”. Beinvitáltam Őket, érdeklődve néztek szét. Felkínáltam az útlevelemet, csak legyintettek rá. Épp ebédet főztem a gyorsfőzőmön, az még nem volt kész. Hellyel kínáltam Őket, akkor már volt székem, asztalom.
Megkínálni csak azzal a „mennyei” Szamos-i miseborral tudtam a rend őreit, amit a szomszédos kis templom sekrestyésétől kaptam, akivel közben jól összebarátkoztam. Elfogadták, ilyen-olyan nyelven, és módszerekkel megbeszéltük honnan jöttem, merre jártam, merre tartok, mi tetszik a szigeteken, stb. Kb. egy órát voltak, aztán nagy kézfogással elköszöntek, annyi volt a búcsú intelmük, hogy ne gyújtsam fel a borókást. Megnyugodtam.
Az alaptábor tehát megszületett. Ez 2014-ben volt. A következő években aztán csak bővültem. Csak nagyvonalakban a berendezkedésemről. Épült egy konyha, gyakorlatilag mindennel felszerelve. A fatüzelésű, praktikus, de kissé macerás gyorsfőzőmet kicseréltem gázpalackra, gázfőzőre. Komoly edénykészletem lett, hatalmas és izgalmas fűszerkészletet gyűjtöttem be, bármit megfőztem. (A kulináris titkokról majd a jövőben még írok.)
A magammal hozott napelemek segítségével állandó, és teljes energiaellátásom volt, mobilinternettel, esténkénti filmezéssel. Itthonról vittem több száz filmet, az e-book olvasón több száz könyvet. Volt zuhanyozóm, a nap napközben felmelegítette a tartályban a vizet, minden este forró vízben zuhanyoztam. Később, mikor már túl sok volt a cuccom, került egy második egy raktár sátor is. A második télen begyűjtött pálmalevelekkel bekerítettem az egész „telket”, volt kapu, lánccal, lakattal zárhatóvá tettem.
2016-ban egy új, nagy, hálófülkés, előszobás sátrat vittem le, az már tényleg maga volt az összkomfort. És, talán ez a túlzott berendezkedés, otthonteremtés okozta a véget. A lent töltött szűk 3 idény alatt szemmel láthatóan, érzékelhetően felhígult a turisták összetétele. A 2014-es konszolidáltabb, tényleg pihenni vágyó nyaralókat szép lassan felváltotta egy bulizós, őrűltködő réteg. Első lépésben egy hazalátogatásom alatt ellopták az utánfutómat, benne az energia függetlenséget biztosító napelemekkel, akkumulátorokkal. Aztán, mikor 2016 telén visszamentem egy hazalátogatás után, a kerítésemet lerombolva, a tábort teljesen szétverve, a sátrakat széthasogatva találtam. Akkor már tudtam, hogy vége. Nem volt energiám újra kezdeni, és nem is lett volna értelme.
Epilógusnak csak annyi. Akkor még egy pár hétig lent maradtam, az egyszemélyes kis sátrammal kihúztam a hazafelé tartó repülőgép indulásáig, de azóta nem jártam ott. Egy barátom igen, Ő küldött képet a táborhelyről. Igen hely, mert mint a helyiektől megtudta, valamikor 2017 elején kiszállt egy nagy teherautó, munkásokkal, és pár óra alatt teljesen felszámolták a tábornak még a nyomát is. A kapott képen az eredeti, a legelőszőr meglátott érintetlen állapotban ragyog a hely. És ez valahol így van jól. (A biciklim még ott van a kikötőben, egy oszlophoz lezárva. Kulcs a csomagtartó borítása alatt, ha valaki arra jár, és szüksége van rá, használja egészséggel.)