Izland 2013. 40 nap alatt Izland körül, két keréken. 27. rész, Varmahlíð. Július 16. kedd.
Az előző részben egy eseménytelen, nyugis napon, Bakki-ig jutottam. A filmfelvevő és a fényképezőgép még mindig halott… 🙁
27. nap, július 16. kedd.
Múlt csütörtökön, mikor szétázva beestem a Husaviki kempingbe, akkor volt szerencsém utoljára esőben karikázni. Azóta ezt kabalából nem is mertem említeni, hogy milyen rég volt, hát ma megtört a szép időszak. Éjjel is már folyamatosan hallottam az esőcseppek pörgését a sátor oldalán, de még reggel is egy picit szitált. A felhők a földet söpörték, felfelé a látótávolság 100 m körül megszűnt. Vizesen csomagoltam össze a sátrat, és elindultam. A széles völgy folytatódott, tulajdonképpen szélmentes, csendes tekerés volt, jó 15 km-en keresztül, néha szitáló esőben.
De ez a kéjérzés egyszer csak véget ért, egy hágó következett, át kellett kelni az eddig kísérő hegyen. A tekintélyes emelkedő előtt ki volt írva, hogy a hágó hossza 14 km, legnagyobb magasság 570 m. Remek! Akkor lássunk neki, ezzel egy darabig elleszek. Tényleg olyan oszloptól-oszlopig tartó tolás volt, ami 50 métert jelent egy szuszra. Közben a magasság növekedésével együtt a szélcsend is eltűnt, sőt, az eső is komolyan eleredt.
Volt itt egy nagyon érdekes élményem, ami akkor okozott egy kis gondolkodást, de aztán a következő feladatok, történések tompították jelentőségét. Majd csak este, mikor utána néztem a helynek a neten, akkor nyert igazán értelmet a dolog. Vagy talán onnantól nem tudtam mit kezdeni vele. Az egyik gyaloglós völgyben, ahol emelkedett az út, egy nagy táblára lettem figyelmes. Arról szólt, hogy ezen a szép, érintetlen völgyön akarnak felszíni elektromos távvezetéket építeni, és hogy ne hagyjuk.
Elolvastam, magamévá tettem az eszmét, és visszakanyarodva az útra indultam tovább. És abban a pillanatban egy villanás alatt egy nagyon furcsa jeges, néma és dermedt csönd vett körül. Mintha kiszakadtam volna a világból, sőt, magamból is. És akkor tűnt fel, hogy minden kifújt lélegzetem egy sűrű fehér felhőként hagyja el a számat. Arra emlékszem, hogy nem igazán értettem a dolgot, csak egy furcsa, dermedt érzéssel mentem tovább, de lépni alig volt erőm, és nem tudtam mi is történik velem. Kb. egy perc telhetett el, szerintem jó ha 20-30 métert haladtam, majd langyos szellő csapott meg, hiába leheltem, semmi nem látszott. Visszanéztem, és olyan érzésem volt, hogy most egy jeges, halott folyosót kereszteztem.
Valódi jelentőséget az egész este nyert, mikor letáborozás után elővettem a gépemre feltett egyik térképet. Azon jelölik a „szellemjárta” helyeket. Mint tudjuk, az itt élők tényként hisznek a manók, szellemek, trollok létezésében. És itt, ebben a völgyben van egy olyan széljegyzet, hogy itt történtek Izland leghíresebb szellem sztorijai, itt észlelték a legtöbb ezzel összefüggő jelenséget. Hmmm…
Akkor csak mentem tovább. Bő egy órás további kapaszkodás után a csúcsra értem. Ez tele volt híradástechnikai átviteli eszközökkel, parabolákkal, antennákkal. Itt megálltam, mivel eddigre minden átázott rajtam, belülről az izzadságtól, kívülről az esőtől, és így, hosszabb távra kevésbé egészségtelennek tűnt egy átöltözés a szabadban, mint egy 10 km-es ereszkedés süvítő szélben átázott ruhában. Az ereszkedés zavartalan volt, kivéve a szembe vágó esőt, amitől az utat kísérő gyönyörű szurdokban rohanó zuhatagos folyót csak néha pillanthattam meg. A hegy túloldalán ismét egy hatalmas völgy fogadott. A szél lecsendesedett, az eső elállt. Ez a völgy egy kb. 6-8 km széles, asztallap simaságú terület volt, jó 25 km. hosszan elnyúlva, amit egy szélesen, de sekélyen kanyargó folyó kacskaringózott be. Hatalmas gazdaságok voltak az út mindkét oldalán, ami részemre azt a sátrazás szempontjából kellemetlen helyzetet okozta, hogy a töltésen futó út mindkét oldalától 5-5 méterre végestelen végig kerítés húzódott. Harminc kilométert szándékoztam jönni, 56 lett belőle. Egyszerűen nem volt hol kiállni!
Végül egy klasszikus módszer kínálta magát, bebújtam egy híd alá. Egy, az utat keresztező folyó fölötti hídon tekertem, mikor lenéztem, és kiszúrtam, hogy a híd melletti partrész milyen szép sima, és füves. Leálltam, lesétáltam, és valóban volt egy elég nagy tér ahhoz, hogy kényelmesen letáborozzak, a biciklit meg be tudtam tolni valóban a híd alá, esővédett helyre.
Épp vacsoráztam, mikor patacsattogást hallottam a sátor mellett. Kinéztem, két lovas, vélhetőleg apa és kisfia, akkor keltek át a folyón lovakkal, éppen szügyig érő vízben. Nagy kaland lehet itt még egy lovas túra is!
Aránylag eseménytelen nap volt, olyan igazi kulimunka. Egy szerény vacsora után még nézegettem a netet, (így olvastam a szellemjárta helyről) naplóírás, majd a sebesen folyó patak csobogása álomba ringatott.